Nagyhegyesnek jutott egy gombóc fagyi

Hajdúszoboszló felől közeledünk nNagyhegyes felé. Szépen művelt nföldek között gurul velünk az auntó, de hamar megbomlik a táj harmóniája: fémszerkezetek törnek a magasba: A Mol bázistelepe mellett közeledünk a falu felé.
A községben szépek, gondozottak, újak vagy viszonylag újak a házak, rendezettek, tiszták közterületek. A sarkokon táblák mutatják, hogy a jelzett irányban milyen utcák találhatók. Minden út aszfaltozott, a gázellátás, vízellátás százszázalékos. Sok helyen láthatók szeméttartók, feltűnő a tisztaság. A kábeltévé kiépítettsége nyolcvanszázalékos, saját csatornán láthatják a község lakosai többek között a testületi üléseket, lakossági hirdetéseket, felhívásokat. Vezetékes telefon a lakások nyolcvan százalékában működik, ezenkívül rengeteg mobiltelefon van a lakosság birtokában. A falu új középületei, így az iskola és az óvoda is gyönyörű.
Kevés magyar településről mondható el annyi kedvező benyomás és adat, mint Nagyhegyesről.
Veres Péter kifejezését használva, a Hortobágy „mellyékén”, Debrecen (huszonegy kilométerre van), Hajdúszoboszló (tizenkét kilométer) és Balmazújváros (kilenc kilométer) közelében található Nagyhegyes, amely 1952 óta létezik. A nagy magyar pusztától tizenhét kilométerre lévő község története száz lakóházzal, és öt-hatszáz lakossal kezdődött. Mai lakosai az akkori iskolaigazgatónak, Kosztolányi Lászlónak és a Balmazújvárosról elszármazott írónak (aki akkor miniszter volt), Veres Péternek tulajdonítják, hogy elhárítottak a falu alapítása elől minden akadályt. Először 1949-ben merült fel annak a gondolata, hogy a közeli városok népes tanyavilágának kellős közepén új települést kellene létrehozni, hogy az itt élőknek ne kelljen mindenért Debrecenbe utazniuk. Az akkori álom eredménye a most ötvenesztendős, 2 725 lakosú település, amely a Nagyhegyes nevet kapta. Talán azért, mert az ezerhatszázas években Hegyesegyházas néven már létezett itt egy falu.
– A falu vezetői mindig arra törekedtek, hogy virágzó települést hozzanak létre – jelenti ki Bajusz Istvánné polgármester. – Véleményem szerint innen nagyon kevesen vágynak el.
Akadnak azért olyanok, akik elmennek, de nekik általában egyetemi vagy főiskolai végzettségük van, s ezen a kis településen nem találnak maguknak megfelelő munkát. Pedig van itt óvoda, iskola, orvosi, fogorvosi rendelő, védőnői szolgálat, gyermekjóléti szolgálat. A házi szociálisgondozó-szolgálat keretében működik az idősek klubja, van étkeztetés, az idős, beteg embereknek nem csupán kihordják az ebédet, hanem gyógyszert íratnak nekik, bevásárolnak, megfürdetik, kitakarítanak… Emellett létezik egy családsegítő szolgálat is. Található a községben gyógyszertár, posta, magántulajdonú vegyesboltok és az áfésznek egy ABC-áruháza. A kultúrát egy művelődési ház és egy tizenháromezer kötetes könyvtár szolgálja igen sok gyermek és felnőtt olvasóval.
Debrecen, Hajdúszoboszló és a Hortobágy közelségét igyekeznek a saját javukra fordítani: gyökeret vert Nagyhegyesen a falusi turizmus. Az alapvetően mezőgazdasági jellegű településen egyelőre még csak két család foglalkozik vele rendszeresen. A szükséges ismeretek elsajátítására tanfolyamot indítottak, melyet tizenhat érdeklődő el is végzett. Az önkormányzat a volt iskolaépületből vendégházat alakított ki, amit még apartmanokkal is ki akarnak bővíteni, hogy télen-nyáron tudjanak majd vendégeket fogadni.
