időjárás 18°C Paszkál 2022. május 17.
logo

Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évfordulóján

Dippold Pál
2002.06.14. 06:00

Lezsák Sándor a Magyar Demokrata Fórum alapítója. Ő volt a főrendezője annak a szertartásnak, ahol újratemették az 1956-os forradalom és szabadságharc vezetőit, Nagy Imre miniszterelnököt és társait 1989. június 16-án. A politikus a százezreket a Hősök terére szólító felemelő eseményre emlékezik.

– Milyen társadalmi-politikai okai és előzményei voltak az újratemetésnek?
– A nyolcvanas évek második felében sokakban tudatosult az országban, hogy nemcsak a gazdasági rendszert terheli roppant adósság, hanem a politika is súlyos történelmi adósságtól tehrelt. 1987-től, ’88-tól egyre többen ki is mondtuk, hogy fel kell számolni az 1956-os forradalom körül kialakított hazugságokat, el kell számoltatni a felelősöket a forradalom és szabadságharc leveréséért, meg kell adni a méltó végtisztességet az áldozatoknak, a hősöknek. 1988 júniusában, Nagy Imre mártír miniszterelnökünk kivégzésének harmincadik évfordulóján a hatalom még a rendőrség gumibotjaival oszlatta szét az emlékezőket, lovakkal tiportatták szét a sírokra helyezett virágokat, koszorúkat. Egy esztendővel később megérett a politikai helyzet arra, hogy a nemzet méltósággal újratemethesse az ötvenhatos áldozatokat, és ezzel jelképesen is rehabilitálja őket.
S nemcsak ’56 hőseit kellett rehabilitálni, hanem magát ’56-ot is. Nevén kellett nevezni, ki kellett mondani, hogy nem ellenforradalom történt, ahogyan évtizedeken át hazudták nekünk, hanem népfelkelés, forradalom, szabadságharc. Enélkül nem lehetett továbblépni a rendszerváltoztatás folyamatában, hiszen 1956 óta a politika az „eredeti bűn állapotában” volt. Tudtuk, hogy a Kádár-rendszer halálos bűnben fogant, s 1989-ben ezzel vagy szembenéz, vagy belepusztul. Végül egy kicsit szembe is nézett, egy kicsit bele is pusztult. Voltak – főleg a fiatalabb nemzedékből –, akik képesek voltak erre az önvizsgálatra, ők többnyire félre is vonultak a politikától, mintegy önkéntes vezeklést vállalva; de olyanok is akadtak, akik csak színleltek. Valami módon azonban mindenki szembesült 1956 örökségével.
– Miféle személyes élményei voltak erről az örökségről?
– Ahogyan a kicsi gyermek életét meghatározza a szülői ház, úgy határozza meg egy ember, egy nemzedék életét az a történelmi környezet, amelyben felnő. 1956-ban kortársaim és én néhány esztendős – jómagam hétéves – gyermekek, kisiskolások voltunk, de ha nem is tudhattuk, mégis éreztük a történéseket. Emlékszem, amint édesanyám sírt a rádió mellett, amikor november 4-én hajnalban Nagy Imre miniszterelnök beszédét hallgatta a szovjetek bevonulásakor. Tudhattuk, hogy nagyon nagy a baj. Tizenkilenc évesen 1968-ban, a prágai tavasz eltiprásakor, majd a lengyel események idején ugyanez az élmény, a fenyegető veszedelem érzése tört elő: idegen csapatok fojtják vérbe egy nép szabadságharcát, az ő sorsuk ily módon rokon a miénkkel. A hetvenes években azután már tudatosan jártuk hátizsákos turistaként Lengyelországot, Erdélyt, a Felvidéket. Nemzedékünket az ötvenhatos érzések s az erre épülő politikai eszmélés, tudatosodás hangolta rá a rendszerváltoztató folyamatra, így mindez benne volt a lakitelki találkozóban is. Másrészt pedig éppen ez volt az egyik közös pont a magyarság kívánatos jövőjéről a már akkor is másként és különbözőképpen gondolkodó ellenzéki erők számára: a forradalom rehabilitálásának kérdésében mindnyájan egyetértettünk, s közösen is küzdöttünk érte.
1988–89-ben elérkezett az idő, amikor az „eredeti bűn állapotában lévő” rendszernek szembe kellett néznie terhes múltjával. Megpróbált még történelmi cölöpöket találni, vagy belekapaszkodott egy-egy mikrofonba (mint Grósz Károly a hírhedt, fenyegetőző sportcsarnoki beszédében), de nem volt igazán ereje, hogy megállítsa e folyamatot.
Akkor azonban ezt még nem lehetett biztonsággal tudni, így rendkívül nagy bátorság kellett ahhoz, hogy eljöjjenek a nagy Temetésre, a Hősök terére. A téren, akik ott voltunk, tudtuk: kockázatot vállalunk, itt filmeznek bennünket, ami alapján – ha visszafordulna a kocka – számon kérhetnek minket utólag is. Ennek ellenére, azt gondolom, lélekben csaknem az egész nemzet ott állt a koporsók előtt.
– Kikből és hogyan szerveződött meg a temetés rendezőinek csapata?
– Az újratemetés hivatalos rendezője a Történelmi Igazságtétel Bizottsága volt, s a szervezésben részt vett több akkori ellenzéki szervezet, valamint a rendőrség; sokan ekkor álltak első ízben a kordon azonos oldalán azokkal, akikkel azelőtt szemben álltak a korábbi, még tiltott demonstrációkon. Az ünnepet megelőző tárgyalásokon, egyeztetéseken is több szervezet képviseltette magát. A szervezőmunka, a rendfenntartás oroszlánrészét a Magyar Demokrata Fórum vállalta fel, azért is, mert ekkor ennek a mozgalomnak volt a legtöbb tagja és szervezete az országban. Mi adtuk a rendezők többségét. Bizonyára sokan emlékeznek az MDF-karszalagos segítőkre, akik mintegy ezerötszázan vigyázták az ünnepség rendjét. A karszalagokat Olajos Csaba és családja készítette, a szervezőmunkában – a lakitelki rendezők mellett – nagy részt vállalt még Szabó Béla, Nemessuri Zoltán, a váci Hajdú István vagy ifjabb Fekete Gyula és még sokan mások. Magán a szertartáson az MDF inkább háttérszereplőként volt jelen: bántott, hogy szónokot sem állíthattunk, csak a koszorúnkat helyezte el a többi szervezet között a Fórum képviseletében Für Lajos és Csurka István.
