Következő mérkőzések
Skócia
21:002024. június 23.
Magyarország
Svájc
21:002024. június 23.
Németország

Európa 226 Washington szemszögéből

1999. 11. 26. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nyugat-Európa és az Egyesült Államok mára a transzatlanti együttműködés modelljéből kortörténeti paradigmát varázsolt, amely Washington és az Európai Unió külpolitikájának alapját képezi. Az USA kezdetektől fogva támogatta az Európai Közösségek megalakulását, fejlődését, és hasonló megfontolásból szorgalmazta az Európai Unió létrejöttét is. A hidegháború nehéz évtizedeiben az egymásrautaltság és a közös védelempolitikai feltételek megteremtése, az új multipoláris világban pedig a stabil felvevőpiac és az új típusú biztonságpolitikai kihívások jelentették a két civilizáció szolidáris magatartásának alapját. Az új világrendben kibontakozó szereplők magatartása azonban a stratégiai doktrínák felülbírálásához vezetett Washingtonban. Melyek az uralkodó elméletek az Atlanti-óceán túlsó partján, és hogyan látja az amerikai kormány Európa stratégiai szerepét az új biztonságpolitikai architektúrában, erről nyújt átfogó képet a következő elemzés.„Nem az a kérdés, hogy választani kelljen Franciaország és Németország között. Egyikük nélkül sem lesz Európa, és Európa nélkül soha nem lesz egy kooperatív transzeurázsiai rendszer.” (Zbigniew Brzezinski)A 9 373 000 km2 területű s közel 270 millió lélekszámú Egyesült Államok az elmúlt két évszázad folyamán fokozatosan lett a világ vezető hatalma, s mint ilyen, kiinduló- és érkezési pontja szövetségi rendszereknek, tudományos, kulturális és gazdasági áramlásoknak. Amerika több vonatkozásban is a világ „nélkülözhetetlen államává” vált. Az egyetlen ország, amely képes katonai erőit a Föld bármely pontjára eljuttatni, mint azt az öbölháború idején 1500 repülőgép és 500 ezer katona hadrendbe állítása mutatta. A világ különböző régióiban (Európa, Ázsia, Közel-Kelet) állomásozó amerikai erőket műholdak révén informálják és irányítják, repülőgép-anyahajók és cirkálórakéták kilövésére alkalmas tengeralattjárók támogatják. Katonai értelemben tehát pillanatnyilag rivális nélküli hatalom, amely technológiai fölényben van Oroszországgal és Kínával szemben, és nagyságrendi előnyben van olyan középhatalmakkal szemben, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia. Az új stratégia A hidegháború utáni világ paradoxona, hogy a „globális szovjet fenyegetés” helyébe – régi konfliktusok felbukkanásának az eredőjeként, vagy új konfigurációk kialakulásának a következményeként – kisebb hatóerővel rendelkező ellenséges hatalmak és transznacionális formában terjedő veszélyforrások léptek: atom-, biológiai és vegyi fegyverek, etnikai vagy vallási eredetű háborúk, terrorizmus, környezetszennyezés stb. 1992-ben a Wolfowitz-féle nemzetbiztonsági jelentés az elkövetkező évek külpolitikai orientációját fogalmazta meg, mely szerint a szovjet tömb szétesése után megszerzett amerikai hegemóniát meg kell őrizni minden olyan kísérlettel szemben, melyet a világ bármely részén felbukkanó hatalmi pólusok kérdésessé szándékoznának tenni. A jelentés Japánt, Németországot és Indiát mint „potencionális regionális hegemón hatalmakat” említi, s kiemeli, hogy el kell hárítani az európai biztonsági rendszerből az USA kirekesztésére irányuló minden kísérletet. A Pentagonban 1990-ben készült el – a hidegháború körülményei között érvényes stratégiai koncepciók revíziójaként – a „regionális védelmi doktrína”, amely az úgynevezett „páriarezsimek” (rogue regimes) által jelentett veszély kezelésének módozatait fogalmazta meg. Noha Irak komoly vereséget szenvedett az öbölháborúban, ez a megközelítés szolgált alapul 1993-tól kezdve a Clinton-adminisztráció katonai stratégiájának is. Az akkori védelmi miniszter szerint az Egyesült Államoknak változatlanul a Dél ellenséges