A végzett nagyhegyesi pedagógusokat az utóbbi időben vissza tudták fogadni, de az e szakmát gyakorlók számára sincs minden évben munkahely. Egy itteni születésű jogász már Pestre került, egy újságírójuk Szegeden maradt. Szeretnének ugyan minden diplomás fiatalt itthon tartani, de ez csak álom.
A faluban a munkanélküliség százalékaránya mindig alacsonyabb volt, mint az országos átlag. A nagyobb gondot azok jelentették, akik már hat-nyolc éve nem tudnak elhelyezkedni. Sokan a környező városokban találtak munkahelyet. Igaz ugyan, hogy harminckét buszjárat szállítja az utasokat Debrecen, Hajdúszoboszló, Balmazújváros és Nagyhegyes között, de még mindig hiányzik a Debrecenbe induló hajnali járat, amire azért volna szükség, hogy időben bejussanak a faluból a konzervgyárba. Helyben is sokan el tudnak helyezkedni, például a kefegyárban, amely külföldre dolgozik. A gyertyaöntők is adnak munkát a helybélieknek. Üzletük révén sokan a szolgáltatásban dolgoznak, benépesült a pavilonsor, már újabbak épülnek. A méterárutól a szoláriumig minden van, mint egy városban, a település lakossága igyekszik magát ellátni.
Járókelőket faggatunk: vannak-e érdekes emberek Nagyhegyesen? Egyikük szerint Berczel István gyertyaöntőt kellene megkeresnünk, mások szerint Jenei Istvánné védőnőt, mert amióta ő végzi ezt a munkát, nem volt csecsemőhalál a községben. Van, aki szerint Dobránszky Sándor ezermester a mi emberünk, mások Nagy Józsefnére esküsznek, mert ő mindenféle kézimunka nagy mestere. Sokan ajánlják Dézsiné Székelyhidi Zsuzsannát is, aki a vert csipke készítéséhez ért nagyon. Volt olyan ember, aki Vincze Mihályhoz küldött minket, mondván, ő mindent tud a mezőgazdaságról. Akadt olyan, aki Kiss Ferenc egykori tanyai tanítót ajánlotta a figyelmünkbe, no meg a segítőkész vállalkozót, Rimóczi Jánost. És többen is mondták: ki ne hagyjuk Pinczés Miklósné csuhéfonót.
Tevékeny életet élnek a nagyhegyesiek, mert az ajánlott érdekes emberek közül elég kevesen voltak elérhetők.
A hetvenhét esztendős Vincze Mihály mindig a mezőgazdaságban dolgozott, évtizedekig a szövetkezetben. Még ma is gazdálkodik, nyolc hektáron termeszt kukoricát és búzát. A községben az emberek egy jelentős része ma is mezőgazdaságból él, de – mint mondja – már sokkal kevesebben, mint a téesz idejében. Szenvedélyesen magyarázza, hogy a mezőgazdaságban egyre nőnek a termelési költségek, és csökkennek az árak. A kárpótlást követően túl sok kis parcella alakult ki, s ezekből nem lehet megélni.
– Pedig a nagyhegyesi gazdák nagyon hozzáértők és szorgalmasak – jegyzi meg Vincze Mihály. – Mégis csak kínlódnak. Erőlködnek a végtelenségig, mert úgy vannak vele, valamiből élni kell, még akkor is, ha a saját munkaerejüket nem kímélik, és nem számolják, hogy az mibe kerül. Azt remélik, ha nem csurran, cseppen.
Kiváló minőségű, harmincnyolc-negyven aranykoronás földeken gazdálkodhatnak itt. Ezeken csak akkor nem tud termelni valaki, ha elfelejt vetni, mondják az itteniek. Az annak idején jól működő téesz először hat kft-vé alakult át, mára ezekből három maradt meg. Nagyon jól boldogul a gazdaszövetkezet is. Ebben a községben megműveletlenül egyetlen talpalatnyi föld sem maradt, főleg búzát, kukoricát és cukorrépát termelnek. Híres a kiváló minőségű nagyhegyesi burgonya is. Egyre többen foglalkoznak paprikával és paradicsommal. Sajnos, nagyon kevés tehenes gazda maradt, a tejcsarnokot is be kellett zárni, bár két tehéntartó gazda kinőtte magát, s létrehozta a saját kis tejcsarnokát. A többiek pedig eladják háztól a tejet, s amit nem, abból tejfölt, túrót készítenek.
