Lendületben a műtárgyaukciós piac

A hazai aukciós piac továbbra is virágkorát éli, hiszen az évi 2,5 milliárd forintos forgalom egyértelmű konjuktúrát mutat. 1990-ben még csak hetvenmilliós forgalom volt, azaz nyolc év alatt a harmincötszörösére (!) nőtt az árbevétel. A tavalyi tőzsdekrach egyre inkább a biztos befektetésnek számító műtárgypiac felé tereli a vevőket. Magyarországon régóta nem volt példa arra, hogy egy magára valamit is adó aukciósház árverése sikertelen legyen. A komoly érdeklődésre remek példa volt a hét közepén az aukciós piac egyötödét uraló BÁV által megrendezett művészeti aukció is.Wein Miklós, a BÁV üzletág-igazgatója is megerősítette, hogy a műtárgypiac növekvő tendenciát mutat, amit akár egy-egy árverésen is le lehet mérni. Ezt példázza a hét közepén megtartott BÁV-árverés is, ahol a 80 százalékos elkelési arány rendkívül jónak mondható, hiszen tőlünk nyugatra az aukciós eladások már 40-45 százaléknál sikernek számítanak. Itthon ez az arány általában 60-80 százalékos. A BÁV idén mintegy 400 milliós aukciós árbevétellel számol – közölte az igazgató. A háromnapos BÁV-aukción 1,4–1,6 volt a kikiáltási ár-elkelési ár arány, ami szintén nem okozott csalódást. Természetesen voltak kiugró licitek. Például egy 17. századi, Nürnbergben készült fedeles kupa, ami 180 ezer forintról indult és 420 ezer forinton állapodott meg. A boldog vevő nyilván tudta, hogy egy ritkaság kerül a birtokába, hiszen ebben a korban szinte kizárólag egyházi motívumokkal diszítették a műtárgyakat, ezen a kupán viszont egy köznapi jelenetet ábrázoltak. Elkelt egy 720 ezer forintról induló díszmagyar is, nem is akármilyen összeget fizetett érte a vevő: 1 millió 700 ezer forintot. A vétel azért figyelemre méltó, mert az árveréseken egyáltalán nem kelen-dőek a díszmagyarok. Nagy sikert aratott a bútor- és a szőnyegárverés is, ami szintén szokatlan az itthoni árverési gyakorlatban. Egy neorokokó állóórát 350 ezer forintért kiáltottak ki, végül 800 ezerért talált gazdára. Hatvanezerről indítottak egy gyapjú Balikesir szőnyeget, ami a végén 220 ezerért kelt el. Érthető módon az árverések anyaga és minősége is nagyban hozzájárul az aukciók sikeréhez. Virág Judit galériája pél-dául a tökéletes szervezésre törekszik. Az árveréseket a Kongresszusi Központban tartja, gondolván azon érdeklődőkre, akik több tízmilliós autóikat nem szívesen állítják le egy félreeső utcában. Az aukció közben pedig vonósnégyes játszik, és pezsgővel, üdítővel kínálják a vendégeket. A galériatulajdonosok hamar rádöbbentek arra, hogy a Budapesten található 6-7 mérvadó galériának előbb-utóbb szakosodnia kell, úgy közönségre, mind korszakra, hiszen a piac már túl szűk a számukra. Szakemberek azzal példálóznak, hogy Bécsben (ahol a műgyűjtés polgári hagyománya töretlen) is csak két komoly árverezőház létezik, akárcsak Londonban, a műkincs-kereskedelem központjában. Szakmabeliek azt mondják, hogy manapság elég nehéz megjósolni, melyik korszakot érdemes kiválasztani gyűjtésre. Például öt évvel ezelőtt senki nem számított arra, hogy a nagybányai festők képeinek ára a csillagos égig szökik majd, és ma félmillió alatt nem is lehet hozzájutni. Erre csak a biztos anyagi háttérrel rendelkező befeketetők (bankok, cégek) képesek. A Magyar Külkereskedelmi Bank például erre a célra