Magyar ellenállás ötvenhat előtt

A Napi Magyarország néhány hete recenziót közölt Szalay Róbert Egyesült Államokban élő történész Az 1956-os magyar forradalom igaz története című munkájáról. A méltatást (és persze magát a könyvet) két írás kifogásolta a Népszabadságban, illetve az Élet és Irodalomban. Az írásokban az a közös, hogy néhány marginális, ideológiai alapon kirángatott idézet alapján lényegében homályban hagyják azt a tényt – amelynek felismerése Szalay könyvének egyik központi eleme -, miszerint Magyarországon 1956 előtt is létezett ellenállás a kommunista uralommal szemben.Vegyük észre, hogy az utóbbi évtizedekben még jóhiszemű szerzők is azt igyekeztek sugalmazni, hogy a magyar nép különösebb ellenállás nélkül adta meg magát a kommunista hatalomnak, és voltaképpen csak a brutális terror és az ismert törvénytelenségek miatt fordult szembe az elnyomó rendszerrel. Ez az alapja annak az elképzelésnek, hogy a magyar lakosság baloldali érzelmű volt a háború után, és hogy az 1956-os forradalom alapvetően baloldali indíttatású mozgalom volt, az emberek a szocializmus úgynevezett hibáinak kijavítását akarták, nem a kommunista rendszer megdöntését.A történeti rekonstrukció alaptétele – ahogy Michel de Certeau francia teoretikus írja -, hogy „nem foghatunk absztrakt módon a jelenségek tanulmányozásához, történelmi determináltságukat figyelmen kívül hagyva; a jelenségeket kizárólag konkrét mivoltukban elemezhetjük minden egyes történelmi pillanatban”. Mindmáig ez lehet a gyökere annak, hogy jóval a rendszerváltás után még mindig széles körben elfogadott dogma, hogy az 56-os forradalom fő ereje Nagy Imre és köre volt. Pedig Szalay könyve is azt mutatja, hogy a „pesti srácok” mellett bátor és mindenre elszánt férfiak százai a legkegyetlenebb üldöztetések dacára küzdöttek a kommunista rendszer megdöntéséért a forradalom előtt és alatt, akiknek semmi közük sem volt állítólagos revizionista pártokhoz.A szovjet típusú rendszer villámgyors összeomlását látva vajon hogyan tételezhető föl, hogy ez az uralkodó párton belüli frakció tétova aknamunkájának eredménye lett volna? (Lásd erről azt a legendát, hogy 1989-ben a reformkommunisták, Horn Gyula és Németh Miklós döntötték meg a rendszert.) „Hát nem történhetett-e meg, hogy egy nép, amely forradalmi helyzetbe került... helyzete kilátástalanságának hatására olyan harcra szánta el magát, amely legalább némi esélyt nyitott meg neki?” – teszi föl a kézenfekvő kérdést Váli A. Ferenc egyik korai, emigrációban megjelent monográfiájában.„A történelem úgy készül, hogy a végeredmény mindig sok egyes akarat összeütközéséből származik; az egyes akaratok mindegyikét megint egész sor sajátos életfeltétel teszi azzá” – fűzi hozzá. Nem lehet véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben a történelem bonyolult szövedékéből mindössze egy apró szálat emeltek ki, és propagáltak a hivatásos történetírók. Ma pedig az a helyzet, hogy aki a forradalom baloldali, reformkommunista interpretációját vitatja, arra hamar rásütik a fasiszta bélyeget. Szalay is így járt.Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy ebben Szalay is ludas. Egyfelől rámutat arra, hogy „a szovjet és kommunista rendszer elleni küzdelem sokkal előbb (mármint 1953-nál sokkal előbb), 1944 szeptemberében kezdődött, amikor az első szovjet és román katona Magyarország földjére lépett”. Azt is biztos történelmi érzékkel láttatja, hogy a szovjet hadsereg atrocitásai, majd a kommunista rendszer kegyetlensége nyomán „már 1953 előtt is legalább 3-4 millió ellenlábasa volt a kommunista rendszernek, akik csak a pillanatot várták, hogy mikor dől meg a hatalom, illetve hogy mikor kapcsolódhatnak be a gyűlölt rendszer megdöntéséért folyó küzdelembe”.