Pogonyi Bernáthoz, a falu egykori helyi plébánosához kapcsolódik a névmagyarosítás, aki a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából kérte fel a szlovák, cseh, lengyel és német nevűeket a változtatásra. Történt mindez 1896-ban, amikor a hajdani üvegfúvómesterek lakóhelyét még Újhutának hívták, holott az emberek már régen nem ebből, hanem mész- és szénégetésből, fakitermelésből, fuvarozásból éltek. S történt éppen abban az esztendőben, amikor központi rendeletben szigorították meg a védett nevek felvételét. Csakhogy mire a rendelet az ország valamennyi településére eljutott, hónapok teltek el, közben az újhutaiak egy része buzgón „átkeresztelkedett”, s ezt már nem lehetett (igazából nem is akarták) visszafordítani. Aztán 1940-ben, amikor a kihűlt boksák mellől már a miskolci vaskohászat gyáraiba ingázott le busszal szinte minden épkézláb újhutai férfi, a település megváltoztatta a nevét Bükkszent-
keresztre.
Ámulva hallgatom a 86 éves Balogh Sándort. Névjegykártyája szerint (a falu címere is színesben ott díszeleg rajta) a „nemzetes vitéz” címet viselő, egyébként hetvennek se kinéző miskolci férfi Podmaniczky-díjas helytörténész, a Bükki Üveghuták Ipartörténeti Múzeumának alapítója, s annak 1989-es megnyitása óta mindmáig a vezetője. A nyugdíjas miskolci tanár télen-nyáron naponta busszal jár ki a télen villanykályhával langymelegre fűtött bükkszentkereszti múzeumba, ahol megsárgult fotók, okmány- és levélmásolatok, üvegkancsók, az üvegfúvó-mesterség eszközei mind az ő szívós, több évtizedes gyűjtőmunkáját dicsérik. Sanyi bácsitól nem tudok olyat kérdezni, amire ne kapnék rögtön kimerítő választ. Megemlíti azt is, hogy a községről a Száz magyar falu könyvesháza sorozatban megjelent könyv, később a monográfia is (Veres László, a Borsod megyei Múzeumi Hálózat igazgatója írta, Viga Gyula szerkesztette mindkettőt) részben az ő, plébániákon folytatott kutatásaira támaszkodik. A három környező bükki település, Bükkszentkereszt, Bükkszentlászló és Répáshuta történetét kutatva sikerült bebizonyítania azt is, hogy IV. Béla a bükki Lófő-tisztáson vívta a tatárok elleni utolsó ütközetét. (Ma már ez történelmi emlék- és turista-zarándokhely.)
– Ez nem tájház, ez itt több száz év történelme. Tessék csak megnézni ezt a függőleges írást! Mongol vendégeké. Ezek pedig japán sorok. Ide a világ minden tájáról jönnek vendégek, mert amit láthatnak, valóságos unikum – lapozgatja büszkén a sokadik vendégkönyvet Balogh Sándor, aki most éppen Az emberiség és az üveg címmel ír könyvet. Tőle tudom meg azt is, miért lett Újhutából Bükkszentkereszt. A különleges szubalpin klímája miatt már az 1930-as évek végén hivatalosan is üdülőhellyé nyilvánított Újhután egyre több gondot okozott az elnevezés „huta” része, sok volt belőle az országban, főleg Zemplénben. Emiatt gyakran eltévedt az üdülővendégek postája, rossz helyre kapcsoltak a telefonos kisasszonyok, mígnem a falu egyik díszpolgára, Rónaszéki Trux Lajos javasolta a névváltoztatást. Mivel a falu a Bükk hegységben van, másrészt a község római katolikus templomát 1801 húsvét vasárnapján a Szent Kereszt tiszteletére szentelték fel, legyen a neve Bükkszentkereszt.
Egyébiránt ezen a környéken a XVIII. század első felében alapították az első üveghutát cseh, szlovák, lengyel és német mesterekkel. Előbb Bükkszentlászlón, de mivel az üvegyártás nagy alapanyagigénye miatt „mozgó iparág” volt, a mesterek pár évtized után odébb vándoroltak. A következő üveghutát Répáshután építették, végül az egykori Újhután, a mai Bükkszentkereszten volt a sor.
