Ezredvégi magyar létünk közös kérdései

A döntő lépést „magyar ügyben” (szervezetileg) idén februárban már megtettük. Az ünnepi és alkalmi, bár döntő fontosságú „magyar–magyar csúcstalálkozók” sorát végre parlamenti határozattal intézményesítettük. Létrehoztuk a már rendszeres tartalmi munkára képes Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), melynek szakbizottságairól júliusban a kormány is határozatot hozott. A MÁÉRT hat munkabizottságában (a kulturális, az oktatási, a gazdasági, az egészségügyi-szociális, az állampolgársági-önkormányzati, valamint az EU-integrációs bizottságokban) a hazai parlamenti pártok küldöttei mellett ott vannak a határon túli magyarság törvényhozási képviselettel rendelkező politikai-érdekvédelmi szervezeteinek szakértői is. E szakbizottságok feladata (mint a parlamentben) ajánlásokat készíteni a döntéshozatali fórum, a plenáris MÁÉRT-ülés számára. A keretek készen állnak, tőlünk függ, hogy mire jutunk. Az alapozó előkészítésben minden késedelem csak a lemaradást növeli és hátrányainkat tartósítja. A felkészületlenség könynyen vezet kapkodáshoz, ennek pedig a „külmagyarsággal” együtt valamennyien csak kárát látnánk. Az a szakértőkön múlik, hogy az anyaország és a határon túli magyar közösségek kapcsolatának erősítésében, a fennmaradást biztosító, és a hétköznapi életet befolyásoló nagy kérdésekben milyen konkrét megoldási javaslatok érkeznek. Nagy a tétje annak, hogy az ajánlások nyomán mire jut a közös bölcsesség, s hogy aztán majd milyen érvek és koncepciók adják a muníciót és a feladatot a kormány, az alkotmányos felelősséget viselő gyakorlati nemzetpolitika számára. Göteborgtól Kolozsvárig és Kassától Eszékig jártomban (néha azért nem kis kaland itthon lenni sem, a parlamentben!) legsürgősebb teendőink között két nagy kérdés mindig felmerült. Mindkettőt a jelen rossz tapasztalatai és a jövő bizonytalansága: bizonyosan közelítő EU-tagságunk nem mindenben belátható következményei és a fogyó idő szorító kényszerei, a Kárpát-medence magyarságának romló közösségi létviszonyai és a szomszédságok súlyos belpolitikai zavarai hozzák elénk – foglalkoznia kell tehát velük a MÁÉRT-nek is. A határon túli magyarokról szóló törvény mielőbbi megalkotásáról – és persze Schengenről van szó. (Legutóbb Frankfurtban, a repülőtéri átszállás „NO EU” kapujánál volt alkalmam majd egy órát töprengeni Schengenről is, az útlevél-ellenőrzésnél – magyar állampolgárként vízummentesen...) 1. Törvényt hozni a határon túli magyarokról – nem mai, és a szomszédságban sem ismeretlen gondolat (sőt gyakorlat) ez, elég csak a határon túli szlovákokról szóló törvényre, a külföldi ukránokról és a külföldön élő horvátokról készült és készülő törvényi szabályozásokra gondolni. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) erre vonatkozóan már 1998-ban kidolgozta a maga elgondolását, amely szerint a törvénynek „a magyar parlament által történő elfogadása kedvező lenne a határon túli magyarok szempontjából, még akkor is, ha az anyaország teherbíró képessége erősen behatárolja a jelenleg nyújtható kedvezmények körét”. A törvény szükségessége nyilvánvaló: a határon túli magyarok magyar nemzetekhez tartozásának kinyilvánítása (ezt már az első „magyar csúcs” Közös Nyilatkozata is kimondta, mégis, mintegy 20 százaléknyi hazai magyar a határon túliakat nem tekinti „igazi magyarnak”...!). Célja a (nemcsak „megosztott”, de rég szét is szakított) nemzet egységéből adódó