A kicsiny Bakonszeg szerényen húzódik meg a Berettyó szomszédságában, az egykori Nagy-Sárrét szélén. Az 1307 lelket számláló, elöregedô bihari falura akkor terelôdött a közfigyelem, 1995 tavaszán, amikor hosszas kapálózás után szégyenszemre a csôd szélére sodródott.
Az akkori polgármester nagyratörô, de megalapozatlan terveit elnyelte az Alföld pora, mintha sose lettek volna. A felelôtlen túlköltekezés következtében a dolgos emberek vágyálmai egyik napról a másikra szertefoszlottak. A munkanélküliség és nincstelenség átkát szenvedôk szívébe félelem és szégyen költözött. Nem csoda ez egy olyan településen, ahol éveken át élt kegyelemkenyéren a falu apraja-nagyja. Egy idô után az isten háta mögé tévedt mindegyik ismeretlent már messzirôl és elôre süvegelték a kishitűvé lett bakonszegiek. A rettenet, az adósságrendezési eljárás hat komisz esztendeig, ez év augusztusáig nyomasztotta a helybelieket.
Bakonszegen sem most, sem korábban nem látszott, hogy bajban lenne. Takaros, virágos fôutcáján akárcsak régen, ma is lustán, ráérôsen nyújtóznak el a késô ôszi nap sugarai. Kicsivel bentebb, a színes virágokkal teli Nadányi-parkban az iskolából hazafelé kerekezô gyermekek vidám zsivaja veri fel a falu csendjét. A park másik szögletében, babakocsit ringató anyák diskurálnak. Manapság csak ritkán találkozni effajta látványossággal ezen a vidéken. Az idén csupán tizenegy újszülött látta meg a napvilágot a településen, míg öt-hat évvel ezelôtt húsz-huszonkettô. A védônô szerint a népesség fogyatkozása is a falut ért sorscsapás számlájára írható.
Átellenben a Nadányi-parkkal, az Idôsek Klubja elôtt vagy negyven hajlott korú ember ácsorog. Nem panaszkodnak. Sétájukból visszatérve lázas izgalommal készülôdnek délutáni kártyapartijukhoz. Legtöbbjüket senki sem várja otthon.
A lakóházak igen változatos képet mutatnak. Háború elôtti utcafrontos épületek sora elôbb, majd következnek a hatvanas, hetvenes évek egyenházai, de van, ahol már a kerítés is düledezik. A falu szélén a mai valóság mutatkozik meg. Nadányi Zoltán költô egykori háza helyén a volt téeszelnök Makovecz-terv alapján épült háza ékeskedik. A palota elôtt ezüstmetál autóköltemény piheg, kôhajításnyira tôle szekér elé fogott, csontsovány öszvér baktat. A bakon megnyúlt arcú, karikás szemű, középkorú házaspár bóbiskol. Hajnalban ébredtek, hogy tizenhat aranykorona értékű, félholdnyi kukoricásukban bevégezzék a munkát. Éhesek és fáradtak. Nincs kedvük beszélgetni.
A falu szélén másfajta látványosságok. Bessenyei Györgynek, a magyar felvilágosodás kiemelkedô alakjának, a falu egykori birtokosának emlékházában állandó kiállítás várja a látogatókat. A ház védett műemlék, s ma is a bakonszegi önkormányzat tulajdona. Odébb, a színpompás erdôvel körülölelt, ötven hektáron elnyúló Remete-tó tartja fogva a tekintetet. Nehéz megérteni, hogy mindaz, amit a falubeliek két kezük munkájával teremtettek meg, s amire a bakonszegi álmok épültek, mára a semmibe veszett. Az önkormányzat csôdje miatt az az ígéretes elképzelés omlott össze örökre, hogy a csöppnyi bihari településbôl valaha halászfalu és népszerű turisztikai központ váljék.
Az emberek sokfélét, sokféleképpen beszélnek a nemszeretem évekrôl. A diskurzusra, ha az utcát nem számítjuk, a kocsmák és a fűszerboltok a legalkalmasabbak. Utóbbiból négy is van a faluban. Áru is van bôségesen, vevô annál kevesebb. A bakonszegiek hiába szabadultak fel a hat szűk esztendô nyomása alól, megszokták a takarékoskodást. Mindenki csak a legszükségesebbekre költ.
A fôutca egyik élelmiszerboltjában két ötven év körüli, gumicsizmás, munkaruhás férfi mellé szegôdöm. Teheneik mellôl, az esti etetés elôtt, pár percre szaladtak fel a „nagy” boltba. Érdeklôdöm, gondolnak-e még a nehéz napokra, s miként érzik magukat most, hogy új lapot nyitottak a falu életében.
– Akkor voltunk bolondok, amikor a régi polgármesternek bizalmat szavaztunk a kétes ügyei után is. De úgy voltunk vele, hozza helyre a bűneit, vagy vigye el a balhét. Nem sikerült. Ô megúszta, ma is köztünk él, miközben a falu földönfutóvá vált.
