A megbélyegzett falu nehezen felejt

Pócspetri nem nagy falu, még kétezren sem lakják. De azért van kis utcája is, meg nagy is, melynek a végéről elég felgyalogolni a faluig. A falun Szabolcsban, meg általában a Tiszántúlon a központot értik: a templomot, a postát, az iskolát, a községházát. A nagy távolságnak előnye is van, pláne, ha az út kiszalad a mezőre.
Petri leghosszabb utcája ilyen. A községháza elől indul. Előbb nyugatnak, majd nyomban északnak fordul. Elmegy a templom előtt, majd a dereka táján egy kicsit megemelkedik, de csak annyira, hogy az olvadó hólé lefolyjék róla, s a falut lezáró hídnál ér véget. Ám ott is csak azért, mert a híd alatti csatornát nemrég tisztították, s a gépek rendesen összevágták a partot. Amúgy mehetünk innen Magynak, Leveleknek, Ófehértónak is, és Munkácsnak, Ungvárnak is, csak ismerni kell a mezei utakat.
Kalauz nélkül nemigen érdemes nekivágni a petri határnak. Mert annyi a domb, az árok, az erdő, a nádas, hogy ismeretlenül egykettőre eltévedni köztük. Bukta Mihálynál keresve sem találnánk jobb útikalauzt. Kint lakik annak a hosszú utcának a végén, a legeslegutolsó házban, s ha kilép az udvarra, az egyik legszebb nyírségi táj fogadja. Nyugaton akkora dombok, szőlőhegyek, hogy ilyenkor, télen már két órakor lemegy mögöttük a nap. Északon, keleten viszont nádas, zsombékos fekete a föld, s az árkokban, mélyedésekben kristálytiszták a vizek, melyekben arasznyi gőték, csiborok úszkálnak.
Nem most persze, mert most jó fél lábszárig ér a hó, s a ház mögötti kanális partján akkora hófalak meredeznek, hogy a Kárpátokban sem látni különbeket. Hideg van kegyetlenül, zord, északi szél fúj, de a mező madarait ez nemigen érdekli. Az őszről itt maradt bogáncsokon tengelicek ugrálnak, a kis hídon pedig két búbos pacsirta keresgél.
Öreg nénike figyeli őket a tornácról. Kezében seprű, a fején fekete kendő, a derekán fekete otthonka. Rá sem hederít a fagyra.
– Láttam én már különbeket is ennél! – csapja le a lépcsőről a havat, s mint az imént az a két kis tündéri pacsirta, kíváncsian néz ránk, hogy vajon kik is lehetnek ezek az idegenek. – Mert tudják, hány esztendős vagyok? Kilencven. No, elhihetik, kilencven esztendő alatt sok mindent megtapasztalhat az ember.
Özvegy Vitai Jánosnéhoz van szerencsénk, aki tulajdonképpen vendég itt, hiszen bent a faluban élte le az életét. Ám a lánya, Bukta Mihályné félti, rábeszélte hát, hogy költözzön ki hozzájuk, ide, a falu végére. Szép ez a hely, gyönyörű, csak ne volnának olyan meszsze a szomszédok!
Bukta Mihálynak persze könnyű. Ha már nagyon unatkozik, fogja magát, mint most is, s felballag a faluba. Pedig annak idején, kint a tanyán ők megszokhatták a magányt. Azokon a nádasokon túl, a ma már erdővel benőtt dombok mögött lakott a szüleivel. De aztán úgy döntöttek vagy negyven éve, hogy bejönnek a faluba. Ám csak ide, a faluszélre, hogy ha kiállnak a kapuba, láthassák a tanyát, a Golgotát. Azt a nagy, száraz dombvonulatot nevezik így, amelyik északról határolja a falut, s amelynek lefutó vizei táplálják a Buktáék háza mögötti nádas, zsombékos, a Hegyes-rét aprócska tavait.
Valamikor hal is volt azokban, meg tömérdek csík, de valamikor az volt a törekvés, hogy lecsapolni mindent! Ástak is akkora árkokat, kanálisokat szerte a Nyírben, hogy az áradó Tisza is elférne bennük. Tönkre is tettek azok majd’ minden rétet, vízjárta helyet, hasznot azonban nem hoztak semmit. Mára már, hála az úrnak, megfordulni látszik a rendszer: mind több szervezet, önkormányzat ismeri fel a vizes élőhelyek fontosságát.
A pócspetriek is horgásztavat s egy jóléti parkot álmodnak a régi Hegyes-rétre.