évi 30 millió forintot különít el a beruházási keretéből. A képek kiválasztásánál kikérik szakemberek véleményét, nehogy véletlenül „melléfogjanak”. Zubovszky Éva, a bank marketingmenedzsere elmondta, hogy vagy galériatulajdonosokat kérnek fel szakértőnek, vagy a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) véleményét hallgatják meg. A bank aukciókon vagy galériákból szerzi be az őt érdeklő század eleji, netán múlt századi képeket. Székely Bertalan és Barabás Miklós két képét a bank az MNG-ben állította ki, mondván, hogy így szélesebb rétegek gyönyörködhetnek a műalkotásokban, és a cégnek ez kiváló reklámlehetőséget nyújt. Több bankról is tudni vélik, hogy „vezéreik” szívesen gyűjtenek értékes műtárgyakat. Azonban ők megkeresésünkre nem óhajtottak az úgymond „intim szférába” tartozó szenvedélyükről nyilatkozni. Régebben a Hypobanknál gyűjtöttek még kortárs festőket, de a tavalyi rendkívül kedvezőtlen év után abbahagyták e költséges passziót. Az állami intézmények, múzeumok gyakorlatilag tehetetlenek a nagy mennyiségű pénzzel rendelkező pénzintézetekkel szemben. Az MNG főigazgató-helyettese, Horváth György tudatta, hogy éves szinten csak néhány millió forintjuk van arra, hogy árverésen vásároljanak, és az elmúlt évben mind-össze egyszer licitáltak. Úgy véli viszont, hogy mindez nem okoz gondot. Ezt azzal indokolta, hogy az életműveket egyébként is be tudja mutatni a múzeum, példaként a Rippl-Rónai-kiállítást említette. Ugyanakkor semmi kivetnivalót nem lát a helyettes főigazgató abban, hogy egy műgyűjtő falát díszítik az értékesebbnél értékesebb festmények. Azt is kifejtette, hogy szerinte ma nincs olyan műtárgy a piacon, amit sajnálnia kellene az MNG-nek, mert nem a galéria tulajdonát képezi. Most is 10 ezer darabos kortárs gyűjteménnyel rendelkezik az MNG, ami helyhiány miatt jobbára a raktárban porosodik. Wein Miklós az MNG főigazgató-helyettesével ellentétben viszont azt állítja, hogy éppen a kortárs festők műveibe érdemes leginkább befektetni. Ehhez azonban remek „szimat” kell – mondja. Az aukciósházak újabban azzal kísérleteznek, hogy kisebb-nagyobb reklámfogásokkal magukhoz csalogatják az érdeklődőket. Jó példa volt erre a Polgár Galéria által elárverezett Fenyő-hagyaték, ahol sokan megjelentek, olyanok is, akik egyébként nem járnak árverésekre, és nem érdekli őket különösebben a műgyűjtés. A figyelemfelkeltésre összpontosít Saphier Dezső neves műgyűjtő is, aki 97 festményét állítja ki pénteken a BÁV Lónyai utcai kiállítótermében. A kiállítással egy időben pedig pályázatot hirdet. A kezdeményezés egyedülálló a világon, hiszen egyik képet sem szignózták, de aki hitelesen képes bizonyítani egy adott kép származását, illetve felismeri a festményen szereplő embereket, az anyagi juttatásban részesül. A műgyűjtő elmondta, hogy célja az itthoni álló víz felkavarása volt, mert szerinte a magyar képek bírálata sok kívánnivalót hagy maga után. (Mint ismert, magyar képet csak a Nemzeti Galéria hivatott elbírálni. Ezen a gyakorlaton szeretne változtatni Saphier Dezső, hiszen szerinte mindig ugyanaz a néhány ember mond értékítéletet egy-egy kép felett.) Elmondása szerint a magyar festőket csak főműveik alapján ítélik meg, noha gyakran előfordul, hogy a korai, netán kevésbé ismert alkotásaik is életművük jelentős részét