A háromnyelvű határfalu saját múltjából építheti jö

Katymár messze van. Brüsszeltől, nBudapesttől, Kecskeméttől egynaránt. S a jókora távolság nem csak nkilométerekben mérhető. Nem sokat kell sétálni a déli országhatár közvetlen közelében fekvő településen, hogy észrevegye az ember, ide bizony egy fillér sem jut a vidék felemelésére szánt pénzekből. Mintha megállt volna az idő, azzal együtt pedig a fejlődés. Italmérés és butik jócskán akad a főutcán, de munkalehetőség nemhogy helyben, még a közelben sincs.
Mindig szorgos népség lakott errefelé. Boldogultak is, de boldogságuk nem volt felhőtlen, mert a történelem többször megkeserítette az életüket. Ebben nagy szerepet játszott, hogy Katymáron három nemzetiség élt együtt: bunyevácok, svábok és magyarok. Ez eleve kiélezte a helyzetet, voltak is összezördülések. És mindegyik népcsoport megjárta a maga kálváriáját. A háromnyelvű faluban ma békében élnek egymás mellett az emberek. Nem szívesen emlékeznek a múltra.
– A török korban elnéptelenedett vidéket Mária Terézia idejében telepítették újra, de nem akkor vált többnemzetiségűvé a falu – magyarázza a Katymárról elszármazó Láng József irodalomtörténész, az Argumentum Kiadó és Nyomda igazgatója, akivel budapesti otthonában beszélgetek. – A délvidéki szláv népek a török elől menekülve jutottak el hozzánk. A települést a bunyevácok élesztették újjá, a svábok csak később szivárogtak be a környékről, de aztán ők kerültek többségbe, majd a kitelepítések után jócskán megcsappant a létszámuk. Üresen maradt házaikba alföldi agrárproletárokat és felvidéki magyarokat költöztettek, így egy időre a magyar lakosság került fölénybe.
Az etnikai mozgások tehát időről időre átrendezték a község összetételét. Nem volt könnyű a békét fenntartani. A második világháború előtt jelentős nemzetiségi ellentétek alakultak ki, korosztályonként változó hevülettel. A villongások néha szélsőséges helyzeteket szültek. Még azon is összekaptak a bunyevácok és a svábok, hogy milyen nyelven prédikáljon a katolikus pap a templomban. Javában tartott a nagymise, mikor az egyik tábor pisztolyt rántott, és rálőtt a másikra. Ez bizony véresen komoly dolog volt, dönteni kellett a kérdésben. Attól kezdve az egyik héten németül, a másik héten bunyevácul dicsérték az Urat.
A templom közepén ráccsal választották el a vitás feleket. Jobbra ültek a bunyevác hívők, balra pedig a svábok. A mellékoltárokat is felosztották egymás között. A magyar nyelvű értelmiség, illetve hivatalnokréteg számára a szentélyen belül külön padsorokat tartottak fenn, és ugyanott, az oltár közvetlen közelében külön padja volt a Latinovits famíliának, ám azt nem tudták elérni, hogy az egyetlen, kilenc órakor kezdődő vasárnapi magyar nyelvű szentmisén kívül egész heti magyar miserend legyen.
De nem csak a vallás osztotta meg az embereket. A faluban földrajzilag is elkülönült a három nemzetiség. A község nyugatra eső felét elsősorban a svábok lakták, míg a bunyevácok főleg a falu keleti-délkeleti részét foglalták el. És ha szórakozni akart valaki, alaposan meg kellett fontolnia, hogy a tizenegy vendéglő és a három, ugyancsak nemzetiségi alapon szerveződő kaszinó közül melyiknek lépje át a küszöbét, mivel kevéssé tűrték, ha valaki olyan vendéglőbe ment, amelynek közönsége a másik nemzetiség tagjaiból verbuválódott.
– A nemzetiségi ellentétek 1948 után jelentősen oldódtak – folytatja a történelmi leckét Láng József. – Az idősebbek még magukban hordoztak bizonyos indulatokat, sőt egészen drasztikus emlékeket is, ám az utánuk következő generáció már teljesen más légkörben nőtt fel. Mindenhol a magyar nyelv került előtérbe, és a nagyobb arányú villongások is megszűntek. Én hétéves koromig katymári nagyszüleimnél nevelkedtem, akik odahaza kizárólag svábul beszéltek, engem pedig temészetszerűen német iskolába írattak. A német megszálláskor s a német propaganda hatására sváb menekülőkkel egy parasztszekerekből álló hosszú konvojjal elindultunk nyugat felé, de engem Baján a szüleim leszedtek a kocsiról. Röviddel utána azt mondták, jól véssem a fejembe, mostantól csak magyarul szabad beszélni! Ezt annyira komolyan vettem, hogy később, amikor újra visszakerültem Katymárra, egyik-másik csak svábul beszélő rokonnal, alig tudtam megértetni magamat. Egy alkalommal például nagynéném elküldött anyósához valamit elhozni, s én egész úton mormoltam németül a mondandómat, de amikor meg kellett szólalnom, semmi nem jutott az eszembe.
