Csakhogy 2003 januárjában nem rabló tatárok, hanem tisztes szándékú ázsiaiak jelentek meg a kis faluban. Főnökük becsületes neve: Leng. Leng úr a Kínai Köztársaság – azaz Tajvan – budapesti képviseletének vezetője. Erre a szigetországra kissé ferde szemmel néz a nagyobbik Kína, vagyis a Kínai Népköztársaság. Sajóecsegnek azonban nincs miért foglalkoznia világpolitikai kérdésekkel.
Mégis hogyan lépett kapcsolatba a dúsgazdag ázsiai kistigris az ezerszáz lelket számláló, szegény borsodi községgel? – teszem fel a kérdést Rabi József polgármesternek.
– Mint üzletember sok helyen megfordulok a világban – kezdi a falu első embere. – A cégem gumiáru-kereskedéssel és -gyártással foglalkozik. Különféle szakvásárokon kiállítóként is megjelenünk. Az üzleti világban találkoztam tajvani menedzserekkel. Végül aztán az ő segítségükkel, személyes kapcsolatok révén kerestem meg a Kínai Köztársaság budapesti külképviseletét. Megkértem Rock J. Lenget, a külképviselet irányítóját, látogasson el Sajóecsegre, illetve a térségünkbe. A meghívást a feleségével és a kereskedelmi attaséval együtt elfogadta. Két napig tájékozódtak és vendégeskedtek nálunk.
Rabi József megszervezte, hogy a tajva-
niak találkozzanak Szirmabesenyő, Sajóke-resztúr, Boldva, Sajóbábony és Sajószentpéter polgármestereivel és vállalkozóival. Jártak a térség ipari óriás cégénél, a BorsodChemnél. A regionális fejlesztési ügynökség munkája is érdekelte őket. Leng úr külön megköszönte a megyeszékhely polgármesterének a miskolci speciális mentők és a híres Mancs kutya segítségét, amit a nagy tajvani földrengés idején nyújtottak. Programba iktatták a mádi borok kóstolgatását is.
– Abból kell kiindulni – magyarázza Rabi József –, hogy a rendszerváltozás óta nem volt komoly munkahelyteremtő beruházás a térségben. Világos, hogy a sült galambra hiába várnánk, nekünk magunknak is tennünk kell valamit. A tajvani kapcsolatból mi is profitálhatunk, és ők is nyerhetnek rajta. Kereskedni mindenképp akarnak velünk, ezt biztosan állíthatom. De sokkal többről is lehet szó. Leng úr például felvetette egy nagy logisztikai bázis ötletét. Valahol itt épülhetne fel a környékünkön, közelebbről ott, ahol erre a legmegfelelőbbek az adottságok. A bázis a kereskedelmi hídfőállás szerepét tölthetné be Kelet-Európa és a Balkán felé. Nyilvánvaló, hogy a hatalmas áruelosztó, szervezőcentrum sok embernek adna munkát a környékbeli településeken.
A látogatást követő negyedik héten a látótérbe került hat településből öt angol nyelvű kiajánlót készített. Leírták benne, miért lehet vonzó az adott falu, és mivel foglalkoznak, milyen kapacitásaik vannak a helyi vállalkozóknak. Leng úrék és a tajvani kereskedelmi kamara magyarországi megbízottja szervezni kezdtek egy üzletember-találkozót Budapesten. Ezzel párhuzamosan dolgoznak azon, hogy egy hat-nyolc fős magyar vállalkozói csapat az említett falvakból ellátogathasson a távoli szigetországba. A sajó-
ecsegi általános iskola március végén, április elején számítógépet kap ajándékba a tajvaniaktól. A külképviselet vezetője megígérte, hogy a miskolci egyetem kap egy ösztöndíjat a kistigristől. A hírek szerint az ígéret azóta valóra vált.
– Van egy kitűnő tanuló sajóecsegi középiskolás kislány, aki angol nyelvvizsgával is rendelkezik. Az jutott eszembe – avat be terveibe Rabi József –, hogy a mi falunknak is meg kellene csípnie egy tajvani állami ösztöndíjat. Ezt a kislányt kiküldhetnénk egyetemre öt évre. Az ösztöndíj kérdését megpendítettem Leng úrnak, aki nem zárkózott el az ötlettől.
A polgármester fantáziát lát abban a tajvani alapítványban is, amelyet az Európai Fejlesztési Banknál kezelnek. Ezt azért hozták létre, hogy a volt kommunista országok gazdasági fellendítését támogassák. Rock J. Leng megígérte, ha a térség vállalkozói, illetve az önkormányzatok kellően alátámasztott elképzelésekkel, jó ötletekkel pályáznak az alapítványnál, akkor eljár az érdekükben.
– Mindez nagyon szép, de milyen haszna származik önnek mint cégtulajdonosnak az ázsiai kapcsolatból? – kérdezem a polgármestertől.