konzekvenciák rögzítése, a hozzájuk rendelt garanciarendszer intézményesítésével. A törvénynek meg kell határoznia a „határon túli magyar” különleges jogállásának tartalmát, e státus elnyerésének és elvesztésének kritériumait és eljárásrendjét, a határon túli magyarok Magyarország területén érvényes jogait és kötelességeit – vagyis a magyar állam konkrét kötelezettségeit a határon túli magyarságot és annak szervezeteit illetően, természetesen a magyar állami intézmények teendőinek világos szabályozásával együtt. A KMKSZ tervezete – igen helyesen – abból indult ki, hogy a magyar államnak a határon túli nemzeti közösségeket (egyéneket és szervezeteket) érintő kötelezettségi körét az állam- és nemzetpolitikai érdekeknek megfelelően, a külpolitikai-diplomáciai szempontok figyelembe vételével kell megállapítani. „Nyilvánvaló azonban, hogy a határon túli magyarok abban érdekeltek, hogy a magyar állam minél több kötelezettséget vállaljon magára érdekükben, míg az állam abban, hogy e kötelezettségvállalásokkal ne szűkítse saját manőverező képességét, különös tekintettel az EU-csatlakozásra. Ennek egyik fontos összetevője, hogy minimalizálja a szomszédos nacionalista, magyarellenes törekvésekből fakadó konfliktushelyzeteket, akár a határon túli magyarok rovására is. Valamiféle kompromisszumos megoldás azonban ennek ellenére is születhet.” A határon túli magyarokról megalkotandó törvénynek tekintettel kell tehát lennie az anyaország által történő nemzetközi képviselet teendőire, bizonyos két- és többoldalú megállapodások előtti konzultációkra (az érintettek érdekeinek figyelembevételére), a határon túli magyar politikai erőkkel való kapcsolatok intézményesítésére (lásd MÁÉRT), de az egyházak helyzetére és kapcsolatrendszerére, a támogatási rendszer működtetésére, a gazdasági kereskedelmi kapcsolatokra, az önkormányzatokra, a határon túli magyar oktatás és képzés, tudomány és kultúra, műemlékvédelem, sajtó, média stb. helyzetére és ellátására is. Szólnia kell a törvénynek a határon túli magyar jogállásáról és az ehhez kapcsolódó jogosítványokról, ez pedig leginkább gazdasági megközelítést kíván, tekintve, hogy a státust elnyert külföldi magyar Magyarország területén jogosult lenne a magyar állampolgároknak kijáró szolgáltatások korlátozott igénybevételére, ami jelentős többletkiadást, illetve bevételkiesést jelent. A státust elnyert személy élhetne a korlátozott vízummentes beutazás, a meghatározott mértékű vámkedvezmény és a külföldiekre vonatkozó munkavállalás jelentős könnyítésének lehetőségeivel, csakúgy, mint a felsőfokú tanintézmények, az anyaországi egészségügyi ellátás meghatározott keretek közti igénybevételével – el egészen (mondjuk) az ingyenes múzeumlátogatásig. Pontosan meghatározandó ugyanakkor e jogállás megszerzésének feltételrendszere is, úgy mint a magyar állampolgárság hiánya, a nagykorúság, a büntetlenség, a magyar nemzetiség igazolhatósága, ami történhetne saját vagy szülői születési anyakönyvi kivonattal, egyházi igazolással stb. A határon túli magyar jogállás megszerzése a megfelelő állami szervtől kérelmezéssel és regisztrálással történne, a kérelmezés, döntéshozatal, elutasítás, felfüggesztés, megvonás stb. szabályozott eljárásrendjében. Mindehhez a jogszabályi harmónia körültekintő megteremtésére, a kötelezettségek pontos kijelölésére és a kompetenciák körülhatárolására is szükség van, a megfelelő végrehajtási utasításokkal együtt. A határon túli magyarság