időjárás 4°C Stefánia 2022. november 28.
logo

Sorsfordulók

-
2003.03.13. 23:00

Ártatlan áldozatok. Haza és anyaföld, otthon és hűség azoknak nem üres szó, akiket kegyetlenül elszakítottak tőlük, és akiknek ezek az értékek évekre vagy mindörökre csak vágyva vágyott kívánságok lettek. A bűntelenül fogságra vettettek közül sokan idegen földben nyugosznak. <br/>A vágyakat ma nem kevesen rosszul mérik. De sosem késő, még nem drága áron, megtanulni, mi a becses. És mi a becstelen.

Ambulancián a lágerban
Izsevszk II. – a rettegett büntetőbrigádban neltöltött csaknem hatvan nap után, utoljára még egy éjszakai karcerrel már a végletekig legyengülve, lesoványodva a cellaajtó kinyitása után a földre rogytam. Aznap még kitámolyogtam a vasgyári munkahelyemre, aztán másnap reggel beálltam abba a hosszú sorba, amely az ambulancia ajtajáig nyúlt. Hosszú a barakkfolyosó, amit betölt a huszonöt-harminc ember. Szótalan tömeg. Senki nem beszél, mert a szó is fárasztó. Mind katona volt, besorozott, erőteljes férfi. Falnak támaszkodva állnak. Aztán megnyílik az ajtó, ahol egyenként belépünk majd egy orosz orvosnő elé. Ide csak az állhat be, aki már járni is alig tud, mert korábban hiába jönne. Egészséges, de csontig soványodott emberek. Mire ennyi emberrel végez az orvos, eljár az idő. A „betegek” nem betegek. Itt nem kell felsorolni, hogy hányféle bajunk van, hogy hol fáj, csak mezítelen az orvosnő elé kell állni, aki körbeforgat, mint egy vásári állatot, hogy alkalmas-e még ez az „anyag” igavonásra. Rám is sor kerül, a fiatal leventegyerekre, aki néhány nappal ezelőtt „ünnepelte” huszadik születésnapját. Belépek az orvos elé. Középkorú aszszony. Itt van egy német orvos is, meg egy tolmács. Ők csak asszisztálnak, az asszony dönt. A beteg jó esetben kaphat egy-két nap pihenőt, aztán dolgozni kell tovább. Felsőtestem már kint mezítelen. Amikor az asszony elé állok, már bokáig lent van az alsóruhám is. Az orvos még az előbbi fogoly papírjait írja, de az a fogoly már kint van a folyosón. Csak állok és várom, hogy rám nézzen. Végre feltekint s rám néz: szemei kitágulnak, valósággal rám mered. Hogyan? Félnek tőlem? – gondoltam. Ijesztő vagyok? Tükrük nincs. Lázmérőt dugnak a hónom alá. Amikor megnézi az orvos, hallom, hogy mondja: harmincöt-három. Nem tudtam, hogy mennyi az… Nem is érdekelt… Aztán rám pirít, miért nem mentem már ezelőtt. Csak a vállamat vontam meg. Majd a kezembe adott egy kisbabatenyérnyi barna papírdarabkát, hogy menjek vele a kórházba. Erre azt válaszoltam, hogy ilyenkor ott nincs felvétel, arról már lekéstem. Akkor is menjek azonnal – mondja az orvos. Felhúztam a ruhámat, kint a folyosón felöltöztem, hisz még javában benne voltunk a télben. Az ambulanciabarakk a láger innenső végén volt, a kórház pedig a láger túlsó végén. Nekem most nagyon hosszú volt ez az út, fárasztó. Végiggyalogoltam a barakkok, mind a hét barakk előtti jeges utat, míg végre elértem a kórházbarakkig. Két deszkalépcsőn kellett volna fellépnem. Amikor az elsőn felléptem, a szemeim előtt piros karikák kezdtek táncolni, a fülemben ismeretlen zenei hangok sípoltak, doboltak. Meg kellett pihennem, megfogtam az ajtófélfát, s kicsit vártam. Még egy lépés, és benyitottam a barakajtót. Beléptem. Úgy éreztem, hogy megtettem életem utolsó második lépését…