– Az üvegkészítés volt a kizárólagos jövedelemforrás a faluban 1755 és 1796 között – mondja Halász Rezső polgármester, akinek a felmenői szintén ebből éltek annak idején. – Aztán a mesterek egy része végleg elköltözött, a maradók többsége pedig áttért a mész- és szénégetésre, fakitermelésre. Az igazi nagy váltást a diósgyőri vaskohászat beindulása hozta 1870-ben, a férfiak többsége ingázni kezdett Miskolcra. Közben azonban történt valami nagyon fontos. Az első világháború, a trianoni szerződés után a határon túl rekedt magashegyi tátrai, erdélyi, tusnádfürdői üdülők előkelő vendégei szép lassan felfedeztek minket. Eger és Miskolc között, a hollós-tetői elágazáshoz közel Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése vagyunk. Több kilométeres sűrű erdő és 650 méteres hegyek fognak körbe minket, maga a falu azonban völgyben fekszik. Hamar híre ment a csodaszép környezetnek, a jó levegőnek, amely orvosilag bizonyítottan számos betegséget gyógyít. Egyre többen vettek, építettek nálunk házat, ma a közel ezer ingatlannak csaknem a fele üdülőépület. Az első „telepesek” között volt például Kosáryné Réz Lola, a századelő kedvelt írónője is, akinek a leszármazottai ma is itt nyaralnak a Dózsa György utcában.
A polgármester tömören összegzi a közelmúltat: a kohászat és a gépgyár széthullását, a bányák bezárását, több száz bükkszent-
kereszti embert, gyakorlatilag a falu munkaképes korú lakosságának a java részét fosztotta meg ez a biztos kenyérkeresettől. Az ősi mesterségeket, a fa- és mészégetést a gyári munka mellett már csak mellékfoglalkozásként végezték.
– Váltás előtt állunk, de szerencsére kapaszkodónk lett az idegenforgalom – állítja a tavaly újraválasztott polgármester. – Számokkal érzékeltetve a helyzetünket, jó és rossz hírekkel egyaránt szolgálhatok. Nem jó hír, hogy a második világháború óta ezerhatszázról ezerháromszázra csökkent a falu lélekszáma, részben az 1945 utáni szlovákiai „visszaköltözés”, másrészt a munkahelyek elvesztése miatti elvándorlás okán. Jó hír viszont, hogy egyre több, jelenleg legalább hatszázra tehető a vendégfogadó panziós, hoteles, magánházas szálláshelyek száma, s a helyi vállalkozások nagy része a turizmusra „szakosodott”. Ellenben nem jó, hogy a kihasználtságuk egyelőre messze elmarad a nyugat-dunántúli üdülőkéhez képest. Pedig ma Bükkszentkereszten igazán nem okoz gondot a vendégek fogadása, éttermi vagy pavilonsoros ellátása. A megtartásukért viszont még nagyon sokat kell tennünk. Gyakorlatilag a falufejlesztést évek óta annak reményében végezzük, hogy Bükkszentkereszt a természeti adottságaihoz méltó, híres üdülőhely legyen, ahol télen és nyáron „sportolva pihenhetnek” a vendégek. Komfort, igényes szolgáltatások, állandó programok nélkül ez nem megy. Jó hír, hogy ilyen szempontból nincs okunk panaszra. Van teleházunk, sportpályánk, sípályánk, gyarapodik a civil szerveződések, egyesületek, klubok, alapítványok száma, megyeszerte híres a hagyományőrzésben is élen járó szlovák kisebbségi önkormányzatunk. Egy helyi vállalkozó öt éve lovardát működtet sikeresen, télen lovas szánkóversenyeket rendezünk, nyáron szlovák nemzetiségi napokat, polgármesterek triatlonját. Mégsem jó hír, hogy az idegenforgalomból egyelőre csak szűkösen csordogáló bevételek, nemkülönben a propángázas beruházás miatt most forráshiányos a költségvetésünk. A közeli jövőt illetően főleg pályázati pénzekből fejleszthetünk. A legfontosabb most az, hogy a bevezetése óta hihetetlenül megdrágult vezetékes propángázt (köbmétere majdnem nyolcszorosa lett az államilag támogatott földgáznak) kiváltsuk vezetékes földgázra. Van erre egy közös programunk Bükkszentlászlóval, de a miskolciak segítsége nélkül nem tudjuk megvalósítani. Addig viszont a kiépített és bekötött vezetékek mellett az emberek takarékossági okokból ismét fával és szénnel kénytelenek felfűteni a vegyes tüzelésű kazánokat.