– Sajnos a Hortobágyi Nemzeti Park nem nagyon akarja megadni az engedélyt – mondja a községházán Pataki László polgármester. – Pedig már olyan szépen elterveztük, hogy visszavásároljuk azt a hat és fél hektárt, s a területen átfolyó csatorna vizével elárasztjuk, de a természetvédők féltik a nádat.
– Talán nézni kellene más területet – javasoljuk, a polgármester azonban kesernyésen legyint.
– Nem olyan egyszerű ma már ideális területet találni, ráadásul a pénzekben sem dúskálunk. Bizony, nem csak én mondom, nagyobb becsben kellett volna tartani azokat a nádasokat, zsombékosokat. Mert a Nyírség népét a zivataros időkben azok tartották meg. A mi falunk népe is ott talált menedéket. Ha nincsenek azok a rétek, mocsarak, talán mi sem beszélgethetnénk ebben a szép kastélyban.
A polgármesteri hivatalnak egy valóban impozáns, szépen felújított épület, az egykori Irinyi-kastély ad otthont, mely a templom mellett, a falu legmagasabb pontján áll. A polgármesteri szoba ablakából is erdőket, dombokat, nádasokat látni. És belül is. Seregnyi festmény lóg a falakon, s majd mindegyiken az oltalmazó erdők, dombok, nádasok. Egyes kutatók szerint Petri már 1046-ban is létezett, ami – ha igaz – azt jelenti, hogy a Tiszántúl egyik legrégebbi települése. Ráadásul azon ritka falu, amelynek németek az alapítói!
– Sokan vitatják ezt a nézetet, de az tény, hogy a község ma is magán hordozza a német jegyeket. A német vonalat tulajdonképpen mindenki elfogadja, az évszámokon áll a vita – magyarázza Pataki László, aki negyedrészt maga is német, aztán kezünkbe adja a Pócspetri története című könyvet, mert ő nem akar beleszólni a tudósok vitájába.
Holp András falukrónikája alapos kutatómunkát sejtet, s mint a falu szülötte, talán nem véletlen, hogy ő inkább az öregebb változatot hirdeti. Az ő elmélete szerint Szent István halála után felesége, Gizella rokonának, (Orseolo) Péternek megingott a trónja, s III. Henrik német császár katonákat küldött a megsegítésére. Ezek a Péter által telepített falvak lettek a későbbi Petrik, mint Mezőpetri, Sajópetri, Lövőpetri. A Petri egyébként azt jelenti, hogy Péteré. E német lovagok azonban nagyon hamar magyarokká váltak.
A kutatók másik csoportja szerint viszont szó sincsen itt semmiféle német lovagokról. A tizennyolcadik század derekán, a Rákóczi-szabadságharc után a Károlyi grófok több tízezer svábot telepítettek az elpusztult szatmári birtokaikra, de sokan megszöktek. Egy csoportjuk végül Pócspetriben kötött ki, s az ő utódjaik a mai Linzenboldok, Miterlik, Májerek, Kremperek. A régi öregek viszont úgy tartják, a község akkori legnagyobb birtokosa, bizonyos gróf Klobusiczky István tizenöt svábot és tizenöt tótot hozott a falu megerősítésére, akiknek utódaik mind a mai napig itt élnek. És mind, egytől egyig magyarnak vallják magukat.
Ettől függetlenül a petriek szoros, testvérfalusi kapcsolatban állnak a bajorországi Eggstatt-tal. Hol a petriek, hol az eggstattiak kerekednek fel, s látogatnak el a rokonokhoz. A petriek a Bajor-Alpok hófödte csúcsaival, a bajorok pedig a szabolcsi akácerdőkkel nem tudnak betelni. Van azonban egy nagy gond: ma még tolmácsok kellenek a barátkozáshoz, a rokonság ápolásához. De már nem sokáig lesz szükség a nagy létszámú tolmácsseregre. Négy éve a helyi általános iskolában is elkezdték oktatni a németet, s fakultatív alapon már az óvodában is megszerezhetik a kicsik az alapokat.
– Ellentétben a közeli vállajiakkal vagy a mérkiekkel, nálunk már senki sem beszéli a nyelvet – folytatja a polgármester –, de sok öreg a magyart még mindig németesen ejti. Nálunk például azt, hogy Anna, gyere enni, inni!, úgy mondják, hogy Ana, gyere ini, eni! A fiatalok persze már csak kacagnak ezen, de azért szorgalmasan tanulnak. Mert ha ők még nem is, de a szüleik már tudják: egy világnyelv nélkül hamarosan lehetetlen lesz boldogulni. És a német világnyelv, még ha most nálunk is mindenáron az angolt erőltetik.
