Minden kezdet nehéz – és ezt most Brüsszelben szó szerint érthetik. Az előrejelzések szerint euroszkeptikus siker várható abban a két tagországban, amelyek polgárai ma, elsőkként járulnak az urnákhoz a négynapos európai választásokon. Hollandia a (viszonylag) egyszerűbb eset. A Fórum a Demokráciáért nevű bevándorlás- és elitellenes párt a voksolás favoritja, mindössze egy nappal azután, hogy megbukott a migrációs ügyekért felelős hágai államtitkár, miután bevándorlók bűnözési statisztikáját kozmetikázták a közéletének tisztaságára oly büszke országban.
A holland euroszkeptikus EP-képviselők ugyanakkor legalább arra bizton számíthatnak, hogy 2024-ig kitart a mandátumuk, míg brit kollégáiknak fogalmuk sem lehet, meddig élvezhetik majd a strasbourgi vendéglők az angolokénál feltétlenül jobb kosztját.
Ezt senki sem tudja. Ugyanezen hasábokon, az idei év első vezércikkében írtuk: 2019-re csúszik át, hogy az európai politika törlessze a választókkal szemben fennálló legnagyobb adósságát, rendezze a brexit kérdését.
Ám azt nem gondoltuk, hogy az Egyesült Királyság nemhogy március 29-ig nem lesz képes kilépni az unióból, de a mai szavazásig sem lehet megmondani, talán októberig lesznek-e az EP tagjai a brit képviselők – avagy akár 2024-ig. Egyelőre azt sem lehet kizárni, hogy egyszer lefújják majd a brexitet.
Nigel Farage és a Brexit Párt képviselőinek tucatjai mindenesetre bemasíroznak az uniós ülésterembe, ahelyett, hogy az egész országuk kihátrálna végre a 28-ak kötelékéből. Az abból a pénzből folyósított fizetésüket fogják felvenni, amelyhez szerintük Nagy-Britanniának egyáltalán nem kellett volna hozzájárulnia.
Nem csak Farage-ék lesznek fura szerzetek a több mint hétszáz fős uniós gyűlésben. Meglehet, egyes honfitársaik most még britként foglalják el a széküket, de 2024-ben már függetlenedve, skót állampolgárként állnak fel arról, ha és amennyiben a királyság északi része a brexit után visszaszavazza magát az EU-ba. Ki tudja?
Sok minden elképzelhető az európai politikában. Börtönben ülő katalán függetlenségpárti jelöltekre is lehet most vasárnap szavazni.
2014-ben még a migrációs válság előtti EU képviselőit választottuk. Ma már a Merkel-féle Willkommenskultur és a tükörtojás módjára, alaktalanul szétterülő brexit kényszerű tanulságaival a tarsolyunkban keressük fel a szavazóköröket. Most látszik, öt év milyen hosszú idő, az európai politikában legalábbis biztosan az.
A csütörtöki holland és brit EU-szkeptikus löketet a politikai centrum támogatói – köztük az Európai Néppárt szavazói – uniós szinten ellensúlyozhatják ugyan vasárnap estére, de az elmúlt években, évtizedekben az e centrum kényelmes többségére építő brüsszeli fősodor minden korábbinál nyugtalanabbul várhatja a választási éjszakát.
Többen, érezhetően többen lesznek az uniós padsorokban azoknak a bevándorlás- és elitellenes vagy egyenesen EU-ellenes pártoknak a képviselői, amelyek a mérleg nyelvét jelenthetik a brüsszeli szavazásoknál, a posztok leosztásánál.
Senki nem mehet biztosra. Weber néppárti „csúcsjelölt” sem – a macskaköröm az ő esetében lassan aktuálisabb, mint a megnevezése –, akinek reménybeli európai bizottsági elnöki székét Macron elnök már nyíltan saját honfitársa, Barnier nemes gall hátsója alá készül tolni.
Ha van valami, ami különös izgalmat ad az idei EP-választásoknak, az a bizonytalanság: sokan érzik úgy, és egy részük okkal, hogy most jött el az ő idejük, van keresnivalójuk.
Izgalmas vasárnap és a számolgatások még izgalmasabb hétfője elé nézünk.
A legizgalmasabb pedig az a nyár közepi éjszaka lehet, amikor Brüsszelben újraosztják majd Európa vezető posztjait, nem függetlenül a most születő eredménytől.
