Skócia: egy nemzet megújulása

„Egy nemzet megújulása” – hirdeti a plakát az edinburghi pályaudvaron. Bár e szöveg a helyi vasúttársaság állomásfelújítási programjának a szlogenje, igen találóan fejezi ki a Skóciában uralkodó gondolkodást. A skót parlament újbóli fölállása a lakosság régi reménysége.1707-ben, az egyesülési egyezmény aláírásakor a skót parlament feloszlatta önmagát, és a skótok azóta csak képviselőket küldenek az angol alsóházba. Nagy-Britanniát úgy kormányozzák a honatyák, mint egynemzetiségű országot, holott ez koránt sincs így.A skótok ugyanis nem angolok. Nagyon nem azok, így pórul járhat az a tájékozatlan turista, aki „leangolozza” a helyieket. Ha figyelmesen járunk-kelünk, láthatjuk, hogy nagy divat a tetoválás. Magyarországgal ellentétben, ahol csak manapság lett a fiatalok önkifejezésének (öncsúfításának?) eszköze, ott a férfilakosság zöme hord valamilyen ábrát a testén, legtöbbször valamilyen skót nemzeti szimbólumot: a zászlót, a bogáncsot, fegyvereket vagy a „szabadság” feliratot. A televízió (BBC Scotland) külföldi hírei szinte kizárólag az északír helyzetről szólnak.Ha beszédbe elegyedünk egy korsó sör mellett egy ottani polgárral, szívesen kitárja a lelkét. Elmondja, milyen nagyon gyűlöli az angolokat, és bár tisztelettudó és kedves, távol áll tőle az udvariaskodás. Hangosan kiabálni, hátat veregetni megszokott dolog Skóciában, nemcsak barátok között, hanem ismeretlenek esetében is.Edinburgh, Skócia fővárosa tele volt ilyen barátságos, hangos skótokkal június 30-án, a skót parlament felállításának előestéjén. A lakosság nagy mulatságot csapott örömében, hogy újra elérhetőnek tűnik a több évszázados remény, az újbóli függetlenség. „Véget ért egy régi dal” (End o'an auld song) – tartják a skótok az 1707-es egyesülésről. Ez a dal harsogott Robert Bruce és (Rettenthetetlen) William Wallace XIII. századi szabadságharcosok és Bonnie Prince Charlie, Stuart Mária fiának küzdelmei alatt is. Az ő emlékezetük még mindig elevenen él a skótok között, és a „dal” nem ért véget.Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy bármennyire erős a nemzeti érzés a skótokban, ezt nem úgy kell felfogni, mint térségünk olykor túlfűtött honfiúi hevületét. Ők többnyire megelégszenek egy kis angolgyalázással, kiabálással vagy szomorkodással, énekelgetéssel. De a skót (gaelic) nyelvet már nem beszélik, és vajmi keveset törődnek kelta származásukkal.Ahogy észak felé utazik az ember Edinburghból, a városok és falvak neve kezd furcsán csengeni. Ezek legtöbbször elferdített skót szavak, vagy skót szavak angol fordításai. (Leginkább az erdélyi települések román névadásához lehet hasonlítani a módszert.) Az összes vasútállomáson ki van írva skótul is a megálló neve, ha nem egyezik az angollal, ám ez inkább turisztikai érdekesség, mintsem hasznosítható információ. Néhány város és falu utcatábláin követik a szép hagyományt, és skótul is feltüntetik az utak nevét. Az emberek szerint ez pénzkidobás, hiszen gyakorlati haszna már nincsen. A látogató számára viszont egzotikumot, felüdülést jelent a különleges nyelv.Hasonló a helyzet a klánrendszerrel kapcsolatban is. A középkorban (Angliától eltérően) Skóciában klánok alakultak ki. Ezek leginkább a magyar törzsekhez hasonlítható szerveződések, bár azokénál csekélyebb volt a létszámuk, és egyáltalán nem voltak összetartók. Téves nézet szerint a ruházatuk mintázata alapján azonosították egymást, ám a különböző „klánkockák” csak az 1800-as években kezdtek divatba jönni. Egy leleményes szabó házaspár kiötlött néhány mintát, majd a klánfők feleségeit kérték meg, hogy válasszanak közülük. Ezután visszamenőleg is úgy ábrázoltatták magukat, mintha ősidők óta ilyen szoknyában virítottak volna elődeik.A klánfők, akik élet és halál urai voltak a saját területükön, folyamatos háborúban álltak az angolokkal és egymással. Az angolokat lenézték, és néha oda-odaütöttek, de egymást kíméletlenül irtották a koronáért vívott harcban. A klánok nemzetségei az idők során szétváltak, a családok elkülönültek egymástól, és betagozódtak a modern világ kétgenerációs családrendszerébe. Ám a klánfők