De már jött is velem szembe a kórház szanitéce, egy harminc év körüli német, és kemény hangon terelt volna: „Kifelé! Kifelé!” Nem szóltam, csak nyújtottam feléje azt a kis barna színű papírt, amit az orvos írt. Ő se szólt többet, csak sietve elment a kórház orvosáért, aki szintén német volt. Jött is az orvos, megfogta a kezemet, a pulzusomat keresve, és már el se engedte, belém karolt, és lassú léptekkel bevezetett egy szobába. Hoztak egy kis lavórban langyos vizet, hogy mossam meg az arcomat. Egy-két perc alatt megborotváltak, megnyírtak, bevezettek egy „különös” szobába, és ott egy üres sarokágyra ültettek. Már jött is sietve megint ugyanaz az orvos, és egy injekciót adott a karomba, aztán átölelt – valahogy úgy, ahogy az édesanyák fektetik gyenge kis gyereküket az ő kis ágyába –, és lassan lefektetett. Amikor ellépett tőlem ez a német orvos, talán a második ágynál, ahol egy ugyancsak fiatal német fogoly feküdt, megállt, és a fiútól a hogylétéről érdeklődött, de a fiú nem válaszolt, csak bámulta szótlanul a mennyezetet. Az orvos, úgy láttam, keserű arccal, lemondóan ejtette le a kezét…
Körülnéztem. A szoba tele volt mozdulatlan emberekkel. Mindenki a mennyezetet nézte. Szinte befelé mosolyogva mondtam magamnak: hát én most hova kerültem? Itt már senki nem beszél? Nem szól a magyar a magyarnak, a német a németnek? Senki nem jajgat, senkinek se fáj semmi?! Könnyű vagyok, érzéketlen. Térden alul „nincsenek” lábaim, az ereim oda már nem szállítanak vért. A kevés, ami még van, odáig már nem jut el. Szervezetem kiürült, felfalta önmagát. Milyen jó! Nem vagyok – azazhogy semmi vagyok! Valami furcsa mennyország ez…
Pihenni akartam. Sokat, nagyon sokat. Hosszú hónapok éhségét, fáradtságát akartam kipihenni. Aztán néztem én is a mennyezetet. Ha felültem, belefáradtam, és jöttek megint a piros karikák a szemeim elé, meg a sípoló-doboló zaj a fülembe. Változatosság annyi volt napjainkban, hogy megkopogtatták reggel, délben és este a kis ételosztó ablak deszkáit, és a szanitéc mindenki ágyához odavitte a félliternyi káposzta-, korpa- vagy répalevest és egy kis szeletke kenyeret. Úgy értesültünk, hogy a feljavításunkhoz kapunk naponta három deka húst is – ez mindig tengeri hal volt –, de a három dekában benne van a hal csontja is, meg az is, hogy rajtunk kívül se szakács, se orvos, se szanitéc, se a bejáró orosz tiszt nem kap, s így bizony nagyon megfogyott az a csekélyke hús… De még így is nagyon jó volt itt, hisz nem kiabált az őr, nem zuhant a puskatus, nem köpködtek le az utcán járó férfiak; igaz, az utcán járó asszonyok se adtak se két nyers krumplit, se egy kicsi darab kenyeret…
Ez a kórházbarakk a háromsoros kerítéstől csak néhány méterre volt. A munkába menők és a munkából jövők a kerítésen túli úton jönnek haza és mennek dolgozni. Hallgatom, hogy a különböző műszakra menő négy-ötszáz ember talpa alatt hogyan sikít, jajgat a letaposott, jeges út. Sajnálom őket: amíg én csendben pihenek, őket odakint, mint az állatot, terelik, ütlegelik. Eszembe jut, hogy Marcalinál a tűzvonalban mellettem kísérték el az elfogott három orosz foglyot, és én nem bántottam őket. Itt is „készültem” én is a többiekkel, tudtam, éreztem, hogy nemsokára indul a láger a gyárba, s tudtam, hogy jönnek haza azok, akik mára befejezték a munkát.