Ám kevés példát hoz föl, könyve adós marad az állítások forrásszerű dokumentálásával. Sőt még apró ellentmondásba is bonyolódik, amikor azt írja, hogy „1945-től kezdve egészen 1956-ig folytak a... koncepciós perek. Elég volt néhány sörözgető volt bajtárs és egy ócska vadászpuska, és máris fegyveres összeesküvéssel lettek vádolva a >fasiszták<. Elég volt, ha valaki egy levelet írt Nyugaton élő barátjának, és máris kémkedéssel lett vádolva és elítélve."Ez persze igaz, számtalan ilyen per volt, de ne essünk abba a hibába, hogy azt higgyük – erre egyébként Mártonfalvy Hugó, Nyugaton élő veterán katonatiszt felhívta a figyelmet a Szabad Magyarság 1956. december 21-i számában -, hogy "minden politikai per alaptalan vádakon épült, s a börtönökben levő politikai foglyok zöme ártatlan". Mert ezzel voltaképpen negligáljuk azok küzdelmét, akik valóban részt vettek a tevékeny ellenállásban. Pedig sokan voltak ilyenek, ezt – több évtizedes hallgatás és hamisítás ellenére – számos adat és memoár bizonyítja. A közelmúltig azonban, érthető okokból, a történelemnek erről a szeletéről alig eshetett szó.És most próbáljuk az eseményeket a maguk konkrét mivoltában vizsgálni. Mindenekelőtt fel kell vázolnunk a tágabb kontextust: Richard Pipe angol történész, a háború idején az angol hadsereg ezredese (nem azonos Richard Pipesszal, aki a bolsevik forradalomról írt revelatív munkákat) már a 40-es évek végén felhívta a figyelmet a következőkre: "Úgy alakult a helyzet, hogy Németországgal kerültünk szembe, akaratunk ellenére, s az a sajnálatos történelmi helyzet állott elő, hogy ellenségünkkel kellett szövetséget kötnünk. De ennél ezerszeresen nagyobb veszély született a polgári világrend számára. Amit nem akartunk, amitől húsz-egynéhány év óta féltünk, az most bekövetkezett. A Szovjetuniót ez a háború félelmetesen megerősítette... Európa válaszút elé kerül. Csak két feltétel között választhat: a szovjet rendszer és a polgári demokrácia között. Más út nincs. Ezzel a háborúval kettészakítottuk a világot".Ez volt tehát az a történelmi helyzet, amelyben az igaz magyar hazafiaknak meg kellett találniuk a modus vivendit. A nyugati demokráciákat súlyos felelősség terheli a kommunizmus térhódításáért, de igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy nem tettek ellene semmit (ám erről a dolog természeténél fogva sokáig hallgattak). A szovjet invázió elől Nyugatra visszavonult magyar katonai és politikai emigráció szűkös lehetőségeihez mérten, de azért derekasan kivette a részét a kommunista rendszer elleni küzdelemből. Ma már tudható, hogy a harc szervezése lényegében már a háború utolsó időszakában, azaz 1944 őszén megkezdődött Zákó András tábornok irányításával, aki 1945 után a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) nevű emigráns katonai szervezet egyik vezetője lett.Közeli munkatársát, Korponay Miklós századost már 1944-ben megbízta egy olyan alakulat szervezésével, amely a szovjet vonalak mögött folytatta az ellenállást. Hasonló alakulat szervezéséről számol be Ney Károly őrnagy is: "Közvetlenül a hatalomátvétel (az 1944. október 14-i fordulat) után titkos megbeszéléseket tartott a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetséggel és az Antibolsevista Ifjúsági Tábor vezetőivel... Utasította őket, hogy önként jelentkezőkből szervezzenek olyan... csoportokat, amelyeket a viszszavonulás után az előretörő szovjet csapatok mögött hagynak. Ezeknek az egységeknek az a feladatuk, hogy minden erővel rombolják a vörösök utánpótlási vonalait".Ezek a próbálkozások természetesen már nem tudták megváltoztatni a háború menetét. Sokan (többek között besúgók, "muszkavezetők" feljelentése nyomán) szovjet fogságba estek. 