képezik. Az is megtörténik viszont, hogy a szignót eltüntetik a korai,jelentéktelenebbnek ítélt képekről, hogy ezáltal ne szenvedjen csorbát a festő hírneve, no és híresebb festményeinek piaci árfolyama ne zuhanjon. Saphier Dezső kifogásolja az itthoni árverezési miliőt is, mert mint mondja: „Nincs hervasztóbb, mint a nyílt színi taps az árverésen, és az, hogy a vevők nem a képre, hanem egymásra licitálnak, a képnek háttal állva.” Néhány, neve elhallgatását kérő műgyűjtő is elmondta, hogy a hazai műtárgypiac gyakorlatán mindenképpen változtatni kell. Jó példa erre a biztosítási művelet, ahol mindig bemondásra becsülik fel a festményeket. Ezen megfelelő szakmai háttérrel lehetne változtatni, úgy, hogy a műtárgy valós, piaci értékét állapítanák meg. A magasabb biztosítási díj ugyanakkor lehetővé tenné lopás esetén a tényleges érték kifizetését. Nagy hibának tartják a gyűjtési klubrendszer hiányát. Ez egyrészt összehozná a legkülönbözőbb embereket, másrészt a cserét lehetővé tenné, ami a mai adórendszerben rendkívüli költségmegtakarítást tenne lehetővé. Becslések szerint a műtárgypiac éves forgalma – adótartalommal együtt – 12-15 milliárd forintra rúg.Mai ismereteink szerint Magyarországon a legelső árverést a 15. században rendezték. Akkor szarvasmarhákra licitáltak. A már kiforrott licitálási szabályokkal első ízben, a Mária Terézia által Pozsonyban alapított Magyar Királyi Zálogház bonyolított le árverést 1773-ban. Négy évvel később a zálogház Budára települt át. 1920-ban kezdi meg tevékenységét az Állami Árverési Csarnok, ahol már tízezres nagyságrendekben árvereztek tárgyakat. 1948-ban a Minisztertanács határozata alapján a pénzügyminiszter utasítására létrehozták az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vállalatot. 1951-ben jön létre a Bizományi Áruház Vállalat. Művészeti árveréseket a 70-es évek végétől tartanak. 1991-ben a Bizományi Áruház Vállalat zártkörű részvénytársasággá alakul át. Magán-műkereskedelemmel 1984 óta foglalkozik a Nagyházi Galéria, rá két évre alakul meg a Műgyűjtők Galériája, amely a heti árveréseiről híresült el a hazai műtárgypiacon. 1989-ben újra megnyitja kapuit az 1941-ben alapított Polgár Galéria. A Belvárosi Aukciósház 1995-ben kezdte meg tevékenységét.A vesztes első világháborút követően a leszakadt országterületekről tömegesen vándoroltak át tisztviselők, hivatalnokok a megmaradt országrészbe. Érthető okokból rengeteg műtárgy került az új határokon belülre, és ezek értékesítése nagy gondot okozott az akkori árverező cégeknek, amelyek csak magas összegért vállalták a raktározást és a megőrzést. Ezért az akkori kereskedelemügyi miniszter szorgalmazta egy új, mindent átfogó árverezési csarnok létrehozását. Az Állami Árverési Csarnok meg is kezdte működését 1920-ban, ahol az elkövetkezendő években több tízezres nagyságban árvereztek tárgyakat. Az első művészeti aukción jelen volt Horthy Miklós kormányzó is. Akkoriban könnyen szert lehetett tenni bőröndökre, botokra, tolldíszekre, legyezőkre, gyermekjátékokra. A kezdeti sikerek ellenére az Állami Zálogház jelentős tartozásokat halmozott fel, végül a Magyar Királyi Posta-takarékpénztár rendezte a tartozásokat az állam felé 1924-ben. A legtöbb árverést, nem véletlenül, 1929–34 között, a gazdasági világválság idején rendezték meg.