Csak három hetet töltöttem itt. Ekkorra testem hőmérséklete elérte a harminchat fokot, és ez elég volt ahhoz, hogy helyemet átadjam egy új „betegnek”. Elhagytam a kórházat, de a vasgyárba egyelőre nem küldtek ki, hanem udvari beosztást kaptam, és többekkel együtt a lágeren belül végeztünk takarító, tisztogató munkát. Rólam pedig eldöntetett: erős és egészséges vagyok…
Szántó Kiss Imre, Somogyudvarhely
***
Újra otthon, a faluban
Anlágerban nagy volt a sürgés-forgás. Szánmunkra idegen katonatisztek jelentek meg, majd október 9-én kijelentették a lágervezetők, hogy másnap már nem megyünk dolgozni, készüljünk a hazamenetelre. Ilyen öröm még soha nem ért a lágerban; de ennyi örömkönny sem hullott orosz földre, mint ebben az órában. Egymás nyakába borulva sírtunk, hogy végre-valahára megértük ezt a boldog napot is. Másnap már kiosztották az új ruhákat, alsóneműt, inget, gatyát, gimnasztyorka nadrágot, kabátot, téli pufajkát, sapkát és egy pár vászon felsőrésszel készült bakancsot. A lágerparancsnok tudomásunkra hozta, hogy a lágerből nem vihetünk ki semmi mást, csak azt, amit kaptunk. Akinek pénze van, költse el, mert magunkkal nem vihetünk egy kopejkát sem. Akinél valami mást találnak, nem engedik haza. Ezek után mindenki megszabadult a felesleges holmijától.
Végre 1948. október 12-én, reggel fél kilenc órakor kinyílt a lágerkapu, igaz, még fegyveres őrökkel, elhagytuk a lágerunkat. Az őrök a vasútállomásra kísértek. Itt már bent állt a szerelvény, más lágerekből érkezőket már be is vagoníroztak. Mi is megkaptuk a vagonszámokat, és vagononként huszonöt fővel el lettünk helyezve. A nap szerdára esett. Szerencsénkre nem sokat kellett várni az indulásra, már tizenegy órakor magyar mozdonnyal megindult szerelvényünk a drága magyar határ felé.
A mozdony nyomtávja már át volt alakítva széles nyomtávra. A vagonok ajtajai már nem voltak becsukva. Az őrök külön kocsiban utaztak. Egy-egy állomáson mindenkinek ki kellett szállni a vagonokból. Voltak sajnos olyan hadifoglyok is, akiket már várt a nagy fekete csukott kocsi, és az ő szabadságuk ott véget is ért. Bizonyára a hazulról kapott információ alapján szedték le őket a vagonokból. Október 27-én léptük át a szovjet–magyar határt, még aznap délelőtt Debrecenbe érkeztünk, egy laktanyába. Itt a magyar hatóságok átvettek minket a szovjetektől – hála a jóságos Istennek, 47 hónap után ismét magyar földön voltam! Itt intézték a személyi irataimat, és már a délutáni órákban szabad ember voltam. Megkaptam szovjet részről a hadifogságban töltött hatósági igazolványt, kaptam húsz forint gyorssegélyt, tájékoztattak, hogy Tokaj felé a vasúton nem lehet közlekedni. Miskolc mellé jött volna még egy perecesi cimborám, Fortuna Gyula, de ő nem mert így elindulni velem. Így egyedül indultam a vasútállomásra. Kenyeret és cukrot vettem a húsz forintból, és kis idő múlva indult is a vonatom. Itt tudtam meg, hogy már átjár a vonat a Tisza-hídon, és még a délutáni órákban megérkeztem Tokajba. Az állomáson várták a hadifoglyokat élelemmel, de nekem már nem kellett, mert a kenyérrel és a cukorral jóllaktam. A Miskolc felé induló vonatra várni kellett, maradt még pénzem, és bementem egy lakásba. Az öltözékemből megtudták, hogy hadifogságból jövök. Megkértem a ház gazdáját, ha van bora, adjon egy pohárral, van még valamennyi forintom, kifizetem az árát. Adtak is annyit, amennyit meg tudtam volna inni, de két deciliter bornál többet nem mertem inni, hiszen majdnem négy évig nem láttam bort sem. Nem fogadtak el érte pénzt, kínáltak ennivalóval, de már siettem az állomásra, nem szerettem volna lekésni a vonatot. Elérkezett a vonat indulásának az ideje, majd megérkeztem Miskolcra. A gömöri állomáson már találkoztam berentei fiúkkal, Pogány Józseffel és Latorcai Lászlóval. A rövid úton tájékoztattak a falum sorsáról. Az idő már későre járt, Berentére fél tizenkettőre érkeztem.