A nyolcvankét esztendős Tóth Sándorné Tomaskovity Petronella jól ismeri a nemzetiségi hagyományokat, ha valamilyen múltbéli dolgot kell tisztázni, hozzá kopogtatnak be. Én is órákig hallgatom ízes beszédét, érdekes történeteit. Szóba kerülnek az élet jeles fordulópontjai, az esküvő, a keresztelő, a temetés. Aztán elidőzünk a népviseletnél.
– A tehetősebb bunyevác nők selyemből, a szegényebbek szövetből varrott bő szoknyában jártak – meséli Petrona néni. – Némelyik darabot a nagymamától örököltük, és különös becsben tartottuk. A stafírung minden eladósorban lévő lánynak kijárt. A hagyományos öltözködés a negyvenes évektől maradozott el, ma már csak fényképeken látható.
Petrona néni másfél esztendős korában vesztette el édesanyját, nagyszülei nevelték fel. Korán rátért az önállóság útjára, muszáj volt munkát vállalnia. Bácsalmáson szolgált egy vendéglőben. Ott nem mutatkozhatott népviseletben, hétköznapi ruhát kellett varratnia. Mondták is a falujában: „No, a Petrona bukkelos kisasszony lett!” (Így nevezték azokat, akik levetették a bő szoknyát.) Az idősebbek egyáltalán nem, vagy csak nehezen fogadták el a változásokat. Még egy ártalmatlan kombiné is feltűnést keltett. A szomszédaszszony sem hagyta szó nélkül, amikor meglátta a mángorolt ruhák között.
– Rózsi néni, kié ez a kurva ing? – kíváncsiskodott.
A háziakat nem is a kérdés, hanem a kombiné minősítése ütötte szíven. Aztán telt-múlt az idő, a szomszédasszony megint betoppant, hóna alatt a vasalnivalóval.
– Most látom, neked is kurva inged van! Csak nem te viseled? – adta vissza a kölcsönt Rózsi néni.
– A lányomé – szólt a halk válasz.
Jót derülünk a történeten. Később az öregebb katymári nők is felcserélték a vászon inget és a pendelt a kényelmesebb kombinéra és selyembugyira, de attól még egyikük sem lett ledér nőszemély.
A nemzetiségiek körében ritka volt a vegyes házasság. Óriási megrökönyödést keltett volna, ha mondjuk, egy bunyevác lány hozzámegy egy sváb fiúhoz. De nem csak ezt tartották lehetetlennek. A társadalmi különbségekre is figyelni kellett: a gazdagok nem választhattak szegény társat maguknak. Ám a szívnek nem lehetett parancsolni. A jómódú lányok kézről kézre adták azokat a fess legényeket, akikkel öröm volt táncolni, azt viszont mindannyian tudták, házasság szóba sem jöhet köztük. Azért akadt a faluban egy rátarti paraszt gyerek, a Carity, aki megleckéztette a büszke lánykákat. Sorra szöktette meg őket, mentek is az első szóra, teljesen megvakultak a szerelemtől, aztán egy hét után hazaküldte mindegyiket.
– Nyelvünket kevesen beszélik, a népviselet teljesen eltűnt – kesereg Petrona néni, miközben forró kávét és friss kalácsot tesz elém. – Nincs néptánccsoport, magyar gyerekeket öltöztetnek nemzetiségi ruhába, ha valamilyen rendezvény van a faluban. A bunyevác bálra Szabadkáról kell hívni zenészeket. És ami a legjobban fáj: huszonöt évig díszítettem virágokkal a templomot, s mára azt látom, hogy alig telnek meg a padsorok hívőkkel.
Katymáron nemcsak az egyházi élet változott meg, hanem a település arculata is. A patinás házak arra emlékeztetnek, hogy hajdanán jómódú emberek laktak bennük. A délvidéket járva feltűnően sok a szép épület, de miután felújításukra nincs pénz, előbb-utóbb az enyészetté válnak. Erre a sorsra jutott a dalmáciai gyökerű Latinovits család ősparkban álló vadászkastélya is, melyet az utolsó tégláig széthordtak. Nem csoda, hogy a família ma élő leszármazottai ritkán keresik fel az ősi birtokot. Így van ezzel a nyolcvanéves Sivó János is. Édesanyja Latinovits János húga volt, családja Abonyban telepedett le.
