A gázai romák nehéz élete

A zsidó állam kikiáltását követő 1948-as arab-izraeli háború idején megindult menekülthullámban cigány családok is érkeztek a Gázai övezetbe: a jelenleg közel ezer főt számláló közösség nyelvi és kulturális megmaradására azonban egyre kisebb az esély a véres konfliktus dúlta földön.

A navarok néven is emlegetett romák vezetője, Sukri Anvar szerint a közösség letelepedése óta próbál integrálódni a palesztin társadalomba. – Nyelvünket, amely nagyon különbözik az arabtól, egyre kevesebben beszélik – mondta az AFP-nek az apró termetű Anvar, aki a Gázai övezet északi részén fekvő Dzsabalija település szegénynegyedében él családjával.

Miközben több európai országban is vannak olyan iskolák, ahol a cigány gyerekek saját nyelvükön tanulhatnak, a gázai navarok azt állítják: még csak saját ábécéjük sincs. – Gyermekeink palesztin állami iskolákba járnak, otthon inkább arabul beszélnek, lassanként teljesen elfelejtik nyelvünket – panaszkodott Sukri felesége.

A navar kultúra szerves részét képező zene és hastánc képviselői a 2000 szeptemberében kirobbant palesztin felkelés, az intifáda kezdete óta nem lépnek fel, nem adják tovább tudásukat fiatal követőiknek. A korábban jómódú művészek napjainkban óriási nyomorban élnek.

Bár a Gázai övezetben élő cigányok teljes jogú palesztinoknak tekintik magukat, részt vesznek az Izrael-ellenes felkelésben és a palesztin pártok munkájában, maguk a palesztinok társadalmon kívül álló személyekként bánnak velük – írta az AFP.

- Bűnöznek, kábítószereznek, és ha éppen nem lopnak, akkor koldulnak – fogalmazza meg lesújtó véleményét egy fiatal gázai egyetemista, akinek álláspontját sokan osztják. A navarok között is akadnak azonban olyanok, akik egyetemi diplomával büszkélkedhetnek és palesztin vállalkozások magas rangú beosztottjaiként dolgoznak. De ezek a sikerek még inkább háttérbe szorítják önazonosság-tudatukat, amelyben a cigány közösség főként fiatal tagjai a karrierépítés egyik legfőbb akadályát látják.