A falu egyik büszkesége éppen a szóban forgó iskola. Akik ismerik, állítják, kiváló szakmai munka folyik a falai között. Mi csak annyit látunk, hogy egy pompás épület, amely belül is tiszta, napfényes, barátságos. A tekintélyes méretű tornateremben éppen a hatodikosok kergetőznek, a hetedikesek pedig valami bonyolult kémiai képlettel birkóznak. A galériához vezető lépcsők mentén gyerekrajzok. Vidám, színes munkák. Fent, a galériában azonban hirtelen elkomorulnak a színek: Pócspetri történetének legszomorúbb eseményeire emlékeztetnek a fenti tablók.
1948 nyarát írjuk, a közeli templomból Jézus szíve litániáról jön ki a falu népe. Hetek óta másról sem beszélnek, mint hogy államosítani akarják az iskolát. Az emberek a szomszédos tanácsháza elé vonulnak, hogy választ kapjanak kérdéseikre. Ám akkor már két fegyveres őrizte a tanácsházát. Töltött puskával akarták szétoszlatni a tömeget. Egyikük az emberekre fogta a puskát, mire Királyfalvi Kremper Miklós, községi kisegítő tisztviselő, hogy megakadályozza a tragédiát, megpróbálta arrébb fordítani a fegyver csövét. Ám az elsült, s a rendőr őrvezetőt találta el. A szerencsétlen rendőr meghalt, s iszonyatos bosszú következett. Több száz ávós szállta meg a falut, minden férfiembert felrendeltek vallomástételre. Végül huszonkét pócspetrit ítéltek súlyos börtönökre, Királyfalvi Miklóst pedig kivégezték.
Attól kezdve Pócspetri nem volt más, csak a „gyilkos” falu. A munkahelyet kereső felnőttek vagy a továbbtanulni vágyó petri fiatalok sosem tudhatták, mikor vágják fejükhöz a gyilkos jelzőt. Szerencséjükre a Szovjet–Magyar Baráti Társaság Szabolcs megyei elnöke pócspetri ember volt, aki sok falubeli gyermeknek segített a továbbtanulásban.
A ma gyermekének természetesen ez az idő már történelem. Az évek múlásával az előítéletek is enyhültek, a rendszerváltás óta pedig végképp meg is szűntek. Sok idős ember lelkében azonban mind a mai napig ott él még a rettenet.
A falu bővítés alatt álló gondozóházában nézelődünk, találomra bekopogunk egy-két szobába. Már vagy tizenöten bent laknak, hamarosan duplájára fog nőni a férőhelyek száma. Az egyik bevetett ágyról feketébe öltözött, élénk tekintetű nénike köszön vissza.
– Ej, de sokat benézett hozzánk édesapád! – veregeti meg a polgármester karját.
Pataki László is mosolyog, majd felénk fordul.
– Kerékgyártó mester volt Komár néni férje. Nagyon szerettem hozzájuk járni gyermekkoromban én is. De aztán megtörtént a tragédia.
Elmúlt már negyvennyolc, el ötvenhat is, amikor elvitték Komár Józsefet. És sose jött vissza. Kivégezték. Ötvennyolc volt, a 301-es parcellában bukkantak rá később.
– Mi volt a bűne? – kérdezzük a feleségét.
– Sosem tudtam meg lelkem – mondja csendesen. – Jött a tejesautó, és nekitolatott a kerítésünknek. Szegény uram kiment, s felelősségre vonta a sofőrt. Összevitatkoztak, és már kint is volt az ávó. A mai napig nem tudom, miért kellett meghalnia. De azt tudom, hogy lett volna nekem egy udvarlóm a háború után, valami partizán volt, de nekem nem kellett. Én Komár Józsit szerettem. Na, az a partizán megígérte, hogy tesz majd ő az én boldogságomért. Hogy aztán ő vitette volna el vagy más? Azt már nem tudja senki. Volt egy ember, meghalt már, aki állítólag végighallgatta a tejesautóssal a vitát. Az mondta aztán később, hogy nem is lett volna tán baj, ha egy szót, azt az egy szót ki nem ejti az uram a száján. Az igaz, az én uram nemigen kedvelte az oroszokat, meg ezeket a partizánféléket. És el is mondta nyíltan mindig. Tán ezért is ölték meg szegényt.
– Gyermek maradt a férje után?
– Három lány.
– A letartóztatás után találkozott még az emberével?
– Egyszer. A kivégzése előtti napon. Szegény a kislányokat kérdezte, és elsírta magát. Az őr megrángatta a vállát: ne sírjon, Komár, beszélgessen! Tudják, hányszor álmodtam én azzal a fegyőrrel azóta?! Bocsássa meg Isten a bűnét.