A Latinovitsok Katymáron, Madarason, Bácsborsódon és Kunbaján is építettek kastélyokat. A katymári rezidenciát Latinovits János földbirtokos lakta, aki felsőházi tag, bajai főispán, kegyúr és máltai lovag is volt egy személyben, s élete végéig legényember maradt. Szeretett utazni, Európát keresztül-kasul bejárta, megfordult Amerikában, Afrikában, Indiában, Japánban és Kínában is. Sivó János emlékszik egy atlaszra, melynek lapjait sűrű vonalak rondították. Micsoda dolog ez, gondolta, s máris radír után nyúlt, de a háziak az utolsó pillanatban megakadályozták, hogy a gyanútlan kisfiú kitörölje a világjáró nagybácsi útvonalait.
– Gyerekként sok időt töltöttem Katymáron – idézi fel a régmúltat Sivó János, akivel Budapesten találkozom. – A kastélyban pezsgő élet zajlott. Rendszeresek voltak a tarokkpartik, melyeken részt vett az adóügyi jegyző és a plébános is. A sváb papnak remek humora volt, amikor a paklit keverte, benyúlt a kisujjával a lapok közé, mondván, klistét (beöntést) ad a kártyának. Máskor addig cukkolta a kibicet, amíg meg nem kérdezte, hogy elmenjen-e, de ő azzal marasztalta, hogy inkább ott, helyben pukkadjon meg. Nagyokat nevettünk!
Aztán szomorúbb napok jöttek. A kastély lakói az oroszok elől a plébániára menekültek, majd egy kitelepített sváb család házában húzódtak meg. Később rövid időre visszakapták tulajdonukat, de aztán megint elvették tőlük. Latinovits János ötvenöt évesen halt meg, 1950-ben. Sivóékra kemény megpróbáltatások vártak: elkerültek Németországba, majd hazatérésük után Pesten kötöttek ki, mivel abonyi gazdaságukat és kúriájukat elvették. A fiú az egyetemen nyelveket tanult. Fordításokat vállalt, tanfolyamokat vezetett, és külkereskedelmi levelezést bonyolított. És most elárulja: hosszú évekig pötyögtette írógépén katymári élményeit. Sőt meséket is írt.
Előkerül a családfa. Azt próbálom kibogozni, milyen rokoni kapcsolatban állt Sivó János a művész Latinovits Zoltánnal. A színészkirály nyomára egy másik dinasztiai ágon találok, Latinovits Oszkár fia volt. Szülei korán elváltak. Az anya újból férjhez ment, az apa pedig a madarasi kastélyban maradt.
– Latinovits Zoltán harmad-unokatestvérem volt. Felesége, Ruttkai Éva társaságában találkoztunk néhányszor a színházban – említi meg János bácsi. – Egyszer megbízott, keressem fel Madarason az apját, vigyek hírt felőle. El is mentem hozzá, elmeséltem neki, hogy a fiát Gundelék nevelték fel, és kitanulta a színész mesterséget, de nem hatódott meg.
Az eddigiekből is kitűnt, Katymáron megérinti a látogatót a történelem. Nemcsak az embereknek, hanem a büszke lakóházaknak is különös históriájuk van. Találomra kiválasztok egyet a Szent István úton, a Szent János szobor szomszédságában. A saroképület 1910-ből való, Róth Martin sváb gazda tulajdona volt, amíg el nem vették tőle. A viharos időkben itt rendezkedett be az Államvédelmi Hatóság, majd egy pedagógus házaspárnak utalták ki. A három részre szabdalt épület középső felében egy idős házaspár lakik a lányával. Talán mondanom sem kell, hogy az ő életük is kész regény.
Kalmár Ernő harminc évig volt rendőr Katymáron. Veszprémből, illetve Nagykanizsáról helyezték a határ mellé. A nőtlen fiatalembernek azt mondták, csupán hat hónapot kell kibírnia, aztán mégis ottfelejtették. A Tito-érában nem volt ajánlatos hőzöngeni, főleg nem a délvidéken. Egy határsávban lévő faluban minden cselekedetnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Ezzel persze nem sokra mentek, hiszen a fejlődés végérvényesen megtorpant. A magyar és szerb határőrök között elmérgesedett a viszony, előfordult, hogy átlőttek a túloldalról. Nagy volt a ribillió, s attól kezdve a téesz földműves parasztjai is csak határmegközelítési engedéllyel mehettek az országhatár közelébe dolgozni.