Lemondóan legyint, miközben a pénztárhoz tart. Kifizeti a kilós kenyeret, a fôzôkolbászt meg a két üveg olcsó sört. Az ajtóból megenyhülve szól vissza:
– Minket a jövô érdekel! Abban gondolkodunk például, meddig marad meg a faluban a tejcsarnok, meg hogy miért kapunk odafentrôl olyan piri pénzt a jó minôségű tejért. Meg hogy mibôl adunk enni a gyerekeknek… Ezek a nagy kérdések! Rábíztuk magunkat Marczin Sándorra, ô legalább a nyomorunkban is mellettünk maradt.
Betérek az önkormányzathoz, a település elsô emberéhez. Marczin Sándor polgármester ma is épp olyan készséges és higgadt, mint az ominózus idôközi választások idején, 1995- ben. (Akkor elôdjének lemondása miatt kellett új vezetôt választani a falu élére.) A múlt filmkockáit a tanulság kedvéért pergetjük le a polgármesterrel s két képviselôtársával.
Az önkormányzat 1990 óta lassan, de biztosan sodródott a csôd felé. Kiesô adóbevételei és a gyengülô központi támogatás miatt évente mintegy húszmillió forint mínusz terhelte a költségvetést. Késôbb Bakonszeg önkormányzata (pontosabban a volt faluvezetô) harmincmillió forintos világbanki hitel felhasználásával, 39 milliós alaptôkével megalakította a Remete Tófürdô Kft.-t, amelynek ügyvezetô igazgatója lett. Vagyis: polgármesterként szerzett pénzt az önkormányzati tulajdonú, saját maga által vezetett kft. részére. A képviselôk tudta és beleegyezése nélkül készfizetô kezességet vállalt a délibábos álmokért. Többször is. A falu bôrére és vesztére. Se az önkormányzat tagjainak, se a falugyűléseken érdeklôdô, majd háborgó falubelieknek nem volt beleszólásuk a régi polgármester ügyleteibe.
A remények hervadásával az egykori faluvezetô igyekezett a településre terhelni az összes adósságot. Így fordulhatott elô, hogy a késôbb megalakult új önkormányzat az ellenôrzés során a Remete-tó partján álló panziót már a falu, és nem a kft. tulajdonában találta. Az adósságrendezési eljárás során az egyik hitelezô a neki járó tartozás ellenében a panzióra tette rá a kezét, a Hajdúsági Sütödék Rt. pedig a Remete-tóra. Reményestül, mind az ötven hektárjára…
Marczin Sándorral tovább idézzük a gondterhes esztendôket:
– Amikor hat éve polgármesterré választottak, azt hittük a képviselôtársaimmal, talán 100-110 millió forintra rúg a hivatal korábban felhalmozott tartozása. Az adósságrendezési törvény hatálybalépésekor, 1996. június 11-én fény derült rá, hogy a bô 160 millió forint alaptôke és annak kamatai, valamint járulékai több mint ötszázmillióval terhelnek meg bennünket! A csôdhelyzetet már másnap bejelentettük a Hajdú-Bihar megyei bíróságon, és kértük az adósságrendezési eljárás megindítását. Ez az állapot két esztendeig tartott, ezután két év moratórium következett. Az elôdöm idejébôl fennmaradt és rendezetlen további tartozások miatt – újabb adósságrendezési eljárással kellett szembenéznünk. Ez az idén zárult le. Az önkormányzat minden tulajdonán ezalatt mindvégig jelzálog volt, és minden olyan vagyonát értékesítette a pénzügyi gondnok, ami nem az alapellátást szolgálta. A tekintélyes tartozások jelentôs részét ebbôl tudták kiegyenlíteni. Némi könnyebbséget jelentett az, hogy a fennmaradt kétszázmilliós adósság tavaly augusztusra negyvenmillió forintra csökkent az elévülés folytán. A kritikus években egyébként minden pályázati lehetôségtôl elesett a település. Pluszpénzhez csak akkor jutott, ha egyszer-egyszer némi hitelt kapott a mindenkori kormánytól. Vagy amikor Marczin Sándor elszánt, kitartó igyekezetét méltányolva egy-egy vállalkozó néhány százezer forinttal megszánta a falut.
– Volt olyan hitelezô, aki pecsétes papírral a kezében az iskola technikai eszközeit, a tévét, a videót, a számítógépeket, a nyelvi labort, a bútorzatot, és a még fel sem épült tornacsarnok fémvázát akarta kocsira pakolni – magyarázza Kovács Kálmánné, a Bessenyei György Általános Iskola igazgatója. – Sírva kérleltük, a gyerekre való tekintettel álljon el a szándékától. A hír azonnal végigsöpört a falun. A szülôk munkagépekkel vonultak az iskola elé, hogy megvédjék a kevéske vagyont. Végül Szabó Béla helyi vállalkozó egyenlítette ki a tartozást.