Ladányi Józsi bácsi jócskán elmúlt nyolcvanéves. Talán a jó levegő, a gyógyfüvek teái vagy a hegyek közé zárt emberek nyugalma teszi, de – mint az itteni öregek általában – a pirospozsgás arcú férfi, a múzeumos Balogh Sándorhoz hasonlóan, jócskán letagadhatna az évei számából. Józsi bácsi még emlékszik a többszintes házakat teremtő hatvanas-hetvenes évekre, amikor a mészégetők alig győzték a munkát, vették és vitték a meszet, mint a cukrot. Mostanában nemcsak az építkezők száma csappant meg, jócskán megdrágultak mesterség alapanyagai is: kőbányától vett mészkő, erdészettől vásárolt tűzifa, nem szólva a fuvarról. Bükkszentkereszten ma mintegy harmincan élnek még mészégetésből. csak keveseknek éri meg, hogy mázsánként 1500-2000 forintért adják a meszet. A faluban különben kicsik a termőterületek; a legeltetéses marhatartás volt a jellemző, de mára ez is megszűnt. Három vagy négy tehén van, igaz, a tejük kapós, házhoz járnak érte. Józsi bácsi azonban korántsem borong a múlton, inkább azt hangoztatja: az utóbbi időben nagyon kiépült, megszépült Bükkszentkereszt. Nincsenek itt már eladó házak sem. Ha valahol mégis megüresedik egy, rögtön megveszik. Svéd, amerikai, német, holland üdülőtulajdonosokkal van tele a falu. Egy spanyol férfi árulja most a házát, állítólag tizenötmilliót kér érte, így felszökött a hutási szlovákok lakhelyének ázsiója. Nagy a jövés-menés, hol van már az az idő, amikor az egyik utcában élők még a másik utcában lakókkal sem házasodhattak, és szinte mindenki szlovákul beszélt… A lánykérés egy szalvétába göngyölt piros almával történt, ha igent mondtak rá a lányos háznál, egészben kapta vissza a fiatalember anyja, ellenben kikosarazást jelentett, ha félbevágva nyomták a kezébe.
– Lakóparkunk is lesz hamarosan – dicsekszik Józsi bácsi, aki a tényt egészen másként értékeli, mint az „újmódi kommunákat” lefitymáló fővárosiak. – Egy vállalkozó építi, nemrég vett hozzá telket a falu határában.
– Ötödik gyerek voltam. A szüleimnek eszükbe se jutott, hogy szlovák nemzetiségűnek anyakönyvezzenek – meséli Ladányi Endréné Galuska Lujza nyugdíjas pedagógus, a helyi hagyományőrőző klub vezetője. – Amikor én születtem, a magyarosítást erőltették, sok helyen lenézték azt, aki „tótul” beszélt. A szüleim, nagyszüleim persze szlovákuk beszéltek. Csak annyiban igazodtunk, hogy Haluskáról Galuskára változtatták a családnevünket, de sem Petőfik, sem Verbőczik nem akartunk lenni. Apukám „slogár” volt. Magyarul favágó, mint a faluban sokan mások. Hétfőn elment az erdőbe, „kolibában” aludt, és csak pénteken jött haza. Amikor a negyvenes években beindult az a bizonyos „szlovák–magyar embercsere”, bár nem volt kötelező, mégis vagy ötszázan elmentek Bükszentkeresztről. A mi családunk is feliratkozott a listára. Anyukám menni akart, apukám nem, végül maradtunk. Nagyon örülök, hogy így történt, mert ez a szülőföldünk. Akik a határon túlról most az ünnepekre visszajárnak, mindig azt mondogatják: ha megfeszülnek is, ott kinn ők „idegenek” maradnak…
Lujzika porcukorral beszórt csörögével (herőcével) kínál minket. Olajban sült fánkkal, nem kőttes fánkkal, ami jellegzetes felvidéki étel. Szerinte az idősebb generáció nagyon erősen kötődik a „hutási szlovák” hagyományokhoz. Az öregek egymás között ma is szlovákul beszélnek. Ötvenfős klubjuk, amelyeket a helyi kisebbségi önkormányzat anyagilag is támogat, féltve őrzi a nemzetiségi hagyományokat: népdalkincsüket (énekkaruk gyakran szerepel a Kassa menti falvakban), az étkezési, ünneplési szokásokat. Ma is készítik a habart ételeket, melyek közül a karácsonyi gombaleves éppúgy elmaradhatatlan, mint a bobájka. Sütik a tócsnit, pampuskát, herőcét, főzik a túrós sztrapacskát. Karácsonykor kántálni járnak, húsvétkor „keresztjáró napokat” tartanak, farsang idején háromnapos a rokoni vendégeskedés.