Kiss Ferenc 1989 óta nyugdíjas, azóta a kertjét műveli, és a jószágait neveli. Régen azonban tanyasi iskolában tanított.
– Mit szól a falu új iskolájához?
– Tanítottam olyan régi uradalmi lakásban, aminek egyik felében egy család lakott, a másikban meg iskola működött. Külön szobája volt az alsó, és külön a felső tagozatnak. Üvegablak választotta el őket egymástól, amit mi nagykabáttal takartunk le, hogy a gyerekek ne ácsingózzanak át. Minden szó áthallatszott. Ehhez viszonyítva az új iskola ég és föld. Talán túl jó is, de biztosan a jövőnek építették.
– Milyenek voltak régen és milyenek ma a nagyhegyesi gyerekek?
– A tanyasi iskolába a munka mellől jöttek, ezért nagyon szorgalmasak voltak. Sokan még a középiskolába is bekerültek. Megállták a helyüket az életben. A mostani gyerekek sokkal többet tudnak, de a televízió és a kevésbé szigorú nevelés miatt szemtelenebbek is. A régiek tisztelettudóbbak voltak. A ma már ötven év körüli régi tanítványaim a buszon most is átadják a helyüket. Egy nagyon tehetséges, kiválóan tanuló mai gyereknek viszont ez már ritkán jut eszébe.
Akad azért gond is ezen a településen. A legnagyobb talán az, hogy csak húsz-huszonöt gyermek születik évente, sőt egyszer előfordult, hogy csak heten látták meg a napvilágot. Ennek következményét tavaly érezték, amikor csak egy első osztályt tudtak indítani az iskolában. A halálozások száma legalább ugyanenynyi: az idén eddig huszonötször kellett temetniük. Öregszik a település, lélekszáma stagnál.
A Nagyhegyesre vetülő árnyékok közül való a megoldatlan szennyvízkérdés is.
– Szippantós kocsikkal egy roncsolt területre szállíttatjuk a szennyvizet. A büntetés kockázatával tesszük ezt, de jelenleg nincs más választásunk – ismeri be a polgármester asszony.
Az új önkormányzat a most kezdődő négyéves ciklusban egyik legfontosabb feladatának tartja a szennyvíztisztító és a csatornarendszer kiépítését, vagy legalább annak elkezdését. A közel egymilliárdos beruházáshoz jelentős állami támogatást remélnek különféle pályázatok révén. Egészségügyi centrumot is szeretnének létrehozni, hogy az orvosi rendelőtől a gyógyszertárig minden egy helyen legyen, s a gyógyításhoz korszerű körülményeket teremtsenek. Ehhez is pályázni akarnak, bár Nagyhegyest nem kényeztetik el a pályázatok elbírálásakor, jegyzi meg a polgármester aszszony, ugyanis az átlagosnál sokkal jobb az adóerő-képességük a Mol révén, aminek idefelé jövet látott telepe szép bevételt hoz a falu költségvetésének. A befolyó adót teljes egészében fejlesztésekre fordítják, így tudtak felépíteni saját erőből egy százötven kisgyermeket befogadó óvodát a hozzá tartozó háromszáz adagos konyhával. Ugyanígy építették fel a nyolctantermes, négy szaktanteremes iskolát, de a tetőtér beépítésére már nem maradt pénzük. Az idén 350 millió forintból gazdálkodik a falu, de volt olyan év, amikor ötszázmillió is összejött.
Szigorú, takarékos gazdálkodást folytatnak, ám ez nem jelenti azt, hogy nem adnak meg mindent a lakosságnak, ami jár neki. A legkisebbek kaptak háromezer forintot, ahogy mondják „beóvodázásra”. Húszmilliót költenek évente szociális ellátásra: az általános iskolások ingyen kapják a tankönyveket, s azok is megkapták a kiegészítő családi pótlékot, akiknek az állam által nem jár. A középiskolások kaptak 12 ezer, az egyetemisták, főiskolások húszezer forintot. Hat éve minden karácsonykor a családok kapnak egy-egy kilogramm szaloncukrot. Az Elep nevű külterületi lakott területről naponta ingyen hordják a gyerekeket az óvodába és az iskolába: egy kisbusz az óvodásokat és az alsó tagozatosokat szállítja, a nagyobbaknak pedig az önkormányzat megveszi a buszbérletet.