Erzsike néni szendvicset és üdítőt tesz az asztalra. Rokkantnyugdíjas lánya fényképalbumokat mutat. Végiglapozva a vaskos köteteket, személyes sorsok tárulnak elém. Az asszony családja Erdélyből települt át vitézi birtok révén Bácskapalánkára. És ez lett a vesztük. A jugoszláv partizánok 1944. március 3-án összeterelték az „idegen” lakosságot, majd átdobták őket az országhatáron. Tíz perc alatt kellett egy élet hozadékát húszkilónyi csomagba belegyömöszölniük – fegyveres őrök felügyelete mellett. Katymár kétszáznegyven „átdobottat” fogadott be. Erzsike néni szülei mindenüket elveszítették, kilenc gyerekkel együtt a nulláról kezdték újra. Földet kaptak, és egy kis házat a világ végén. A családfőt megpróbálták beszervezni a kommunista pártba, de nyakas székely lévén, ez nem sikerült.
A rögtönzött történelmi szeminárium hallgatóságába bekapcsolódik a nagyszülőknél tartózkodó egyik unoka, Kalmár Zsuzsa. A mosolygós lány a szegedi egyetemen tanul általános nyelvészetet és drámai színháztudományt. Mit lehet kezdeni egy ilyen diplomával? Lakóhelyén, Felsőszentivánon, de még a közeli Baján sem tudna elhelyezkedni.
– Nem szabad itt maradni! A fiatalok helyzete kilátástalan, hiába tanulnak szakmát, a faluban nem találnak munkát. Nincs más számukra, mint a kocsmázás – magyarázza Zsuzsa.
Kalmár Zsuzsa kacérkodik az újságírással. Kérdezem tőle, mit írna a helyemben Katymárról. Nemcsak a történelmi múlttal foglalkozna, hanem a jelen társadalomrajzát is felvázolná. Beszámolna arról, milyen a boltok kínálata, mit vásárolnak az emberek, mire telik nekik a segélyekből, egyáltalán ki tudják-e fizetni a számláikat. Érdemes lenne megvizsgálni azt is, milyen betegségek a leggyakoribbak azon a vidéken.
A leendő kolléga kérdéseit nagynénje azonnal meg is válaszolja. Erzsike évtizedekig dolgozott a helyi varrodában, de nemrég bezárták az üzemet, őt pedig leszázalékolták, újabb munkahelyben már nem reménykedik. Így vannak ezzel mások is. Aki még nem fojtotta alkoholba bánatát, az napszámból él. A boltban szinte csak az alapvető élelmiszereket tudja megvenni, a csütörtöki piacon pedig használt ruhák között turkál. A villanyszámlát önkormányzati segélyből rendezi, a tüzelőt alkalmi utalványra kapja. És állandó stresszben él: mi lesz holnap?
Katymár jövője Hebők Béla polgármestert is izgatja. Igyekszik mindent megtenni azért, hogy a faluban élők helyzete jobb legyen, de ez rajta kívül álló okok miatt nem sikerül. A határ közelsége elriasztja a befektetőket, a balkáni háború pedig végleg megpecsételte a sorsukat. Azok a fiatalok, akik tovább tanulnak, nem térnek vissza. A polgármester saját gyerekeit is arra biztatja, számításaikat inkább városban keressék. Csak a megszállott lokálpatrióták nem költöznek el. Aki viszont megragad Katymáron, nehezen tud onnan kitörni.
A település lakossága folyamatosan apad. Tíz éve 2650-en voltak, ma pedig 2430-an. A munkanélküliek száma folyamatosan nő, szociális segélyt is egyre több rászorulónak kell kiutalni. Katymár alapvetően mezőgazdasági település, de mára a változások és az átalakulások következtében alig akad munkaadó. Arról nem is beszélve, hogy az agártevékenység nem kifizetődő. Nemrég még ezerötszáz tehenet tartottak a magángazdaságokban, ma legfeljebb tizenötöt találnánk a szemle során. Hihetetlennek tűnik az is, hogy a lovak száma öt alatt van. Az utóbbi időben egymás után szűnt meg a téglagyár, a varroda és az állami gazdaság. Katymáron vannak utcák, ahonnan végleg elfogytak a lakók. Nem véletlenül került a falu a fokozottan hátrányos helyzetű települések közé.
– A problémák ellenére nincsenek likvidálási gondjaink – mondja a polgármester azon a szombat délután, amikor többszöri próbálkozás után végre otthon találom. – Szigorú gazdálkodásra kényszerülünk, és bizonyos adónemeket is be kellett vezetnünk.
Majd az Európai Unióban jobb lesz? Ebben nemigen hisznek a zsákfaluban. Némi változásra talán csak akkor számíthatnának, ha az országhatár átjárható lenne, ellenkező esetben az Unió sem jelent számukra mentőövet. Katymár messze van.