időjárás 8°C Árpád 2023. március 31.
logo

Dilisek és szerelmesek

A.M.L.
1999.11.10. 23:00

Julia Roberts rajongói (bizonyára nem kevesen vannak nálunk is) most örülhetnek: egy hónap alatt már a második filmjét láthatják a sokak szerint Hollywood legsugárzóbb mosolyával rendelkező sztárnak. Míg azonban az előző mozgókép – nem utolsósorban a forgatókönyv (szerzője Richard Curtis) jóvoltából – kedves, kellemes, jópofa, időnként még szellemesnek is nevezhető darab volt (bár a hepiendes finálét nyugodtan elfelejthetjük), ez a mostani, az Oltári nő meglehetősen fáradt folytatása egy régi sikernek. Nem szó szerint persze, hiszen a Julia Roberts kiugrását jelentő 1990-es Micsoda nő! (Pretty Woman) igazán csak annyiban kötődik ehhez az új filmhez, hogy, mint abban, itt is Richard Gere a partner. Viszont míg ott a szegény és szűzies lelkületű prosti (ez volt Julia) és a nem annyira szűzies lelkületű, ám kőgazdag Wall Street-i üzletember (ez volt Richard Gere) története a királyfi és Hamupipőke meséjének némi iróniával és humorral nézhetővé tett amerikanizált változata volt, most a sztori, a figurák, s az egész film szürkébb, ötlettelenebb, időnként kifejezetten hervadt. Nem sokat számít, hogy nemcsak a két főszereplő azonos a kilenc évvel ezelőtti filmével, hanem a rendező is: Garry Marshall. Az meg külön zavaró és félrevezető, hogy a film címe a magyar keresztségben a Micsoda nőre egyértelműen visszautaló Oltári nő lett, holott az eredeti cím pontosan és jól fedi, amiről szó van: Runaway Bride, azaz A megszökött menyasszony, vagy: Szökik a menyasszony. A filmben ugyanis az a fő vonala a sztorinak, hogy a Julia Roberts alakította Maggie nevű lány már háromszor hagyta ott az oltár előtt az éppen soros vőlegényét, s a történetet valahol felcsípő Ike Graham New York-i riporter (Richard Gere) ebből zaftos kis cikket kanyarít. A tények azonban kissé másképp festenek, mint a cikkben foglaltak, ezért riporterünk elmegy az isten háta mögötti kisvárosba, hogy az ott egy vaskereskedésben dolgozó Maggie-vel tisztázzák a dolgot. Maggie, aki mellesleg technikai zseni és szerelési ezermester, épp a negyedik esküvőjére készül. Teljesen váratlanul (?) a negyedik vőlegényt is otthagyja az oltár előtt, hogy aztán némi erőltetett kalamajka, félreértés és haragszomrád után kölcsönösen beleszerelmesedjenek egymásba a vonzó, elegánsan őszülő Ike-kal. Végül az ötödik kísérlet (bár elég nehezen) sikerül. Szóval a királyfi itt csak egy jóképű riporter, Hamupipőke meg csak egy nehezen kezelhető tündérpótlék a helyi vasboltból. Ha röviden azt akarnánk megmondani, milyen is ez a film, arra utalnánk, hogy a Micsoda nő! úgy aránylik az Oltári nő!-höz, mint a királyfi egy riporterhez, illetve ahogyan Hamupipőke egy bolti lányhoz. Körülbelül ez az, amit letranszponálásnak neveznek. Francia filmvígjáték nem túl gyakran kerül mozijainkba. Épp ezért érdemes felfigyelni, ha ilyen darabbal találkozunk. Különösen, ha a film meséjét és figuráit már jól ismerjük, mivel szép színpadi siker volt (s még most is játsszák) a József Attila Színházban, Balfácánt vacsorára! címmel, Kern és Koltai főszereplésével. Francis Veber komédiája most, saját forgatókönyvéből és saját rendezésében, a Dilisek vacsorája címet kapta, s ez annyiban fontos, hogy valóban arról van szó: egy magát szellemesnek vélő, jómódú férfitársaság azzal szórakozik, hogy időről időre balfácánokat, mániákusokat, szelíd megszállottakat hív meg vacsorára, s ott nagyokat röhög szegény kipécézetteken. Ez így magában nem tűnik túl humorosnak vagy tisztességesnek. Ám Veber, aki letagadhatatlanul a legjobb francia bohózatírókhoz, Labiche-hez és Feydeau-hoz járt iskolába, képes rá, hogy ezt a kínos alaphelyzetet igazi humorral töltse meg. Ehhez persze szükséges egy hamisítatlan balfácán (ez a derék Pignon úr, foglalkozására nézve adóellenőr, amúgy pedig gyufaszálakból csodás épületeket öszszerakó mániákus), aki merő jóindulat, színtiszta segítőkészség, áldozatkész vendég meg minden, de ahová lép, ott nem nő többé fű. Ha felveszi a telefont, sorsok dőlnek romba, szerelmek kuszálódnak szerteszéjjel, és kő kövön nem marad. A klasszikus bohózati szabályok szerint félreértés félreértést követ, összecserélések, összetévesztések kibogozhatatlan szövevénye áll elő, miközben Pignot úr ártatlanul mosolyog, és nem érti, mitől támadt körülötte ekkora fölfordulás. A néző felüdül ennyi geg, poén, bemondás, ötlet, ennyi derűs humor láttán. Nincs itt semmiféle erőltetett trükk. Nincs sanda bűnügyi háttérvonal. Nincs egy-két primitív gesztusra, mimikai közhelyre épülő „játék”. Ellenben van nevetés, olykor röhögés, vannak remek színészek (elsősorban is az egészen kitűnő Jacques Villeret, Pignon úr alakítója), van nyolcvan (!) perc kikapcsolódás és laza jókedv. A vacsora ugyan nem jön össze a filmben, s az is kérdéses, csakugyan annyira dilis-e Pignon úr, de annyi baj legyen.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.