A vonatról leszállva vártak rám az édes jó anyám, édesapám, Sándor öcsém és Boriska húgom, hiszen a Vöröskereszt Szövetség által kapták az értesítést, hogy mikor fogok érkezni. Egymás nyakába borulva sírtunk a boldog pillanatban, hogy a jóságos Istenünk megengedte elérni, hogy életben, egészségesen újra találkoztunk, láthattuk egymást. Az állomástól az út a házunkig alig tíz perc, de a sok könnytől, sírástól nem nagyon tudtunk szót váltani egymással.
Édes jó Istenem, de nagyon sokan voltak, akik ezt a boldog percet nem élhették meg, akiknek a testük ismeretlen, idegen földben porlad! Hány édes szülőnek, feleségnek, gyermeknek nem adatott meg ez a boldog pillanat, hányakat vártak már hiába! Szegény jó édesanyám rögtön hozta az általam szeretett, könynyek között sütött-főzött finom ételeket. Szóba került a választottam személye is, akivel úgy búcsúztunk el, hogy várni fogunk egymásra, ha a sorsunk úgy hozza, hogy átvészeljük a háborút. A családomban vészelte át a front átvonulását a falunk fölött. A falu lakossága a borospincékbe bújt az oroszok elől, de még így is sok fiatal lány lett prédája az orosz katonáknak. Édesapám úgy vigyázott rá, mintha a saját lánya lett volna. A bányában dolgozott délutános műszakban. A nénje folyosóján látta a hazatérésemet. (Úgy intéztem aztán, október 30-a volt, hogy műszak után az utcájukban nem messze találkozzunk. Nagy berliner kendőbe burkolózva láttam meg a Piatkó kocsmája előtt. Már nem tudom, hogyan szólítottam meg, de az a pillanat felejthetetlen számomra…)
Már virradt, amikor édesanyám elkészítette az ágyamat. A jó puha ágyban nem jött álom a szememre. Megkértem, hogy az „éles ládán” (fából, deszkából készült kb. 2 m × 0,5 m × 0,7 m-es felnyitható láda, ahová a szenynyes ruhát rakták mosásig) készítsen számomra helyet. Szegény édesanyám nem tudta, milyen „kényelmes” fekhelyünk volt a hadifogságban: rönkfából készült háromemeletes priccsek, rajta kincstári pokróc. Fejpárna a bakancsunk, takarónk a köpönyegünk. Az ilyen fekhely után szokatlan volt a testemnek a jó puha ágy (de azért idővel meg lehetett szokni).
Hamarosan elterjedt a hír, hogy hazajöttem a hadifogságból. Jöttek a rokonok, a barátok, az első napok ezzel teltek el. Eljöttek Orosz Bercinek, Molnár Palinak, akikkel együtt indultunk, a hozzátartozói. Sajnos róluk csak annyit tudtam, hogy az első bevetés után már nem láttam őket. Százkilencvennégy katonából csak kilencvenketten szedelőzködtünk össze a harckocsitámadás után.
Boczki József, Kazincbarcika
***
Örök hűség
Önképzőkörökön sálat, kesztyűt, takarót nkötöttünk az ismeretlen katonának. Behívták katonának egyik, majd a másik nővérem férjét, aki még három hónapos pici lányát is itthagyta. Azután jöttek sorban a bátyáim, az öregebbik mint frissen besorolt katona, a fiatalabbik mint levente.