A polgármesteri hivatalban a rendezetlen közüzemi számlák miatt átmenetileg fűtés, vízszolgáltatás és a telefonkapcsolat nélkül folyt a munka 1995 ôszén. Eközben a falubeliek is az ellehetetlenülés szélére sodródtak.
– A nyomorúságos hónapokban a nyugdíjas szülôk járandóságából éltek a családok – emlékszik vissza Harasztosiné Makra Erzsébet, a helyi általános iskola pedagógusa és könyvtárosa. – Kezdetben részfizetéseket kaptuk, majd három hónapig egy lyukas garast sem.
– Ez csak a pedagógusokat sújtotta?
– Dehogy! A bérek és az egyéb szociális juttatások elmaradása százötven embert érintett a faluban. Köztük fôállású anyákat, munkanélkülieket meg az önkormányzati intézmények dolgozóit. Vagyis, ha csak négy fôvel szorozzuk a családokat, legalább hatszázan nyomorgtunk itt akkoriban.
– Kik kaptak egyáltalán fizetést? – fordulok újra Marczin Sándorhoz.
– Nyolcvanan lehettek azok a szerencsések, most pedig vagy száznegyvenen, akik a településen üzemelô cégeknél leltek munkát. A helyi húsüzem, a Remete 96 Kft., amely elsôsorban tápkészítéssel és mezôgazdasági termékek felvásárlásával foglalkozik, a tökmagfeldolgozó, a juhtenyésztô rt. mind szívesen alkalmazta a helybelieket is. Ez számunkra létfontosságú volt akkor is, és most is az, mivel a helyi téesz megszűnésével, néhány leleményes ember kivételével mindenki rosszul járt.
A polgármester szavait csak az érti igazán, aki tudja, hogy Bakonszegen 113 munkanélküli vár a megváltó csodára. Háromszázan kiegészítô családi pótlékot kapnak, ötvenen jövedelempótló támogatást, ugyanennyien rendszeres szociális segélyt. A településen 55-60 százalék az idôsek aránya (!), 20-22 százalék az aktív dolgozóké, a fennmaradók táborát a gyermekek alkotják.
Igaz, hogy koldusszegényen, de mára minden tartozás nélkül, tiszta lappal nézhetnek a jövô elébe a bakonszegiek. A polgármesteri hivatalban gondosan elrendezett dossziékban sorakoznak a tervezéshez szükséges dokumentumok s néhány benyújtásra váró pályázati anyag. Folyamatban van például a vadonatúj piactér kiépítése, ahová a környezô településekrôl is várják az árusokat. A Széchenyi terv keretében az idôsek lakását szeretnék felépíteni, ahová hat nyugdíjas költözhet majd. A fiatalokra gondolva nyolc otthonból álló fecskelakást terveznek ifjú házasok részére. Ötévente cserélôdnek majd benne a lakók, miközben a házaspárok élére rakhatják a garast, s az önkormányzat segítségével idôvel önálló lakáshoz juthatnak. A falu képviselôi nem feledkeztek meg a 133 általános iskolás diákról sem, akik az iskola korszerűsítésnek már örvendezhetnek is. Azt tervezik, hogy az ötvenkét bakonszegi óvodásnak kényelmes tornaszobát építenek.
A sanyarú idôkben nem jutott pénz az úthálózat és az ivóvízhálózat fejlesztésére, valamint a kerékpárút kiépítésére sem. Idén szeptembertôl – amióta újra önálló önkormányzatként gazdálkodik a hivatal – már ezek életre hívása sem álom. Az új idôszámítás óta Kardos Zsigmond falugazdászt is többen keresik fel fogadónapjain a kultúrházban. Az idôsebbek egy-két holdas, kedvezôtlen fekvésű és adottságú földjeiktôl akarnak szabadulni. Nem csoda, hiszen a 16 és 24 aranykorona értékű bakonszegi földnek ma már nincs is húsa, inkább csak csontja. Ezért a kukoricán, a napraforgón és a szálastakarmányon kívül nemigen termesztenek mást, mostanság az állattenyésztéssel se sokan bíbelôdnek.
Most, hogy vége a szűk esztendôknek, egyelôre csak találgatják a bakonszegiek, milyen jogerôs ítélettel zárult a volt polgármester büntetôpere. Hiába érdeklôdtünk, választ egykori ügyvédjétôl sem kaptunk. A volt faluvezetôt pedig hosszú heteken át se telefonon, se személyesen nem lehetett utolérni.
Figyeltem és hallgattam az embereket. A ráérôsöket, a cél nélkül baktatókat, a teleházban sürgölôdôket, a hivatalban dolgozókat, a pedagógusokat, a konyalányokat, a figyelmesen kerekezô postásokat… Nyugodtak, szerények, bizakodóak voltak. Jó tudni, hogy hitüktôl felbátorodva új életükkel gondolnak már, semmi mással.
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