hatalmai fenyegetésével kell szembenéznie úgy, hogy egyidejűleg legyen képes – csúcstechnológiát képviselő fegyverzetek segítségével – két regionális konfliktus megvívására: Irak vagy Irán, illetve Észak-Korea ellen. A Pentagon 1997-ben konfirmálta ezt a doktrínát, 1999-től kezdődően azonban egyidejűleg már csak egy regionális konfliktussal számol. Közismert, hogy az Egyesült Államok kőolajszükségletének mintegy felét importálja, s ez a stratégiai függőség az amerikai kőolajmezők kimerülésével arányosan növekszik. Washington tehát nagy gondot fordít a Perzsa-öbölből származó kőolajra, s újabban komoly érdeklődést mutat a kőolajban és földgázban ugyancsak gazdag Kaszpi- és Kínai-tenger iránt. Mindeközben Oroszország a Kaszpi-tengert s vidékét saját történelmi befolyási övezetéhez tartozónak tekinti, Kína viszont a Kínai-tenger nagy részére mint „offshore” nemzeti területre tart igényt. 1997-ben Michael Klare azt írta, hogy újabban az „amerikai stratégák különféle forgatókönyveket tanulmányoznak: egy konfliktus lehetőségét Moszkvával a Kaszpi-tenger vidékének természeti erőforrásai miatt, s egy konfliktus lehetőségét Pekinggel a kínai-tengeri hajózási szabadság biztosítása érdekében”. Ezek a stratégák mindazonáltal készségesen elismerik, hogy jelenleg egyik állam sem jelent valódi veszélyt Amerika biztonságára nézve. Mindazonáltal a „komparatív hatalmi konkurensekről” folytatott vita nem hagyja hidegen a Pentagon szakértőit. Természetesen sok függ az amerikai–orosz és az amerikai–kínai kapcsolatok állapotától. Egy olyan válság kirobbanása, amely egyszerre érintené Washingtont és Moszkvát vagy Pekinget, nyilvánvalóan maga után vonná a kilencvenes években megfogalmazott stratégiai posztulátumok átértékelését. Caspar Weinberger, Reagan elnök egykori hadügyminisztere már 1997 májusában meghúzta a vészcsengőt: „Amikor a Nyugat a NATO semmitmondó terjeszkedését ünnepli Közép-Európában, Oroszország azzal van elfoglalva, hogy stratégiai győzelmet arasson felette a Kaszpi-tengeri régió energiaforrásai megszerzésével. Ha Moszkva sikerrel jár, győzelme jóval többet jelenthet, mint a NATO-bővítés terén elért nyugati győzelem”. A demokratizmus realitása felé Amíg a kilencvenes évek elején a Wolfowitz-jelentés szinte kizárólag a katonai erőre mint az USA globális vezető szerepének eszközére épített, addig az úgynevezett Jeremia-jelentés egyrészt az amerikai fegyveres erők katonai beavatkozásának hét forgatókönyvét szimulálta, másrészt a GATT-ot, az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetet és az ázsiai–csendes-óceáni térség országaival való kapcsolatokat preferálta. Mindenesetre az új amerikai stratégiai magatartás az új világrend kialakításába illeszkedett, melyet még Bush elnök jelentett be 1991. január 29-én az unió állapotáról elmondott beszédében. Az általa meghirdetett koncepciót utódja, Clinton elnök fejlesztette tovább és mélyítette el. Ennek megfelelően az USA-nak fel kell vállalnia azt az alapvető kihívást, melyet egy biztonságos világ építése jelent, és amelyben a demokrácia általánossá válna, a gazdasági kapcsolatok fejlődnének, és a gazdasági növekedés biztosítva lenne. Clinton elnök szerint „az egész világra kiterjedő demokrácia a nemzetek közötti békét, valamint a kereskedelemre és az eszmékre való kölcsönös nyitottságot jelenti, mivel a demokráciák nem támogatják a más demokráciák ellen irányuló terrorizmust; egymásnak megbízható kereskedelmi partnerei; védik a környezetet és tiszteletben tartják a nemzetközi törvényeket”. Így tehát az USA olyan irányt szándékozik szabni a történelemnek, melynek célja egy határok és háború nélküli világ. A XX. században két történelmi „baleset” késleltette ezt a menetelést: az első világháború után a versailles-i békeszerződések elutasítása az amerikai szenátus által, majd a második világháború után a