Egy nap, két amerikai hír. Egy fehér rendőr percekig térdepel az életéért könyörgő fegyvertelen fekete gyanúsított, George Floyd nyakán Minneapolisban, mire az illető meghal, tüntetők vonulnak az utcára, összecsapnak a rendfenntartókkal. A New York-i Central Parkban pedig egy fekete madármegfigyelő felszólít egy kutyasétáltató fehér nőt, ugyan fogja már pórázra a házi kedvencét, ha egyszer ez az előírás, ám ebből szóváltás kerekedik, a fehér nő hívja a rendőröket, és külön kihangsúlyozza, „afroamerikai” fenyegeti az életét. A nő testvére mindezt kamerával veszi, 30 millióan(!) nézik meg az interneten, a nő bocsánatkérésre kényszerül, elbocsátják a befektetési cégtől, ahol dolgozott. Cooper kontra Cooper – történetesen névrokon a fekete és a fehér, de ebben a sztoriban nem Dustin Hoffman és Meryl Streep alakít nagyot, mint Robert Benton régi mozijában, hanem átlag amerikaiak, akikből a mindennapok botcsinálta hősei és antihősei lesznek.
Ez is régi mozi, nagyon régi. Mintha újra ugyanazt a szalagot tekerné be a gépész, kis remake-kel. Hat éve egy New York-i fekete férfi, Eric Garner halt meg fehér rendőr intézkedése nyomán ugyanúgy, mint most Floyd, és szó szerint ugyanazokkal a szavakkal könyörgött az életéért: „Nem kapok levegőt!” Tegnapra ez vált a rendőri erőszakkal szembeni minneapolisi tüntetés mottójává, 2014-ben pedig hat hónap leforgása alatt négy olyan fekete halálától volt hangos az amerikai sajtó, akik hatósági erőszak miatt vesztették életüket. Nem tévedés: évente 1100 ember, azaz minden egyes nap három fő veszíti életét rendőrkéztől az Egyesült Államokban, és ez a szám nem csökkent sem a fekete Barack Obama, sem pedig a fehér Donald Trump elnöksége alatt. A nagy számok törvénye alapján számos áldozat fekete bőrű, a feketéket ért mindennapos sérelmeknek pedig – mint amilyen a Cooper-ügy is – se szeri, se száma. Az idősebbek emlékezhetnek Rodney Kingre, akit 1991-ben a Los Angeles-i rendőrök agyabugyáltak el, egy álló hétig nem szűnő zavargásokat kiváltva. Martin Luther Kingre – akinek volt egy máig beteljesületlen álma – pedig mindenki emlékszik, aki figyelt a történelemórán.
Mintha két Amerika lenne. A Szabadság-szoboré, a liberális tankönyvíróké, a keleti és nyugati parti sajtóé, a megmondóembereké, akik szeretik más országoknak, kultúráknak előírni, hogyan rendezzék be az életüket, mit értsenek a demokrácia és a jogállamiság alatt, amikor e szavak elhagyják arra érdemtelen ajkaikat. És egy másik Amerika, amelyikben a rendőr Floyd és Garner nyakát szorítja, az amelyik – nem félreértés – helikopterről ledobott plasztikbombával füstöl ki egy philadelphiai radikális fekete közösséget, gyerekek életét is kioltva. Nemrég írtunk e hasábokon erről a kínos 35. évfordulóról.
King tiszteletes 1963-ban fogalmazta meg az álmát, de Amerika azóta sem lett színvak, az etnikai voks sokat számít ma is. Ennek most sürgető tétje van. Joe Biden a 41 milliós fekete közösség – politikailag korrekt divatszóval: az afroamerikaiak – szavazataira bazíroz. 2016-ban a feketék 89 százaléka a demokrata Hillary Clintont támogatta a republikánus Trump ellenében, „álmos Joe” pedig – ahogy az elnök hívja – hajlamos készpénznek venni a novemberi támogatásukat is. Mint a minap mondta, nem igazi fekete, aki vacillál közte és Trump között – ez felháborodást váltott ki a pártján belül és a feketék között is, Biden bocsánatkérésre kényszerült. Mármost Minneapolis élén demokrata polgármester áll, a városban szinte egypártrendszer van, egyetlen republikánus sem ül a képviselő-testületben. A világ nem olyan fehér és fekete, mint egyesek gondolnák.