Segítőkész ember hírében áll a negyvenesztendős Rimóczi János vállalkozó. Tizenegy éves koráig a tanyavilágban nevelkedett, utána költöztek be a faluba. Mostanság több kft. tulajdonosa. Elsősorban magas- és mélyépítéssel, informatikai hálózatok kivitelezésével, távközléstechnikával foglalkoznak. Büszkén mondja, hogy ők építették a templomot és a falumúzeumot is Nagyhegyesen. Nagyvonalúságát az is mutatja, hogy az ökumenikus templom részére ő vette meg a toronyórát. Az iskolások, óvodások üdültetésébe is rendszeresen besegít, a nyugdíjasklub tagjainak pedig minden évben birkavacsorát rendez, élőzenével. A mozgáskorlátozottakat is támogatja, és ő varratta meg az iskolai ma-zsorettcsoport ruháit. Az országos fellépésein fergeteges sikert arató, nagymamákból összeállt Nagyi-mazsi nevű mazsorettcsoportnak szintén ő a mecénása. Sokat költött a helyi futballcsapatra is.
– Mi indítja arra, hogy segítsen az embereken?
– Amikor a tanyáról bekerültünk Nagyhegyesre, én még nem ettem fagylaltot. Utána sem volt annyi pénzünk, hogy vegyek egyetlen gombóc fagyit. Azt szeretném, képletesen szólva, hogy senkinek az életéből ne hiányozzon az őt boldoggá tevő egy gombóc fagyi.
Nézzük a gondozott tereket, utcákat, az idegeneket eligazító táblákat, a szép épületeket… Nagyhegyesen lehetne élni, állapítja meg magában az ember. Az itt élők többségének mintha megadatott volna az a bizonyos egy gombóc fagyi.
S alighanem a falunak is.
Elhagyjuk a települést, Hajdúszoboszló felé haladunk. Hamarosan feltűnik az ipari monstrum, a Mol bázistelepe. Már valahogy más szemmel nézünk rá: idefele jövet nem gondoltuk, hogy ez a hatalmas fém építmény is betöltheti az egy gombóc fagyi szerepét.

A tájat, amelyen Nagyhegyes található, a Tisza alakította ki. A folyó üledékei száz-kétszáz méter vastag löszréteget hoztak létre, ennek köszönhetően kiváló minőségű földön gazdálkodhattak mindig az itt élők. Az itt megtelepülő ember számára kiváló életfeltételeket biztosított a Kadarcs, a Kösely és a Pece vize. Már a rézkorban is lakták ezt a vidéket, megtalálták a szkíták és az avarok nyomát is az ásatások során. A honfoglaló magyarok is megülték a vidéket, templomos falujuk Hegyes, Hegyesegyház néven ismert, amely a tatárjárás alatt elpusztult. A falu a Pece-part legmagasabb részén épült újjá, és földesúri birtok volt egészen az 1594-es, a krimi tatárok kezétől esett pusztulásáig. Hegyes nem települt újjá, a debreceni tanyavilág részeként emlegették. A tanyarendszer a XVIII. század végén indult jelentősebb fejlődésnek. A XX. század elején, 1907-ben jött létre a Pece környéki tanyavilágban az első népiskola százhúsz tanulóval, kétszáz kötetes könyvtárral. A tanyavilág az 1944. október 22-én itt áthaladó front harcai miatt elpusztult. Az 1945 tavaszán végrehajtott földosztást követően egymás után épültek a tanyák. Az első termelőszövetkezeti csoport 1948 őszén alakult meg a hegyesi tanyavilágban, s ettől kezdve felgyorsult a mezőgazdaság kollektivizálása. Nagyhegyes tanyaközpont 1952. január 1-jétől válhatott községgé, Kosztolányi László iskolaigazgató javaslatára, Nagyhegyes néven. A gazdálkodás feltételeit még kedvezőbbé tette a faluval egyidős Keleti-főcsatorna, amely a közelben szállítja az öntözővizet. A talaj mélyén nagyon gazdag földgázmező található, ennek a kitermelése negyven esztendeje kezdődött el.