– Ha a személyes hasznot vagy kizárólag a cégem érdekeit néztem volna, akkor nem verem nagydobra az egészet. Csendesen, sutytyomban üzleteltem volna. Én azonban az első perctől bevontam a kistérséget. Természetesen számomra Sajóecseg boldogulása a legfontosabb. Higgye el, ez nem frázis – mondja, majd korát meghazudtoló fürgeséggel felpattan székéből, és felszólít, kövessem a polgármesteri hivatal egy másik helyiségébe.
– A tanácsteremben vagyunk. Itt születtem 1943-ban – érzékenyül el a polgármester. – Ebben a teremben egy szoba-konyhás szolgálati lakás volt kialakítva, a község bábája lakott benne a családjával. A bába az édesanyám volt… Érti már, miért olyan szoros az érzelmi kötődésem a faluhoz?
***********
Sajóecseg múltjáról elmond valamit a falu címere is, amely a hivatalos leírás szerint egy „álló, csücskös talpú, kék színű katonai pajzs; mezejében aranycsizmás, ezüstkardos vitéz, zászlót tart”. A címer a község egyik régi pecsétjén található ábrán alapul. Sajóecsegen az elmúlt századokban feltűnően sok kisnemes élt. Az ötven, száz, kétszáz, háromszáz holdat birtokló „jobb családok” jólétéről tanúskodnak a nagy számban megmaradt, szemet gyönyörködtető tornácos házak. Ecsegnek volt a legnagyobb határa a környék települései közül.
Mindig is büszke, rátarti magyarok lakták Sajóecseget. Hogy ez az egy főre eső kutyabőr magas számának tudható-e be, vagy valami másnak, azt nehéz lenne kideríteni. Ugyanakkor a közösség csodálatos módon összetartott. Amikor például a második világháború idején a front elérte őket, sokan kiköltöztek a pincesorra. Úgy hitték, így kevésbé teszik ki magukat és családjukat az oroszok erőszakoskodásainak. A kiállt izgalmaktól, illetve a hiányos táplálkozás miatt néhány kisgyermekes anyának elapadt a teje. Ekkor, hogy minden csecsemőnek jusson tej, az anyák egymás gyerekeit szoptatták.
A település gazdagabb emberei az első és a második világháború után felkarolták a hadiárvákat, hadiözvegyeket, a kereső nélkül maradt famíliákat. A szegény családoknak is rendszeresen juttattak egy-két zsák búzát. A karitatív tevékenységet a református egyház szervezte. A falu valaha színtiszta református volt, pezsgő közösségi élet jellemezte. Kitűnő énekkarral és színkörrel dicsekedhettek. Az elmondások szerint itt a téeszesítés, a kuláküldözés is szelídebben zajlott, mint az ország más tájain.
Az ötvenes években az ecsegi kavicsból és homokból építették fel a sajóbábonyi hadiüzemet. A hatalmas bányagödrök évtizedeken keresztül ott éktelenkedtek a falu belterületén. A csúnya tájsebet éppen most gyógyítják be. Hatvanmillió forintot nyertek pályázat útján a rekultivációs munkára két évvel ezelőtt a környezetvédelmi minisztériumtól. A gödrök helyén erdős, ligetes területet alakítanak ki sétányokkal, szalonnasütő helyekkel. Április 30-a az átadási határidő. Növeli a park értékét, hogy a festői Sajó mentén fekszik.
A 82 éves Zsípi Bertalan is azt állítja, hogy elég csendesen telt az élet a szülőfalujában, itt a történelem nem kívánt viharai sem okoztak rendkívüli kilengéseket. Hogy a háború alatt pontosan mi minden történt, azt ő nem tudja, csak hallomásból, mert katona volt, a fronton kellett helytállnia.
– Sajnos a nővérem a háború áldozata lett. 1944-ben, Miskolc bombázásakor a vásárcsarnok romjai alatt maradt. Azért ment oda, mert a néhány hónappal korábban meghalt kislányáról akart fényképet nagyíttatni egy Lustig nevű fényképésszel, akinek a műhelye a vásárcsarnok tövében volt.
Berci bácsi azt tanácsolja, ha többet akarok tudni a falu múltjáról, menjek el a testvé-
réhez, Jánoshoz, ő téeszelnök is volt, és szerepelt a színjátszó körben is.
– Többnyire komikus szerepeket játszottam – meséli Zsípi János. – Főleg népszínműveket tűztünk műsorra. Emlékezetes volt A hegedű című népszínmű. Operetteket is előadtunk: a Marica grófnőt, a Mágnás Miskát. Ezeket saját zenekarral kísértük. A hosszú téli esték úgy teltek, hogy két-három darabot is próbáltunk, általában három-négy hétig. Karácsonyra mindig bemutatóval álltunk elő. A fiatalok nagy kedvvel jártak a színkörbe. Annyira, hogy szereposztáskor nemegyszer összekaptak, mert mindenki fel akart lépni. A darabjainkat bemutattuk a szomszéd községekben is. Felültünk a lovas szekérre, úgy mentünk át. Az egésznek a lelke Iglay Ferenc lelkész volt és a felesége, na meg Veres Béla tanító meg az ő felesége. A színjátszás tudomásom szerint az 1800-as években kezdődött, és 1956-ig tartott. Szép volt, az biztos!