– Az óvodában és iskolában szlovákul is tanulnak a gyerekek – mondja Lujzika. – Én is nyelvet tanítottam a nyugdíjig, mellette az alsó tagozat első két osztályát vittem. Sajnos az utóbbi években annyira megcsappant a létszám, hogy összesen talán nyolcvan gyerek jár az iskolába. Az én időmben még 32 első osztályos volt, most hétről tudok. A gyerekek az angolt tartják fontosnak, pedig nem csak a kötődésről van szó, minden nyelvtudás érték, becsülni kellene. Pláne ha tálcán kínálják, hiszen otthon a nagyszülők beszéde többet ér bármilyen tankönyvnél. A mai fiatalok különben még értik, de már nem beszélik a szlovák nyelvet. Az asszimilálódást felgyorsították a változások is. Régen az asszonyok helyben maradtak. Háztartást vezettek, állatokat gondoztak, néhányan az erdészetnél facsemetéket ápoltak. Ma a lányok többsége továbbtanul, és utána elköltözik vagy eljár dolgozni. Estére megfáradnak szegények, mert a munkájukban maximálisan kell teljesíteniük, hogy ne veszítsék el az állásukat. Mindenre kevés az idejük. Mi a három fiúnkat úgy neveltük, hogy tiszteljék és ápolják a hagyományainkat. A legidősebb fiam például Pozsonyban végezte el a nyelvi egyetemet.
Négyesi Gáborék szép, kétszintes házban laknak. A 31 éves fiatalember a kohászati művek egyik utódcégénél, egy miskolci öntödében dolgozik. Egyetemet végzett felesége szintén Miskolcra jár, egy országos közoktatási intézmény munkatársa. Gyerekük még nincs. Négyesi Gábor szerint mostanáig erre nem is igazán gondolhattak, mert egymást felváltva tanultak. Nemrég például ő vágott bele egy budapesti főiskolába idegenforgalmi és szálloda szakon. A kötődést azonban mindketten fontosnak tartják. Gábor képviselő-testületi tag a helyi önkormányzatban, felesége éppen most szervez egy közművelődési társulást.
– A mi generációnkat, a kortársaimat inkább „sorstársaknak” nevezném – elmélkedik a fiatalember. – Mi országszerte későn házasodunk, későn vállalkozunk a gyereknevelésre. Agitálhatnak minket az óriásplakátok, fizetett hirdetések, ha az élet azt kényszeríti ránk, hogy a családfenntartás előtt megvessük a talpunkat. Néhány fiatal házaspár itt őszintén ragaszkodik a szülőfalujához. Összeköt minket egyfajta nemzeti identitástudat, szerintem felbecsülhetetlen kinccsé válik az uniós csatlakozás után. Gyönyörű hegyi falu, kiemelt üdülőhely a miénk, ahol ráadásul fennmaradtak a szlovák kisebbség ősi hagyományai. Ezek nyers megfogalmazásban „idegenforgalmi értékké konvertálhatók”. Egyetlen tőkénk, kitörési pontunk, nem véletlenül kezdtem a főiskolához. Miskolctól huszonöt kilométerre, fenn a hegyekben a munkahelyteremtés jövőjét kizárólag a vendégfogadásban látom.
Délutántól estig tükörjéggé fagyott az előző nap felolvadt jeges hó a faluban. A meredek, girbegurba, felfelé futó utcákon már csak a kerítés mellé kifeszített mászókötelekbe kapaszkodva tudtak közlekedni az emberek. A leszórt hamu és fűrészpor ellenére sokan tipegtek-topogtak, csúszkáltak ide-oda. Bár az önkormányzatnak – ezt a polgármestertől hallottam – két éve speciális szórógépe van (pályázati pénzből vették nyolcmillióért), amely szinte mindent tud: nyáron árkot ás, füvet nyír (éppen csak, mondják tréfásan, szlovákul nem mond híreket), a drága masina ottjártunkkor éppen eltűnt a faluból, hogy szenet hozzon Miskolcról. Mire kiválóan vezető fotós kollégám egyébként meglett korú, de a telet masszívan tűrő svéd autójával felvergődtünk az egysávossá keskenyedett, tükörjeges úton a falu feletti hegyoldalra épített Gabona Hotelbe, ahol szállást kaptunk, reszketett a lábam, amikor kiszálltam a kocsiból. Azon töprengtem: vajon amikor Habsburg Ottó is itt lakott, tél volt-e vagy nyár?
origo.hu
Újra megnyílik a pesti alsó rakpart a gyalogosok előtt
