Ma már nem csupán egy kicsi tájházzal vagy– fennköltebben mondva – falumúzeummal, hanem egyenesen múzeumparkkal büszkélkedhet az apró, éppen csak ötszáz lelkes falucska. És ez nem is került súlyos milliókba, hosszú évekbe. Gyakorlatilag szűk két esztendô alatt született meg a park, amelynek kedvéért ma már azok is lelassítanak kocsijukkal, akik eddig nyolcvannal-százzal száguldottak át a fôutcán.
Nem is árt, ha visszavesszünk a tempóból. A községben folyó építkezések üteme ugyanis cseppet sem csökkent. A hosszan elnyúló, orsószerűen kiszélesedô fôtéren ma is nagy munka folyik: felújítják a templomot és falazzák az új művelôdési házat.
A két épület között állítjuk le a kocsit, s azon tanakodunk, melyiket is vegyük elôbb szemügyre, amikor a szemközti házból kilép egy fiatal férfi. Dél körül jár, amit a kezében tartott csirkecomb és karéj kenyér is jelez. A leendô kultúrházból ugrott haza egy kis harapnivalóért, és már szalad is. A templom felé, merthogy ô a harangozó. Közmunkásként a kultúrház építésénél segédkezik. De a harang az harang, ha azt húzni kell, akkor nem számít, mit csinál épp az ember.
– Ilyenkor a harangkötél az elsô – mondja Dani Gusztáv, két kisgyermek apja, s miközben kapaszkodunk fel a toronyba, azt is megtudjuk tôle, hogy a harangozói és a közmunkási státusa két külön foglalatosság. Az elôbbit az önkormányzat, az utóbit a presbitérium finanszírozza, s olyan még sosem fordult elô, hogy a kettô keresztezte volna egymást.
Van ugyan papírral igazolt, hétköznapibb szakmája is, de lakatosként az Erdôháton nehéz elhelyezkedni. Legfeljebb Fehérgyarmaton, vagy Nyíregyházán, Debrecenben. Ám oda a napi bejárás szinte megoldhatatlan, ô pedig elköltözni nem akar. Most a szülôknél laknak, de építkezni szeretnének. Persze ide, Fülesdre, csak hát nem nagyon találni üres telket a faluban. Az önkormányzat most készül kialakítani párat, Guszti barátunk az elsôk között pályázik valamelyikre. Addig is húzza a harangot, amely nem mai darab már: még 1855-ben öntötte Papp Antal harangöntô mester Szatmáron.
Azaz Szatmárnémetiben, a régi Szatmár vármegye székhelyén, ide jó messze, ötven kilométernél is messzebbre. Mióta határ vágja ketté az ôsi megyét, még annál is messzebb van. De azért nyolcvan évvel késôbb is mindegy, hogy az ember a határnak melyik oldalán jár. Itt is, ott is ugyanazok a tornácoszlopok, kútágasok, galambdúcok, deszkakamorák fogadják, és ugyanolyan puritán majd minden templombelsô, mint itt, Fülesden.
– Református vidéken vagyunk, ahol nemcsak a viseletet vagy a lakóházakat jellemzi a visszafogottság, hanem az egyházi épületeket is – magyarázza Bányai Bálint polgármester.
A toronyablakban könyöklünk, nézünk le a félezer lelkes településre. Nem nagyon értjük egymás szavát, hisz alattunk a templomrenoválók kopácsolnak, elôttünk négy öreg fenyô suhog, fölöttünk meg a harang zúg, de nincs is igazán szükség a szóra. Gyönyörködni némán is lehet. Igaz, Bányai Bálint szerint nyáron kellett volna jönnünk, amikor nyílik a parkban a sok virág. A Környezetvédelmi Minisztériumban is felfigyeltek erre. Három éve a helybeliek a Virágos Magyarországért verseny országos fôdíját is elnyerték, és azóta is minden évben ott vannak az élbolyban. Rózsák, díszcserjék sokaságát gondozzák rendszeresen.
Pár méterrel arrébb fűrész vijjog, készül a művelôdési ház tetôszerkezete. Bakos Sándor ácsmester a második faluból, Sonkádról jár át ide, s míg a fülesdi cimborái otthon ebédelnek, ô a már álló téglafalak árnyékában falatozik a hazaiból. Azaz, most éppen méricskél valamit, mosolyogva ráz kezet Bányai Bálinttal, majd felénk fordul.
– Én most is azt mondom, Sonkádnál nincsen szebb falu, de mindjárt utána Fülesd következik. Főleg, ha tetô kerül a kultúrházra.
Ötszázkét lélek – ennyien vannak a fülesdiek. Pontosabban csak ötszázan, mert két halottat a napokban temettek el. Mezsgyére értek megint, ha nem születik sürgôsen két-három gyermek, eleshetnek az önhibájukon kívül hátrányos helyzetű településeknek járó támogatásoktól. Ha körjegyzôséghez tartoznának, nem volna ilyen gond, ám ôk ragaszkodnak az önálló jegyzôhöz. A legtöbb kistelepüléshez hasonlóan a rendszerváltáskor ízlelték meg ôk is újból az önállóságot, s egykettôre megszerették.
A múzeumpark épületeire ma már nem sokat kell költeni. Ám eddig se sokat költöttek rájuk, állunk meg a három, mára szinte teljesen kész porta egyikén. Az egyik házat például háromszázezer forintért vették, a másik kettôt pedig tulajdonképpen örökölték. A berendezési tárgyakkal együtt. Ami hiányzott, a falu ingyen összeadta. Van ezeken a portákon minden, ami egykor az összes szatmári házban, udvaron megvolt. Bent komód, petrólámpa, karosláda, házi áldás, kint méhes, galambdúc, deszkakamora, faragott kútágas.
Csak egyvalami hiányzik. A kerítés.
– Isten ôrizz! – tiltakozik a polgármester. – Hiszen mi pontosan azt szeretnénk, hogy ide mindenki úgy jöjjön, mintha a szülôi portára menne. Mintha a kiskapuban az anyja, a nagyanyja várná.
origo.hu
Hiába titkolták, kiderült Gyurcsány Ferenc döntésének oka