– Féltek-e a rendezők?
– Megvallom, a gondos előkészületek ellenére is volt bennünk aggodalom, hiszen változatos mendemondák, híresztelések keringtek akkor is. Féltünk a provokációtól, akár még a szétesőfélben lévő hatalom részéről is. Emlékszem, az MDF-es Olajos Csabával még a környező házak padlástereit is ellenőriztük: valóban csak kamerákat visznek-e fel a rendőrök. Szőke Lászlóval – ma a Magyar Demokrata Fórum budapesti választmányának elnöke – a közeli házak egyikében rendeztünk be egy kis központot, a taxisokkal hírláncot szerveztem; a rendezőinket pedig tervszerűen szórtuk szét a tömegben.
A félelem, vagy legalábbis az aggodalom, a veszélyérzet azonban, azt gondolom, sokakban élt. A temetést megelőző napok egyikén – ha jól emlékszem, csütörtök volt – egy nemzetközi sajtótájékoztatóra került sor a Corvin téren. Megtartottam az utolsó órámat is Lakitelken, és sebtében autóztam fel Budapestre. Parkolni is nehezen tudtam, végül szinte beestem az épületbe. A hatalmas oszlopcsarnok telve volt soha nem látott mennyiségű kamerával, külföldi és hazai tudósítók sokasága gyűlt össze az akkoriban szokatlannak számító eseményre. Megpróbáltam összeszedni a gondolataim, de máris érkezett az első kérdés – Juhász Lászlótól, a Szabad Európa Rádió tudósítójától –: Mi a garancia arra, hogy a rendezvényen nem lesz semmi rendzavarás? Társaim rám néztek, nekem kell válaszolnom. Nem mondhattam mást, nem tudtam mást mondani: a Magyar Demokrata Fórum vállalta, hogy tagságával, rendezőivel biztosítja e nap nyugalmát, biztonságát. Egyetlen garanciát tudok: a három kis gyermekem, a feleségem ott lesz mellettem a temetésen. Döbbent csend fogadta a válaszom, s talán a készülődés forgatagában is ráébredtek a jelenlévők, hogy bizony nem kockázat nélküli, amire készülünk.
Később sokaktól hallottam, rengetegen írták levélben, hogy ez a néhány, rádióban is elhangzott mondat szerte az országban oldani tudta a félelmet, a görcsöket, többen csak ezután mertek elindulni a Hősök terére.
– Mit kell megőrizni magunkban mindenáron a Nagy Imre-temetésen megismert erkölcsi, érzelmi és gyakorlati értékekből?
– Egyik legfontosabb és időszerű, egyébként örök érvényű érték a készség a közös cselekvésre. Nem feltétlenül tömegdemonstrációkra gondolok – reméljük, ilyenekre ezután kevésbé lesz szükség –, hanem általában a jól szervezett, közös építő munkára szűkebb-tágabb környezetünkben, otthonunkban, hazánkban. Jelentheti ez egy utca rendezetté tételét, egy templom, iskola, közösségi ház felépítését vagy felújítását, akár éppen egy hősi emlékmű gondozását, de akár csak a gondolatok, élmények cseréjét egy baráti társaságban, egy helyi kis fórumon. Hiszen a nép, a nemzet, a társadalom – a családok mellett – ilyen kisebb-nagyobb közösségekből szervesülhet egésszé, olyan egésszé, amely, ha szükséges, mozdulni is tud, ki tud állni értékei, érdekei mellett. Ha kell, fegyverrel is, amint ezt az 1956-os forradalom és szabadságharc története is jól példázza.
– Van-e, lehet-e megbékélés, múltunkkal és jelenünkkel 2002 nyarán, a nemzeti-polgári pártok ellenzékbe kerülése után?
– Ami a történelmi léptékű megbocsátást illeti, én nem bocsáthatok meg mások helyett, még az édesapám helyett sem. Ami a megbékélést illeti, nekem nem kell megbékélnem. Én békességben élek a múltammal, a jelenemmel is. Szükséges is ez, hiszen zaklatott állapotban nem lehet tisztán látni, csak a múlttal és a jelennel békességben élve lehet összpontosítani a jövőre, a feladatokra, így lehet munkára szervezni azt a belső erőt, amely egy nemzet életében mindenkor jelen van, könynyebbnek vagy nehezebbnek tűnő történelmi időkben egyaránt.

Orbán Viktor beszéde 1989. június 16-án
Polgártársak!
Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedünk 56-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek. Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába , amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövető húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.
Barátaim!
Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink. A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.
Polgártársak!
Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam mától fog megváltozni.
Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSZMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlan százait, köztük saját elvtársait. Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéreteivel, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket.
Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek előtt.
Nyugodjatok békében!