hidegháború. Vajon a harmadik nekifutás tartós sikert hoz-e az Egyesült Államoknak s a világnak? A kizárólagos vezető szerepre irányuló amerikai szándék a Clinton-adminisztráció kezdeti időszakában fokozatosan átalakult a „kollektív vezető szerep” tervévé, melyet a szelektív kötelezettségvállalás akarata kísért: az USA csak szelektív módon avatkozik be a konfliktusokba. A Weinberger-doktrínát W. Christopher volt külügyminiszter modernizálta: az USA azzal arányosan veti be tengerentúli haderőit, amilyen mértékben veszélyeztetik létfontosságú nemzeti érdekeit; csak akkor avatkozik be katonailag, ha biztos a győzelemben; minden beavatkozás esetében világosan meg kell határozni a politikai és katonai célokat; minden beavatkozásnak a kivitelezés folyamán állandó ellenőrzés alatt kell állnia, és az amerikai nép s a kongresszus támogatását kell élveznie; a katonai erő alkalmazását mindig végső eszköznek kell tekinteni. Clinton elnök a washingtoni American Universityn 1993. február 26-án tartott beszédében tette hivatalossá a „totális diplomácia” filozófiáját, amely szoros kapcsolatot tételez a külpolitika és a gazdaság, másfelől a külpolitika és a belpolitika között. A Clinton-doktrína három pillére a következő: belpolitikai célnak kell tekinteni a világ gazdasági növekedését; olyan fegyveres erőkre és biztonságpolitikai egyezményekre van szükség, melyekkel elejét lehet venni újfajta fenyegetéseknek; oly módon kell szervezni a külpolitikát, hogy segítse a demokrácia és a piacgazdaság elterjesztését. Az Anthony Lake volt nemzetbiztonsági tanácsadó nevéhez fűződő „Lake-doktrína” (1993) szerint már nem a „feltartóztatásról”, hanem a demokrácia és a piacgazdaság „kiterjesztéséről” van szó. Geopolitika és biztonság A kilencvenes évek közepén Colin S. Gray az egyik írásában azt a célt tűzte ki, hogy felfedje a geopolitika hatásait a nemzetközi biztonságra, miközben a geopolitikának egy rendkívül egyszerű meghatározását adta: azt kutatja, hogy a politikai hatalom számára mit jelent a földrajz. A félreértések és a félremagyarázások ellenében Gray aláhúzta: „Nem arról van szó, hogy a geopolitikai környezet valamiféle misztikus módon (egy láthatatlan kéz segítségével) meghatározza a politikát és a stratégiát, sem pedig arról, hogy a geopolitikai környezet implikációinak a politikai értelmezése állandó marad a technika fejlődésével. A földrajzi tényezők azonban mindenütt jelen vannak a világpolitikában. A földrajz meghatározza a szereplőket – mivel a politikai közösségek területileg szervezett államok, vagy azok szeretnének lenni –, gyakran meghatározza a vélt hasznot, amelyért a szereplők versengenek, és mindig kulcsparamétereket nyújt az egyes biztonsági kapcsolatokhoz. Nehéz lenne megcáfolni azt az állítást, hogy a geopolitika hatást gyakorol a nemzetközi kapcsolatokra.” Az eurázsiai kontinens erőegyensúlyával kapcsolatos amerikai aggodalom időrendben megelőzi a szovjet ideológiai és geopolitikai terjeszkedés „feltartóztatásának” második világháború utáni – G. F. Kennan amerikai diplomata által megfogalmazott és H. Truman elnök által meghirdetett – politikáját, ami valójában visszavezethető az amerikai köztársaság megalapítóinak felfogására. Pennsylvania helyettes államügyésze, Francis P. Sempa A hidegháború utáni világ geopolitikája című, 1992-ben közölt tanulmányában írta: „Országunk megalapítása óta a politikusok és a stratégák tényként vették tudomásul azt az öszszefüggést, amely Amerika biztonsága és Eurázsia erőegyensúlya között áll fenn.” Az amerikai aggodalom gyökereivel a geopolitikába, a földrajz és az államok politikai kultúrája közötti kölcsönhatásba nyúlik vissza. Sőt N. Spykman 1943-ban A béke geográfiája című könyvében egyenesen azt vetette papírra: Az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy az európai és ázsiai erőviszonyok egy örökké tartó