még mindig léteznek, a klánok sem szűntek meg, csak nem gyakorolnak hatalmat tagjaik fölött. Skóciában számítógépes adatbázisokban lehet felkutatni a családi múltat. Ha a családnév régi skót név, a számítógép előbb-utóbb megtalálja a klánt is, és információt ad annak eredetéről, hőstetteiről, megadja a székhelyét is, ahová hűséges alattvalóként járulni kell az évenkénti klángyűlések alkalmával, és részt kell venni a klán életében. Hihetnénk, hogy ez valóban meg is történik, de az igazság sajnos nem ez. Az egész rendszert leginkább a hazalátogató skót származású amerikaiaknak találták ki. Ők hazaviszik a kinyomtatott papírt származásuk bizonyítékaképpen, és a továbbiakban nem törődnek a klánnal. Az otthoni skótok csak a fejüket csóválják a klánokról hallva, és azt kérdezik: „Minek skótkodni?”A klánrendszer – bár nem működik – a skót modernizáció egyik legnagyobb kerékkötője. Annak ellenére, hogy a társadalmon belül már csak történelem, a skót földtörvény mégis ezen a rendszeren alapul. A földtulajdonlást 700 éve ugyanúgy szabályozzák, így nem csoda, hogy a parlament azonnal munkához látott ez ügyben.Az ottani törvények szerint vannak „földesurak” (bárók) és „jobbágyok”. A bárói birtokon élő jobbágyok nem vehetik meg saját lakó- vagy munkahelyüket, azt a báró bocsátja rendelkezésükre. A parlament azt tervezi, hogy a bárói címet és a földtulajdonlást elkülöníti egymástól, a háztulajdonosokat pedig földhöz juttatja. Ezzel a döntéssel körülbelül 1,3 millió egykori jobbágy avanzsálhatna háztulajdonossá, ezenkívül a földreform megnyithatná az utat a modern mezőgazdaság felé.Persze csak akkor, ha a parlament képes lesz tető alá hozni a törvényeket. A kezdeti lelkesedés ugyanis gyorsan alábbhagy, ha a honatyák nem végzik jól a munkájukat. Sok ember szerint – leginkább az idősebb korosztály körében – csak felesleges pénzkidobás az egész parlament. Nem várnak tőle sokat, és attól félnek, hogy „ingyenélő politikusokat” kell eltartaniuk, míg a gazdaság helyzete nem változik, sőt lehet, hogy romlani fog. A fiatalok azonban jóval optimistábbak. Ők a birodalmi álmok Britanniája és a thatcheri keményvonalas politika után születtek, nőttek föl. Bennük erősebb a nemzeti érzés, mint az idősebb korosztályban. A 35 évnél fiatalabb skótok közel fele azt vallja, hogy a parlament felállításával lehetőségeik megnőttek, és a skót gazdaság sosem látott szárnyalásba kezd. Ezzel párhuzamosan támadni kezdték az angolokat.John Swinney képviselő szerint Tony Blair miniszterelnök ezentúl ne foglalkozzon a skót belügyekkel, sőt megkérdőjelezte a miniszterelnök azon jogát, hogy Skóciával kapcsolatban tanácsokat adjon a királynőnek. Az sokkal inkább a skót parlament vezetőjének, Donald Dewarnak lenne a tiszte. Ugyanakkor a lakosság szerint a skót képviselők ne ártsák bele magukat az angolok ügyeibe a brit parlament ülésein se. Tartózkodniuk kellene például az olyan, csak Angliát érintő kérdések esetén, mint az angol belügyek, az oktatás és az egészségügy. Ezek szerint a legjobb, ha az angolok leveszik a kezüket Skóciáról, elég, ha az ottaniak foglalkoznak vele.A szkeptikusok úgy vélik: az új parlamentben csak szócséplés folyik, nem érdemi munka. Félnek, hogy nem fog megkezdődni a várva várt politikai harc Angliával, csak újabb bürokratikus intézmény keletkezett, képzetlen tisztségviselőkkel. Ám el kell telnie egy kis időnek, hogy igazán beinduljon a szekér. Akkor a skót politizálás önmagát fogja gerjeszteni. Új skót elit alakulhat ki a régi rendszer modernizálásával és a hagyományok megőrzésével.Az, hogy a skót társadalom ilyen megosztott, sokféle okra vezethető vissza. Amiként Magyarországon szinte nácizmusnak bélyegezték a hazaszeretetet a kommunisták áldásos tevékenysége folytán, a skótok is rossz hatásnak voltak kitéve – csak éppen ellenkező előjellel. A több évszázados harc elfárasztotta ezt a megosztott népet. Az egyesülés idején még nem hitték, hogy évszázadokra fennmarad ez az állapot, és a „dal” még mindig zeng Skóciában. Ám az angolok által biztosított viszonylagos jólét lehűti a forradalmi szíveket, és sokan hajlamosak beletörődni a helyzetbe.