Kérdőív – Botka János

Botka János egyetemi szakdolgozatát néprajzból írta, ám 1971-ben középkori történelemből doktorált. Kandidátusi disszertációját viszont már Kunok-jászok katonáskodása és ünnepi bandériumai a betelepüléstől a kiegyezés koráig címmel írta. Több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg, könyvet írt a csépai szőlőművelésről, továbbá Csépa és az Alsó-Tiszazug történetéről. Néhány heraldikai monográfiája is napvilágot látott. Színes egyéniség, aki elmondhatja, hogy élvonalbeli labdarúgó is volt ifjúkorában, hosszú évekig pedig Csépa polgármestereként dolgozott. Ha valaki a községben jár, egyebek mellett az is feltűnik neki, milyen szépen rendbe tették a településen a népi lelkületet hordozó népi műemlékeket. Ez Botka Jánosra vall.

– Tanulmányaiból, könyveiből érezni lehet, hogy történészként fontosnak tartja a népélet egészét vizsgálni.
– Már egyetemista éveimben kutatni kezdtem Csépát és a Tiszazugot Bálint Sándor professzor irányításával, aki arra buzdított, hogy a népélet egészével foglalkozzam. Ki lehet ragadni egy résztémát is, például a szőlőművelést, de a parasztságra a népélet egésze jellemző. A rendes gazda a lóbetegség gyógyításához, a szőnyegszövéshez, a szőlőtermelés munkafogásaihoz, a szakajtókészítéshez, a gyógynövények használatához, a gyom elleni védekezéshez, a csizmajavításhoz, a disznóvágáshoz egyaránt értett, és még a mondákat is ismerte. Ezt a tudást az utódainak is továbbadta. Ebbe születtem bele, de képezni akartam magamat. Érdekeltek a nyelvek, latinul tanultam, az egyetemen egyik szakom az orosz volt, a rendszerváltozás után pedig angolból nyelvvizsgáztam. Itt, a Tiszazugban, Csépán nőttem fel, érdekelt ez a vidék, ebből írtam a doktori disszertációmat. Csépa nemesi falu volt, palóc kirajzás. Amikor a község történetét írtam, nem csupán a politikai eseményeket néztem, hanem a zenétől a mondákig, a szőlőtermeléstől a nyelvészeti vonatkozásokig mindent. Később Szolnokra kerültem, s a levéltár igazgatója lettem. Itt nagyon sok forráshoz hozzájutottam, ami azért fontos, mert a forrás az adott helyzet egészéről beszél, nem csupán arról az egy adatról, amire éppen szükségem lenne. Az ünnepi bandériumokról szóló könyvem megírásakor, az esemény mögött láttam a társadalom egészét: kik ünnepelnek és miben, kik teremtették azt a hagyományt.
– Miért fontos a kunok és a jászok öröksége?
– Mert az egész nemzet javára szolgál. Sok mindent tanulhatunk meg tőlük: keménységet, kitartást, szorgalmat, akaratot. Nagyon megszerettem a kunokat, pedig nem vagyok sem kun, sem jász. De megismertem a törökkori forrásaikat. Ők akkor sem sírtak, ha nagyon nagy volt a baj az országban, vagy ha eladták őket. Inkább taktikáztak és dolgoztak. Hihetetlen, hogy milyen élni akarásról tettek tanúbizonyságot. Példát mutattak mindenkinek. Ezt tették a török korban is, a környező magyar falvak tanulhattak tőlük: összefogtak, fegyvereket gyártottak, paraszti seregeket hoztak létre, s megvívták a maguk harcát a törökkel. Minden bajra találtak valamilyen megoldást. És a legújabb korban, a rendszerváltozáskor is a kunok és a jászok voltak az elsők, akik egymásnak kezet nyújtva rögtön megszerveződtek, visszakövetelték magukat a megye megnevezésébe, megalkották a címereiket. Kutattam a kiskunokat is, és bízvást állíthatom, hogy a kunok és a jászok példás népcsoportok. Voltam a jászok világtalálkozóin, a kunok ünnepein, az emlékműveik avatásán. Azért álltam rá erre a témára, hogy még inkább megértessem az emberekkel e két népcsoport értékeit. A források alapján újból tanulmányozni kellett a múltjukat, hogy ne csak mendemondákra és a régi nagy kutatókra hivatkozzunk. Léteznek olyan források is, amelyekről ők még nem tudhattak semmit, ezeket is be kell építeni ismereteinkbe, hogy teljesebb legyen a kunok és a jászok története.
– Egy-egy téma kiválasztásakor az elődeire is gondolt?
– Katonacsalád volt a mienk, az egyik ősöm 1660-ban például Ónod várkapitányaként szolgált. Kutyabőrt is kapott a família, megvan a családfám. Nyilván emiatt is választottam a kunok és jászok katonáskodását és ünnepi katonáskodását kutatásaim tárgyául.
– Nagyon érdekes könyvet írt az ünnepi bandériumokról.
– A Jászságban és a Kunságban újjászülettek az ünnepi bandériumok. Régen az ünnepi katonáskodást a redemptusok végezték, tehát azok, akik a törvény alapján katonáskodásra voltak kötelezve a kollektív nemesi jogokért cserébe. Mert a kunok és a jászok kollektív nemességet kaptak, s őrizték is jogaikat, amíg a tizenkilencedik század második felében meg nem szüntették az önálló közigazgatásukat. Külön öltözéke volt a kiskunoknak, a jászoknak és a nagykunoknak. Ünnepi bandériumi zászlókkal is rendelkeztek. Jelképeik mindig is a magyarság iránti elkötelezettséget hirdették. Ők nem a királyt szolgálták, hanem a királyságot, az országot, amelynek szerves részeivé akartak lenni, de úgy, hogy közben nem mondtak le sajátos kultúrájukról. Hamarosan csatlakozunk az Európai Unióhoz, de ez nem történhet úgy, hogy elveszítjük magyarságunkat. Ebben is példát adhatnak nekünk a kunok és a jászok. Büszke vagyok, hogy kutathattam őket.