Ahogy vége lett a háborúnak, mindenki várta haza hozzátartozóját, reménykedve abban, hogy él, és egyszer, a sok-sok fájdalom és aggodalom után a szívére ölelheti. Mihelyt az első fogságba esett katona hazajött, aki azt megtudta, rohant hozzá, nem tud- e valamit az ő szerettéről. Szokássá vált, hogy mindennap kijártunk a vasútállomásra. Milyen izgalmas, idegfeszítő idők voltak!
Tőlünk mi ketten rohantunk az állomásra, a húgom és én. Sokszor futva-szaladva, mert már a temetőnél, a sorompó nélküli átjárónál fütyült a kis vonat. Már tudtuk, hány perc kell, ha megyünk vagy ha szaladunk, hiszen nagyon sokszor megtettük ezt az utat. Drága Anyunk mindig fájdalmas boldogsággal nézte ideges készülődésünket. Szomorú nyugalommal várt-várt, és néha nekünk, de inkább önmagának mondogatta csöndesen: „Még élnek, még megvannak, én érzem.”
És mert volt elég ennivalónk, minden betérő idegent, rászorulót, mikor mi volt, asztalhoz ültette. Egyen, lakjon jól! „Hátha az én gyermekeimnek is adnak valahol, hogy ne éhezzenek…”
A vonatnál már ismerős arcok voltak a vonatra várakozók. Mindig közöttük volt Kabók Józsi bácsi felesége, akit mint gyerek is jól ismertem. Józsi bácsi apám lakatosműhelyében volt segéd. A nagy árvíz elvitte kicsi házát, így Apukám nálunk egy külön szobát adott neki és egy társának. Húgommal együtt tiszteltük, szerettük. A boldogságtól ragyogva jelentette be Apukámnak, nemsokára megnősül. Elvett egy lányt, kinek nevelőszülei voltak. Szeretetben-boldogságban éltek, lett két fiúgyerekük. Józsi bácsit is elsodorta a háború szele.
Felesége mindig, minden vonat érkezésénél ott volt. Már évek teltek el, a mieink is, bár testileg-lelkileg megviselten, hazaszállingóztak három-négy hosszú év után – de az ő férje nem került elő. Felesége nem adta fel a vonathoz járást. Már rég nem jöttek hadifoglyok, de ő csak ment-ment. Végigvárta az utolsó leszállót is, és magában csöndesen motyogva ment haza. Az emberek fájdalmas szemlesütéssel éreztek együtt vele fájdalmában.
Sok-sok év telt el, már felnőttként utaztam haza szülővárosomba. Mindig a legnagyobb boldogság volt hazamenni a szülői otthonba. Ahogy lecihelődtem a vonatról, megsemmisült mozdulattal engedtem le a csomagjaimat a földre, és ráborultam a korlátra: a kapunál még ekkor is ott állt idegesen, egyenként végigkémlelve, várakozó tekintettel, a leszállókat, testben-lélekben, szellemileg összetörten. Azóta a kisvonatot gazdasági okokból megszüntették, de még most is eszembe jut néha szegény.
Bozsó Bertalanné, Nagykőrös
***
Toma András hazatért
Ha fél lábon is, de visszajöttem
Hazámba, Magyarországra.
Elvittek a messzeségbe,
Azt hittem, örökre elfeledve
Ott halok meg majd valahol.
Láttam temetéseket,
Hullát hullára rakva,
S a szertartásnál
Sztálin gyertyái égtek
És orgonái zenéltek.
Hazajöttem, hogy itt dobbanjon
Utolsót szívem.
Hogy mi is történt velem,
Már nem is emlékszem.
Ha fél lábon is, de visszajöttem,
Úgy érzem, hogy már senkim sincsen,
Kinek mondjam el, mit éltem át?
Talán már senkim sincs odaát.
De igen, tíz- és tízezrek a föld alatt,
Könny és vér áztatta a zord,
Kietlen, irdatlan messze tájakat.
Visszajöttem – egy könny csordult végig arcomon –
Magyarországra, hisz ez az otthonom.
Szűcs Imre, Kisújszállás

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.