1945-ben a szovjet katonai bíróságok 10-15 évi börtönnel sújtották a mozgalom résztvevőit, akiket ezután szovjet börtönökbe és lágerekbe hurcoltak. A legtöbbjük nem tért vissza. Ám azok a tisztek, akik nem estek szovjet fogságba, 1945 után is ébren tartották az ellenállás szellemét. Később, már a nyugati emigrációban, amikor a szovjet szándékok világosabban látszottak, és a nyugati demokráciák is hajlandók voltak nagyobb erőfeszítéseket tenni, az ellenállás szervezése új erőre kapott."A második világháború befejezése után, de különösen 1948-49-től mindinkább előtérbe került a kommunizmus... elleni összehangolt harc szükségessége, annak keresése, kutatása, hogyan lehet a szocialista országokon belüli ellenzéki... erőket aktivizálni, eszmékkel, célkitűzésekkel ellátni... A szervezkedést K. J. (Kaposy Jenő) indította el, aki 1945-46-ban Kisbarnaki Farkas Ferenc és Zákó András tábornokokkal együtt volt Nyugaton. Megállapodott velük, hogy visszatér Magyarországra, és óvatos munkával elkezdi a szervezet építését. Zákó... 1946-ban így tájékoztatta az ezredest: A csapatok kint maradnak Nyugaton, az Egyesült Államok kormánya addig segít tartani a magyar csapatokat, mert szükség van olyan alakulatokra, amelyek majd részt fognak venni Magyarország felszabadításában az amerikai csapatok oldalán. De odahaza is fel kell készülni, a hazafias szellemet ébren kell tartani, tömöríteni az embereket, és velünk összeköttetést biztosítani. Tájékoztatni kell az otthoni helyzetről... A jelentéseket – határőrizetről, katonai objektumokról, a dunai flottilláról, a lakosság hangulatáról, építkezésekről, szovjet katonai alakulatokról Kálmán Imre volt altábornagy részére küldték, aki Salzburgban élt, és Kisbarnaki Farkas Ferenc egyik helyettese volt" – olvasható Korponay visszaemlékezéseiben, amelyek a nemrég elhunyt Gosztonyi Péter hadtörténész archívumában találhatók.Salzburgban került sor 1947-ben a magyar katonai emigráció vezetőinek találkozójára: "1947 őszén az emigráció vezetőit titkos megbeszélésre hívtuk össze Salzburgba. Ott ismertettem azt a javaslatot, amit az angolok elfogadtak. Megjelöltem a célt: meg kell dönteni Magyarországon a kommunisták uralmát. Közöltem a jelen levőkkel, hogy a szövetségesek hajlandók nagy anyagi áldozatok árán hírszerző iskolákat felállítani... Ezekben a táborokban képezzük ki azokat, akik hajlandók a határon túl és itt, bent az országban áldozatot hozni... Nagy-Magyarországért... Elsőrendű feladatunk, hogy a hazai illegális munkát is új alapokra fektessük. Olyan, sejtszerűen szervezett csoportokat kell létrehoznunk, melyekkel adott esetben fegyveres felkelést robbanthatunk ki" – így Korponay."Minden csoportnak feladata és kötelessége a szovjet elleni felderítés. A szovjet hadsereggel kapcsolatos legfontosabb felderítési pontok: egységek szervezete, létszáma, magasabb parancsnokságok, az egységek ütőképessége, tűzereje, tűzgyorsasága, felszerelése. Fontos minden kiképzéssel kapcsolatos kérdés, valamint új fegyverek vagy szervezeti módosítások jelentése. Kaszárnyákról, táborokról helyszínrajzokat kell készíteni, égtáj, utak, megközelítési lehetőségek és vonatkozási pontok feltüntetésével. Üzem- és robbanóanyag-raktárak pontos felderítése, bejelölése, sebezhetőségük és béníthatóságuk megállapítása."A nehézségek dacára az ellenállás – a dokumentumok tanúsága szerint – egészen 1956-ig kitartott, mint parázs a hamu alatt. Így volt lehetséges, hogy amikor a forradalom kitört, a harcra kész és viszonylag pontos ismeretekkel bíró emigránsok is be tudtak kapcsolódni a küzdelembe. A már idézett Mártonfalvy Hugó erről így írt: "Egy kis csoport, valamennyien egykori magyar katonák, az MHBK tagjai, mégis minden nehézség és tilalom ellenére átmentek, hogy kapcsolatot vegyenek fel a lázadókkal. Ez a kis csoport talán nem sokat nyomott a latban, de a nemzethű magyar emigránsok harci készségének jelképévé vált. Éveken