Emésztő tüzek az Ecsedi lápon

Ég a Hortobágy! – adták hírül többször is a nnyár derekán az újságok, és a televíziós híradások jóvoltából mi magunk is láthattuk, milyen az, amikor ég a puszta. Félelmetes, lenyűgöző volt a természet ereje. A tűzoltók derekas küzdelme is, de bizony egykettőre nyilvánvaló vált, itt az ember nem győzhet maga. Itt csak a természet győzheti le a természetet. Jött is, hál’ istennek, egy kiadós zápor, s kioltotta a tüzet. Látszólag. Mert a lángok csak nehezen adták meg magukat, itt is, ott is felizzott a parázs. Végül aztán mégiscsak elmúlt a veszély, s a mai kor civilizált embere megnyugodva dőlhetett hátra a foteljében. Helyreállt a rend, válthatunk át egy másik csatornára…
A tűz egyébként sem a megtestesült gonosz. Bizonyos helyzetekben igenis a természetnek s az embernek – még ha ezt sokan vitatják is – előnyére válik. A régi kor embere persze ismerte a tűz tisztító erejét. S élt is vele. A mai termőföldek jó része például úgy született, hogy egyszerűen felgyújtották az őserdőt, a sztyeppét vagy éppen az elvadult bozótost. Nehezen hihető, de igaz, nálunk, Magyarországon is jelentős termőföldekhez jutottak így az emberek. S nem is a rég elmúlt időkben, hanem alig száz esztendeje. Az Ecsedi-lápon például, a Hortobágytól alig száz kilométerre.
Az ország utoljára megmaradt, ősi mocsarát, a nagy vizek idején százezer holdnál is nagyobb Ecsedi-lápot a Kraszna szabályozásakor, az 1890-es években csapolták le, és sokan abban a hiszemben voltak, hogy végre földhöz jut majd a sok szegény ember. Igen ám, de a környék urai, a Tiszák, a Károlyiak, az Urayak már jó előre tudták, hogy a lecsapolás után tömérdek kiváló minőségű szántóföld marad a láp helyén. A tájékozatlan parasztoktól potom pénzért felvásárolták hát az akkor még értéktelen nádasokat, zsombékosokat. S mikor tényleg lecsapolták a lápot, a sok szegény ember csak úgy juthatott kevéske földhöz, ha elment zsombokolni, hön-csökölni.
A nemrég elhunyt kiváló néprajztudós, a mátészalkai Farkas József egyik tanulmányában így mesélnek erről az öreg nagyecsedi gazdák. „Az uradalom adott a lápbul a magasabb részeken. Az ásót meggörbítettük kapa állásra, mert így erősebb volt a kapánál, és így zsombokoltunk. Egy ember általában 80-100 ölet tudott egy tavaszon kitakarítani. A nagycsaládúak 400-500 ölet is. A zsombok gyepes volt, alatta jó termőföld rejtőzött. Tavaszokon az uradalmi intéző behajtott a faluba, Ecsedre, Tyukodra, Csengerújfaluba, és embereket keresett zsombokolásra. Mivel földünk nem volt, mindig akadt jelentkező”.
A zsomboklás vagy más néven hön-csökölés az első esztendőben mindibe ment, de aztán már csak felibe, harmadába. A gyepes, zsombékos talajt felvágták, a zsombokot kiszedték és kihordták a mezsgyére. A zsombokból olyan csomókat raktak, mint egy ház. Amikor a felfogott területtel végeztek, ki-zsombokolták, akkor szépen felásták, mert szántani nem lehetett, majd takarosan elgereblyézték. Ezután már lehetett vetni. Igen ám, de ez iszonyatosan nagy munka volt, csak a férfiak meg a katonaköteles legények bírták. S legalább az övék maradt volna…
Nem mindenki zsombokolással igyekezett azonban termőföldhöz jutni. Voltak, akik a láp maradványainak felgyújtásával akarták elkerülni a nehéz munkát. A víz nélkül maradt, kiszáradt zsombékosok felgyújtása megkönnyítette a gazda dolgát. És volt, amikor magától is begyulladt a láp. Hosszas szárazság után, különösen szeles időben, a zsombék tüzétől begyúlt a láp kiszáradt tőzege is, a lappangó tűz a föld alatt terjedve hatalmas területeket pusztított el fenékig elhamvasztva a termőréteget. Az 1903-as esztendőben a láp égése országos méretű problémává duzzadt: ekkor ezerhatszáz holdon fenékig kiégett a lápi tőzeg.
A lecsapolás után a tűz sokszor a haragos nép bosszújának eszköze volt. Az ősi tanyájából kiszorított ember ismerte minden fortélyát a vízi világnak. Tudta, az őszi betakarítás előtt hogyan álljon bosszút a földeket elbitorlókon. Ismerte a lápi kürtőket, ahová beleeresztette a begyújtott lápi buzogányt. A tüzet fogott három-négy méter vastag száraz tőzeg jel nélkül égett napokig. Csak a lápon járatos ember tudott róla, mert elárulta a nyulak, ürgék, hörcsögök szokatlan nagy futkosása. És a tűz elpusztított mindent, terményt, tanyát, fát, mivel a föld szabályosan kiégett alóluk. A tüzet a lápon nem nagyon lehetett látni, csak amikor belelépett valaki. Ekkor már jaj volt az illetőnek.
Sokszor úgy keletkezett a tűz, hogy akik szántani mentek, nem vittek magukkal homokot. Pedig az kötelező volt minden láp menti községben, az elöljáróság dobszóval kihirdetve rendelte el. A homok azért kellett, hogy azon rakjanak tüzet, azon süssék délben a szalonnát. Ha nem így tették, a tűztől az alsó növényzet meggyúlt, mert nem föld volt az, hanem gezemice. Emésztődött füst nélkül, mint a tapló. Csak azon vette észre magát az ember, hogy kidőlt a napraforgó, a tengeri – mert kiégett alóla a föld, a gyökér.
Ilyen tüzek nem csak száz éve fordultak elő. Manapság sem ritka, hogy kigyullad a láp, még ha nem is olyan látványos a pusztulás, mint régen. Az ecsedi, tyukodi ember már messziről látja, merre ég a tőzeg. Ha fent a levegőben vércsék, ölyvek, gébicsek hada kering, akkor tudja, ég a kotu, és messzire elkerüli azt a helyet. Szabályosan izzik ott a föld, a forróság elől menekülő rovarokra vadásznak a madarak. Embernek jobb nem járni olyankor arra, mert ha belelép valamelyik rejtett kürtőbe, elbúcsúzhat a lábától.
Hál’ istennek az utóbbi időkben nem érkeznek lábégésről hírek. Pedig kíváncsiskodó itt is van elég. Ámde a szatmári ember megtanulta tisztelni a tüzet. És megtanulta elfogadni – a hasznát is, a kárát is.