Miért volt régen sötét éjszaka?

Úgy kétszáz évvel ezelőtt egy kiváló német csillagász – Heinrich Wilhelm Mathaus Olbers – azt az igen egyszerű kérdést tette fel, hogy miért van éjszaka sötét? A kérdező szerint, ha a világegyetem öröktől fogva létezik és térben végtelen, akkor végtelen sok csillagnak kell benépesíteni, vagyis akármerre nézünk, tekintetünknek mindig egy csillagba kell ütközni. Emiatt az égboltnak nappal és éjszaka egyaránt ragyognia kellene. Mint tudjuk, a valóságban csak egyetlen csillag fénye vakítja el szemünket: a Napunk. Ahogy a pesszimista mondaná: az is nappal, amikor úgyis világos van.Tehát mindennapos tapasztalatunk szerint éjszakánként sötét van, és ennek az az oka, hogy a világegyetem általunk belátható része nem öröktől fogva létezik, és fejlődése miatt eddig csak egy jól meghatározható méretű – a hétköznapi léptékeinkhez mérten igen nagy –, de azért távolról sem végtelen részéből ért el hozzánk a csillagok fénye. Honnan lehet mindezt megtudni? Nos, csillagászati megfigyeléseket kell végezni, tanulmányozni kell az igen távoli égitestek halvány fénysugarait, és azokat a közelebbiekkel összehasonlítva előbb-utóbb levonhatjuk a helyes következtetéseket. A csillagászok sajnos ma már nincsenek olyan könnyű helyzetben, mint néhány száz éve, amikor az éjszakák még a városokban is olyan sötétek és csillagosak voltak, hogy olbersi gondolatok támadhattak. Ma szinte generációk nőnek fel úgy, hogy halat csak az akváriumban, állatokat meg az állatkertben látnak, a növényvilágot pedig azok a csenevész kórók képviselik, amiket jó szándékú városszépítők egy-két héttel azelőtt meg életerős palántaként ültettek el az aszfaltrengeteg egy-egy poros szegletében. Ez a generáció a „csillagokat látni” kifejezést is inkább egy bokszmeccsel kapcsolja össze, mint az égbolttal. Ön, kedves olvasó, mikor látott utoljára csillagokat az égen? Nem egyet-egyet az összeboruló háztetők között, hanem ezret és ezret, látóhatártól látóhatárig húzódó tejutat, olyan égboltot, ami alatt olyan gondolatok születnek, mint amiről Petőfi ír egyik versében: ...Én ábrándozva szóltam Erzsikéhez: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Hol vannak hát a csillagok, amelyek közül mindenki választhat magának egyet? Itt vannak felettünk, de nem láthatjuk őket, mert köz- vagy díszkivilágításunkkal elsápasztjuk a fényüket, és ugyanúgy eltüntetjük jelenlétüket, ahogy a kő, a beton meg az aszfalt eltünteti a füvet és a természet más, régebben sokkal emberközelibb részeit. Nemcsak az optikai csillagászok életét nehezíti a civilizációs zavarás, hanem a rádiócsillagászokét is. Az elektromos hálózatok, a közlekedés, a távközlés és a mindennapjainkat könnyebbé tévő elektromos berendezések annyi sugárzást szórnak maguk köré, hogy a világűrből érkező rádióhullámok ugyanúgy elvesznek bennük, mint egy tücsök ciripelése a dobhártyaszaggató diszkódübörgésben. Az ilyen méltatlankodásokra kész válaszok vannak: a fény eloszlatja a sötétséget, biztonságot ad a városlakónak, segíti a közlekedőket, díszíti épületeinket, hirdeti egyre magasabbra szárnyaló életszínvonalunkat. Ismerem ezeket a válaszokat, de azért csendesen tovább kérdezek. Hol több a baleset, az erőszak, a bűnözés, hol kell szobáinkat elfüggönyözni, redőnnyel védeni az utcalámpák álmot riasztó fénye ellen: egyre jobban kivilágított városainkban vagy a „sötét vidéken”? Érdekes, hogy ugyanannyi ember a városokban több bűnt és erőszakot követ el, mint vidéken. Miért agresszívebb a városi ember, miért a reflektorokkal jól megvilágított közterületek kihalt éjszakai hangulata ébreszt bennünk szorongást, másokban pedig agressziót? Pszichológiai vizsgálatok alapján elég biztosan kijelenthető, hogy az ember félnapi világossághoz és félnapi sötétséghez alkalmazkodva fejlődött az elmúlt tíz- és százezer években. Ha megfosztjuk magunkat ettől az ősi ritmustól, és állandó reflektorfénybe kényszerítjük életünket, megbontjuk biológiai ciklusainkat és ezzel lelki életünk egyensúlyát is. Közülünk, csillagászok közül senki sem sírja vissza a sötét sikátorokban gyertyával botorkálók korát. Amire csendes kérdéseinkkel választ szeretnénk kapni, az viszonylag könnyen megfogalmazható. Vajon annyi energia kell-e a közvilágításra, mint amennyit ma használunk? Ha jól megnézzük, lámpáink fényének legalább a fele, olykor ennél is nagyobb része nem lefelé, hanem az égbe világít. Mi lenne, ha gyengébb, de egyenletes lenne a megvilágítás? Sokszor egy ragyogóan megvilágított mosóporreklám mellett szinte elviselhetetlenül sötétnek érezzük a normál és mégis sokszor pazarló közvilágítást. Ami igazán zavaró, az az erős kontraszt és a káprázat. Ha nemcsak azt szabályoznánk, hogy milyen sűrűn kell elhelyezni az utcai