anyagi támogatása ma a költségvetésben főként szervezeteik, intézményeik támogatását jelenti, és bár a 2000. év költségvetésében a nagy közalapítványok forrásai sajnos nem bővültek – egyedül az erdélyi magyar felsőoktatás támogatása kétmilliárd forinttal emelkedett. A különleges jogállás és a kedvezmények bevezetése ezeken túli többletkiadásokat jelent, ez azonban egyrészt alkotmányos kötelességünk, tehát „szülőföld-stratégiánknak” is része, másrészt pedig a magyar nemzet biztonságának és a térség stabilitásának is fontos eleme – ha úgy tetszik, önmagunkra költött, megtérülő befektetés. A kiadások volumene ugyanakkor a státust elnyerők számától és a kedvezmények mértékétől függ, ennek alapja pedig az állam teherviselő képességének reménybeli javulása és a döntéshozók politikai bölcsessége, a kormányzat nemzeti elkötelezettsége. Az sem lehetetlen, hogy az integráció előrehaladtával a kedvezmények egy részét szomszédaink többségére nem kell majd kiterjeszteni. 2. Másik nagy, már jól ismert kérdésünk: mi lesz velünk Schengen árnyékában, amikor majd (nemcsak magyar) milliók fognak ácsorogni a magyar határra került „NO EU”-kapuk előtt? „Pedig furcsállom: hogy tudsz zengeni, / Ha vízumod sincs, mondjuk schengeni? / Fenét! Attól fogok még zengeni – / Semmint épp Schengenért esengeni!” – íme a képzelt párbeszéd a belmagyar politikus és a külmagyar költő között az erdélyi Kovács András Ferenc versében (Cabaret Europayen: Kuplé a schengeni zengerájban). Ötlete persze sokaknak van(?), az azonban rég nyilvánvaló, hogy Schengen előírásai nemzeti érdekeinkkel ellentétesek. A vízumlistáról és a mintavízumról való végső döntés hamarosan még nélkülünk fog megszületni, ezért az az érdekünk, hogy a szomszédos országok maradjanak rajta, illetve mielőbb kerüljenek rá a vízummentesek listájára. Az is világos, hogy csatlakozási tárgyalásaink során ez ügyben halasztást (derogációt) kell kérnünk – erre a schengeni, maastrichti és amszterdami szerződéseknek több cikkelye is lehetőséget ad. A halasztásnak pedig az lehet az ellentételezése, hogy amikor végre mi is tagok leszünk, az EU-tagországokkal közös magyar határokat – noha azok akkor már úgynevezett EU-„belső” határok lesznek – schengeni értelemben mégis „külső” határokként kell majd működtetnünk. Ez hatalmas költségekkel jár ugyan, mégis ez lesz a kisebbik rossz – ha nem akarunk könnyed mozdulattal egy új vasfüggönyt leereszteni néhány millió magyar honfitársunk előtt (is) – a harmadik évezred küszöbén. Márpedig nem akarunk. Igazságtalan, de való, hogy miközben (EU-tagságunkkal együtt) elemi nemzeti érdekünk a határon túli magyarsággal való kapcsolat fenntartása és erősítése – aközben éppen az elszakított magyar nemzetrészek puszta léte és ottléte (elszakítottságuk történelmi ténye) nehezítheti meg EU-integrációnkat. Megnehezítheti és lelassíthatja, mert a szétszakított magyarság problémáját „Európa” ma sem valóságos súlya szerint kezeli, sőt ez ügyben inkább ellenérdekelt. Azt mondhatjuk, hogy ha minden simán megy is – Trianonért megint nekünk, az áldozatnak kell majd ismét megfizetnie, ma még azt sem tudjuk, mennyit. Ez a realitás. „Hát hagyjatok már nyugton zengenem, / Mert sejtem én, hogy lyuk van Schengenen! / S ha tán nem érti szittya szlengemet – / Europe se mind temessen engemet – / Csókoltatom különben Schengemet!” Igen, de a helyzet sajnos nem ilyen egyszerű.A szerző országgyűlési képviselő, a külügyi bizottság tagja (MDF)