Persze a régi időkben még akadt fiatal ember bőven a faluban. E tekintetben ma már sokkal rosszabb a helyzet.
– Ecseg felé eljön a gólya – mondja kesernyésen Kurilla Attila lelkész –, köröz felettünk kettőt-hármat, de nem akar itt leszállni. Ez különösen fájdalmas egy olyan településen, amelyben évszázadokon át nem tört meg az életerő. Írásos emlékünk van arról, hogy 1591-ben itt már református iskola működött.
– Tavaly két gyerek született, és tizenöt temetésünk volt – sorolja a szomorú statisztikát a polgármester. – 2004 szeptemberében három kicsi megy majd óvodába. Ezt a tendenciát mindenképp meg kell fordítani. 1996-ban harminchat telket alakítottunk ki. Odavezettük a gázt, a vizet, az áramot, bitumenes utat építettünk. Mindezt azért tettük, hogy építkezzenek, telepedjenek le nálunk a fiatal családok. Sajnos hat év kellett hozzá, amíg a telkek elkeltek. Most, a legutóbbi hónapokban azonban megnőtt a kereslet a házhelyek iránt. Úgy döntöttünk, hogy újabb nyolcvan telket mérünk ki. Jó az egészségügyi ellátásunk is, nemrég újítottuk fel az egészségházat húszmillió forintért, önerőből.
Csak alsó tagozatos iskola működik a faluban. Belencsák Lászlóné igazgató elmondja, hogy az első osztályba tizenkét gyerek jár, a másodikba tíz, a harmadikba tizenegy, a negyedikbe tíz. Túlságosan erős a tíz kilométerre fekvő Miskolc elszívó hatása, pedig mindent megtesznek, hogy helyben tartsák a nebulókat. Szerveztek zeneiskolát, tánccsoportot, diáksportot. Öt pedagógus foglalkozik a 43 tanulóval.
Kettő híján negyven vállalkozást jegyeznek a településen. Többségében egyéni és kisvállalkozókét. Itteni székhellyel működik a polgármester cége is, a telephelye azonban Kazincbarcikán van. Tény, hogy Rabi József a legnagyobb adófizető Sajóecsegen. A regisztrált munkanélküliség öt-hat százalékos. A valóságban azonban ennél nagyobb az állástalanok aránya.
Aki horgászik, az leveti a mindennapok gondját. Kovács Zoltán kazincbarcikai lakost nem is érdeklik Sajóecseg problémái. Őt csak az ecsegi Sajó-szakasz izgatja. Kijelenti: valóságos horgászparadicsom ez. Olyan tiszta a víz, hogy tavasszal iszik majd belőle. Itt még pisztrángot is fogott: valahogy elkószáltak a felvidéki magas hegyekből. Tele van a folyó harcsával, ponttyal, márnával. Felfedezték ezt már a miskolci horgászok is. Egyébként pedig örül, hogy betemetik a szeméttel teli bányagödröket. Tajvanról ugyan nem hallott – de ha az ázsiaiak a környéken munkát teremtenének, az tán még Kazincbarcikán is lendítene.
*
Sajóecseg története az Árpád-korig nyúlik vissza. Levéltári források szerint IV. Béla nErnye bánnak adományozta a falut 1248-ban. A diósgyőri uradalomhoz tartozó Ecseget 1319-ben már a Miskolc nemzetség tagjai osztogatták egymás között. Az idők során a falu sokat szenvedett. Hol a török dúlta fel, hol hadjáratok tizedelték lakosságát. Néha a Sajó áradása okozott keserűséget az itt lakóknak. Mindazonáltal a XVI. században már jelentős helyként tartották számon. A község nevezetes birtokosa volt I. Rákóczi György, aki többször időzött itt. 1645-ben egy diadalmas csatából hazatérve hálaadó istentiszteletet tartott az ecsegi református templomban. Sajóecseg fejlődése az 1867-es kiegyezést követően felgyorsult. A falu a Miskolc–Bánréve és a Miskolc–Kassa vasútvonal megépültével bekerült az ország vérkeringésébe. A fellendülést a világháborúk szakították meg egy-egy időre. Mindig is jó színvonalú volt itt a református oktatás, amely több mint négyszáz éves múltra tekint vissza. Az idén szeptemberben az általános iskola felveszi I. Rákóczi György erdélyi fejedelem nevét.
origo.hu
Különleges autó kerül kalapács alá a NAV-nál