gondot jelentenek számára háborúban és békében egyaránt.” A Yale Egyetem professzora ehhez még azt is hozzátette, hogy az Egyesült Államok biztonsága és függetlensége csak olyan külpolitikával őrizhető meg, amely lehetetlenné teszi valamely eurázsiai szárazföldi hatalomnak, hogy túlzottan meghatározó szerepre tegyen szert Európában és a Távol-Keleten. Másképpen fogalmazva: Amerika csak úgy tehetné meg ezt, ha „működő tagja maradna az európai hatalmi zónának”, mivel „az USA első védelmi vonala Európa és Ázsia erőegyensúlyának megőrzése mentén húzódik”. „Időtlen” alapelvek? Henry Kissinger Diplomácia című könyvében már fundamentális magyarázatokat találhatunk a geopolitika időtlen alapelveire vagy azokra a geopolitikai szükségszerűségekre, melyektől – a Szovjetunió megszűnése után – az egyetlen szuper- vagy globális hatalom státusával rendelkező USA sem tekinthet el, ami természetesen nem jelenti azt, hogy Amerika Európában vagy Ázsiában betöltött szerepe bizonyos mértékben nem csökkenthető, nem módosítható vagy nem átalakítható: „Geopolitikailag nézve Amerika sziget a hatalmas eurázsiai földrész mellett, melynek erőforrásai és a népessége messze felülmúlja az Egyesült Államokéit. Amerika számára, akár van hidegháború, akár nincs, a legnagyobb stratégiai veszélyt az jelentené, ha egyetlen hatalom uralná Eurázsia bármelyik – európai vagy ázsiai – felét. Egy ilyen csoport ugyanis gazdaságilag, s végső soron katonailag is Amerika fölé nőhetne. Ezt a veszélyt mindenképpen meg kellene akadályozni, még akkor is, ha az uralkodó hatalom látszólag barátságos magatartást tanúsít, ha ugyanis a szándékok bármikor megváltoznak, Amerika hátrányos helyzetben találhatja magát, ami a hatékony védekezést illeti, és egyre kevesebb lehetősége lenne az események alakítására.” Zbigniew Brzezinski pedig, aki a világ tengelyét képező szuperkontinensként fogja fel és reprezentálja Eurázsiát, határozottan érvel amellett, hogy – a Kissinger és mások által megidézett potencionális veszély elhárítása vagy kezelése érdekében – Amerikának az egyetlen globális szuperhatalommá való emelkedése szükségessé teszi egy Eurázsiára vonatkozó átfogó stratégia kialakítását. Mit jelent Eurázsia? Brzezinski tényeket sorol: a történelem összes világuralmi törekvése Eurázsiából indult ki; a világ legnépesebb, regionális hegemóniára törekvő államai, Kína és India is Eurázsiában találhatók éppúgy, mint az amerikai fölény összes politikai és gazdasági ellenlábasa; az Egyesült Államok után következő hat legjelentősebb gazdasággal és katonai költségvetéssel rendelkező állama is ott helyezkedik el, valamint egy kivételével ott található a világ összes elismert nukleáris hatalma és egy kivételével a világ összes el nem ismert nukleáris hatalma; Eurázsiában él a világ népességének 75 százaléka, Eurázsiára jut a világ bruttó nemzeti termékének 60 százaléka és energiaforrásainak 75 százaléka. Mindezek alapján érthető, hogy Eurázsia kulcsfontosságú geopolitikai sakktábla, és az Egyesült Államoknak egyáltalán nem lehet közömbös, hogyan történik az új évezredben a hatalom elosztása az eurázsiai kontinensen, hiszen „egy Eurázsia felett uralkodó hatalom döntő befolyást gyakorolhatna a világ három gazdaságilag legfejlettebb régiója közül kettőre, Nyugat-Európára és Kelet-Ázsiára”. Mindez érthetővé teszi az amerikai stratéga azon meggyőződését, hogy az Egyesült Államoknak már nem elegendő külön politikát kialakítani Európa és Ázsia számára, hanem egy integrált politika folyamatos kimunkálásáról kell hogy szó legyen, ami rövid, közép és hosszú távú szakaszokban valósítható meg. Mindenesetre rövid távon az Egyesült Államoknak meg kell erősítenie és fenn kell tartania az Eurázsiában érvényesülő geopolitikai pluralizmust. Ez a stratégia – Brzezinski szerint – a polit

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.