lámpákat, hanem azt is kikötnénk, hogy azok csak elhelyezési magasságuktól lefelé világíthatnak, és fényüket nem engednénk elsápasztani felesleges vagy értelmetlen kivagyiságot, olcsó felvágást sugárzó reflektorokkal, akkor kevesebb energiával is sokkal többre mennénk. Az eget a jelenlegi közvilágítás olyan erősen világítja ki, hogy például hazánk egyetlen hegyi csillagvizsgálójából nézve szinte csak felfelé tekintve láthatunk csillagokat. A Mátrából a 80 kilométerre fekvő fővárosi fények miatt nyugati irányban, dél felé nézve Gyöngyös, észak felé tekintve pedig Salgótarján fényei miatt nehéz vagy lehetetlen a megfigyelések elvégzése. Hétvégeken pedig mintha folyamatos légiharcban állnánk: diszkóreflektorok fénytűi hálózzák be égboltunkat. Ma már annyira romlott a helyzet a 20-30 évvel ezelőttihez képest, hogy a Tejút teljes ívét vagy a régen még az Alföldről is minden további észrevehető 5-6 fényrendű csillagokat csak azokon a téli éjszakákon láthatjuk, amikor sűrű felhőréteg borítja az országot, amiből csak a Mátra legmagasabb csúcsai emelkednek ki. A csillagászok világszerte egyre többször szembesülnek a pazarló világítás mellékhatásaival. A jelenséget „fényszennyezésnek” nevezzük, ugyanis a többi szennyezéshez hasonlóan ez is az úgynevezett civilizáció terméke, és ez is ugyanolyan könnyen (vagy nehezen) csökkenthető. A vizek és a légkör szennyezésének káros és igen nehezen helyrehozható következményeit mindannyian ismerjük, mert ma már elérték a veszélyes mértéket. Egészségünket és természeti környezetünket veszélyeztetik azok a vegyszerek és gázok, amelyek napról napra egyre nagyobb ütemben szabadulnak ránk és a környező bioszférára. „Az erdők pusztulása és a vizek halála mellett ki ér rá azzal foglalkozni, hogy pár csillaggal kevesebb látszik az égen? Menjenek a csillagászok távoli szigetekre vagy sivatagokba, lakatlan hegyvidékekre, ha hiányzik nekik a csillagos ég” – mondhatják sokan, és nem gondolnak arra, hogy az ipar nappali energiaigényét előállító erőművek – csak hogy terméküket eladják – érdekeltek a mind nagyobb éjszakai áramtermelésben is, ami nemcsak több fényt jelent, hanem éjszaka is változatlan mértékű füstgázkibocsátást. A csillagászat látszólag egy olyan tudomány, amiről a „haladás érdekében” akár le is lehet mondani. De hová is vezet az az út, amin mindig a vélt haladás érdekében mondunk le valamiről? Hol növény- és állatfajok sokaságáról, hol értékes tradíciókról, értékes emberekről, akik éppen a haladás érdekében soha nem születhetnek meg vagy nem érik meg még az első születésnapjukat sem. Az emberiség lélekszáma már meghaladja a hatmilliárdot, és egy olyan bolygón élünk, amely nem tágítható. Ez a bolygó az anyagát, az energiáját és minden lehetőségét a környező világegyetemtől kapta és kapja. Ha nem ismerjük meg a helyünket ebben a világban, ha nem ismerjük meg továbbfejlődésünk lehetőségeit és korlátait, akkor vakon rohanunk a végzetünk felé. Minden, a Föld felszínéről eltűnő virággal és minden, az égről eltűnő csillaggal a jövő lehetőségei fogyatkoznak. Mi csillagászok azt szeretnénk elérni, hogy ne csupán a vizek tisztasága és a levegő frissessége jusson eszünkbe, ha környezetvédelemről van szó, hanem természeti környezetünk egészének védelme, amibe az égen pislákoló csillagok is beletartoznak. Ha nem töröljük le őket az égről, akkor mindig a szemünk előtt maradhat az az egy is, ami a jövőben akár az emberi faj túlélését fogja biztosítani. u A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU), amely a világ csillagászainak körülbelül tízezer tagot számláló, igen tekintélyes szervezete, már 1976-ban a következő felhívást tette: „Az IAU aggódva figyel az éjszakai égbolt mesterséges megvilágítása, a rádiósugárzás, a légkör szennyezése és az obszervatóriumok felett zajló légi közlekedés egyre fokozódó zavaró hatásaira a csillagászati megfigyeléseknél. Az IAU ezért haladéktalanul felkéri a felelős civil hatóságokat, hogy védjék meg a ma működő obszervatóriumokat az említett zavaró hatásoktól.” Azóta a Nemzetközi Csillagászati Unió, többek között az UNESCO-val és az ENSZ-szel együttműködve dolgozik az éjszakai égbolt védelméért. A munkába bekapcsolódott a legtekintélyesebb űrkutatási szervezet, a COSPAR is. A tudományos kutatást végző csillagászok mellett igen sok amatőr csillagász taggal alakult meg és működik a Nemzetközi Sötét Égboltért Szövetség is. Az immár húsz éve folyó munka eredményeként egyes országokban vagy csillagvizsgálókat üzemeltető államokban törvények születtek a hatalmas költséggel megépített és a világ megismerését leghatékonyabban végző obszervatóriumok védelmére (Hawaii, Kanári-szigetek, Ausztrália stb.). Máshol – így hazánkban is – a helyzet egyre gyorsabban romlik.