A gondozóház idős lakói jól ismerik Komár József történetét. De nem szívesen beszélnek róla. Mint ahogy a 48-as tragédiáról sem, pedig abban majd’ mindegyik családnak volt legalább egy érintettje. Megbélyegzett és zárkózott lett Petri, s ez – főleg az idősek lelkében – csak nehezen oldódik.
A szomszéd szobában Szollár Vilmos is megjárta a maga útját. A falu legidősebb férfiembere két esztendeje, 85 évesen maradt özvegyen, s akkor döntötte el, hogy beköltözik ő is az öregotthonba. Az igazi otthont, a családi portát azonban nem adta fel. Ha jó az idő, hazaballag, tesz-vesz, elnézelődik, aztán visszasétál a gondozóházba. Jobban szeretne kaszálni, kapálni, de hát kinek? Gyermek nincs, föld nincs, jószág nincs…
– Pedig a mi udvarunk sosem volt ló, tehén, disznó nélkül! – legyint kesernyésen. – Harminc holdon gazdálkodtunk, és persze kulákok lettünk. A téeszbe ugyan beléptettek minket is, de egy év után kilöktek bennünket. A ló, a szerszám, a felszerelés…, bent maradt minden. Hogy megéljünk, afféle fuvaros lettem. Vettem egy kis, rossz lovat, s felvállaltam mindenféle munkát a petrieknek. Hol a vásárba vittem négy-öt malacukat, hol a mezőn ekekapáztam, nem féltem én a munkától. A magam keze után éltem én mindig, lehet, hogy az is volt a baj, hogy olyan sokat dolgoztunk. Gyermekünk is azért nem lett aztán. Harmincnyolcban vonultam be katonának, s azt mondtam a feleségemnek, hogy hallod, bízd rá a földet a testvéreidre, meg ne erőltesd magad. De bizony megerőltette magát.
Szollár Vilmos végigharcolta a második világháborút. Megjárta Szerbiát, a Felvidéket, Oroszországot kétszer is, de amikor azt kérdezzük tőle, hogy a rendszerváltás utáni kárpótlás során az elvett harminc holdjából mennyit kapott vissza, csak elnézően mosolyog.
– Mint maguk… Pedig micsoda szép ígéreteket kaptunk! Az egyik volt helyi téeszvezető, aki felcsapott nagy pártvezérnek, a kilencvenes évek elején felhívatott vagy ötünket, egykori nagyobb gazdákat. Azt mondta, ha mellé állunk, elintézi nekünk gyorsan a földünket. Ne intézzél te nekünk semmit, mondtuk mi neki. Megvan annak a hivatalos útja.
Bár ne mondtak volna semmit! Mert Szollár Vilmos azóta sem kapta vissza a földjét. A pártvezető, aki megbukott már rég, persze mindent. Látni azonban látta, mert a határban azért tíz éve még gyakran megfordult. Később már egyre ritkábban, de azért most is pontosan tudja, mit hová kéne vetni, hol vannak a legmeredekebb dombok, s merre a legvénebb akácok.
Ha ki nem vágták őket, mondja búcsúzóul, mert a rendszerváltás után itt is rengeteg fa hasalt le a földre. A legjobban azért a vén szőlőskerteket sajnálja. Valamikor négy hatalmas, harminc-negyven holdas kertje is volt a falunak. A kertek megvannak ma is, de már csak néhány parcellát művelnek. Lassan kikopnak az öreg tőkék, lassan elfoglalja a dombokat az erdő. Pedig milyen messzire el lehetett látni azoknak a tetejéről! Három falunak a tornya is oda látszott, s még többnek a hangja oda hallatszott.
Pócspetrié volt a legszebb. Pedig nem is az a legnagyobb, a leghíresebb, a legércesebb. De a petrieknek a legkedvesebb.
***
A község legfőbb nevezetessége a kis római katolikus templom, amely a szakemberek szerint a XIII. században épült, tehát az Árpádok idejében. Az évszázadok során többször is átalakították, de mind a mai napig jól látható az akkor építők tévedése: helytelenül állapították meg a kelet-nyugati tájolást, attól mintegy öt fokkal eltértek. A szabálytalan alaprajzú templom építészettörténeti érdekesség. A falu határában találni egy másik építészeti emléket is: az ercsi vár maradványait. Az egykori földvár területén több, őskori pattintott kőeszközt és bronzkori cseréptöredéket találtak. A legszebbeket, köztük egy pompás kőkorszaki kézi őrlőkövet a nyíregyházi múzeumban őrzik.