át tartó csendes munkánk nem bizonyult eredménytelennek".Persze ez az erő a szovjet hadsereg elsöprő túlerejével és a magyar hadsereg akkori vezetőinek szabotőr magatartásával – ezt Szalay plasztikusan ábrázolja könyvében – szemben kevésnek bizonyult. De tévedés lenne azt gondolni, hogy csak az emigráció köreiben volt elszánt a küzdelem, és az itthoniak ölbe tett kézzel várták a megváltást. A levéltári adatok, amelyeknek föltárása csak most kezdődött el, azt mutatják, hogy idehaza is volt példa ellenállási kísérletre. Csak néhány kiragadott példát említünk. A Keresztény Szocialista Magyar Munkásmozgalom Baja, Kecskemét és Kalocsa környékén működött, és Küzdelem címmel újságot is kiadott. A szervezet közvetlen kapcsolatban állt a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével.Vakmerőbb kísérletek is voltak. Szelepcsényi István memoárjából tudható, hogy már 1951-ben a büntetőintézetben létrehozta a Magyar Ellenállási Mozgalom nevű szervezetet, amelynek célja: felkészíteni tagjait arra, hogy szabadulásuk után illegális csoportokat szervezzenek. Ő és társai ott is voltak azonnal, amikor 1956-ban a fegyveres harc kitört. Szelepcsényi a Maros utcai csoportban harcolt, majd október 28. után Nagykovácsiban a nemzetőrség egyik vezetője volt. Az említetteken kívül még két illegális szervezet készítette elő tagjait a fegyveres harcra.Az egyik a Budapesti Nemzeti Ellenállási Mozgalom. Különböző terveket kovácsoltak a fegyverszerzésre, a politikai foglyok kiszabadítására. Még konkrétabban készült ilyen feladatokra a Hadapródok Szervezete. Sulyánszy Jenő egykori növendék erről így vallott: "A Hadapródok Szervezete 1949-től működött... Mint katonaiskolás növendék kötelességemnek éreztem az akkori nemzetközi helyzetben, hogy egy államellenes szervezkedést hozzak létre." Két tervvel is rendelkeztek arra az esetre, ha kitör a háború, vagy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Készültek a rádió épülete és a fegyverraktárak elfoglalására, a politikai foglyok kiszabadítására. Volt hírszerző, helykijelölő, gépkocsiszerző és igazolványkészítő csoportjuk.Ezek csak kiragadott példák, ám azt illusztrálják, hogy az 1956-os forradalom nem érte készületlenül a magyar hazafiakat. Ez bebizonyosodott a harcok során, amikor a felkelők meglepő szervezettségről tettek tanúbizonyságot, és a hatalom megrökönyödésére néhány nap alatt kiverték a szovjet csapatokat a fővárosból. William Griffith amerikai újságíró, az Amerika Hangja egykori munkatársa így emlékezett meg a felkelők hősiességéről és a parancsnokok rátermettségéről: "Nem véletlenül esett a választás a Corvin közre, mint ahogyan nem volt véletlen a Baross tér 19., a Móricz Zsigmond körtér, a Széna tér kiválasztása sem. Ezek jól védhető támaszpontok voltak, és összefüggő rendszert alkottak. Ez szintén alátámasztja azt a tényt, hogy a fegyveres csoportok többségét katonailag képzett, hozzáértő vezetők irányították... Bátran harcoltak, sokszor vakmerően. Katonai képzetlenségük ellenére gyorsan átvették politikai és katonai irányítóikból azokat a minimális katonai ismereteket, amelyek utcai harchoz szükségesek... Megőrizték önállóságukat, mert fegyvereiket soha nem adták át senkinek sem, mert szervezetileg nem olvadtak be semmiféle nem hozzájuk tartozó egységbe... Nem adták fel önállóságukat politikai értelemben sem, mert egy ideig még Maléterékkel, Király Béláékkal szemben is megőrizték politikai, szervezeti különállásukat, és mindegyik saját megszokott parancsnoksága alatt vált a nemzetőrség részévé. Megőrizték politikai különállásukat a Corvin köziek, a Széna tériek, a VII. kerületi csoport, a Wesselényi-zászlóalj, a Colos-csoport, Dudásék. Ez biztosíték volt számukra... hogy ez a hadsereg teljesen végrehajtja a rábízott feladatokat."Szalay