A Budapesti Műszaki Egyetem harmadéves általános mérnökhallgatója már az első napokban tagja lett a Vásárhelyi Pál diákotthonban megalakult forradalmi bizottság vezetőségének. A Békés megyei forradalom egyik vezetője, kovásza volt. Huszonegy évesen tíz évet kapott. Bár diplomázni soha nem engedték, mégis sikerült mérnöki, statikusi munkát kapnia az agárdi mezőgazdasági kombinátban. Nyugdíjas, két gyermeke, egy unokája van, feleségével a Balaton mellett él.
– Valójában sok ötvenhatos volt?
– A harcokban viszonylag kevesen vettek részt, de a nemzet szinte teljes egységgel 1956 mellé állt. Békéscsabán például hatalmas tömegeket mozdított meg a forradalom.
– A „kevesek” győzték le a nagy szovjet hadsereget?
– Ez teljesen lehetetlen lett volna. Ha nem lett volna a többség szimpatizáns, közvetett résztvevő, akkor nem vonultak volna ki a forradalom első napjaiban a szovjetek. Mindenesetre a forradalom első szakaszában főként a belső ellenséggel, az ávósokkal kellett megküzdeni. November 4-e után a forradalom átcsapott szabadságharccá, amikor a szovjet hadsereg már a törvényes kormány, a hozzá hű csapatok és a forradalmárok megsemmisítését tűzte ki célul.
– Önnek mint műegyetemistának mikor kezdődött a forradalom?
– Korán, mert a műegyetem forradalmi bizottságának tagjaként a főváros XI. kerületéért feleltem. Október 25-én felhívtam Apró Antalnét, a kerületi pártbizottság első titkárát, aki fogadott. Egy másik hallgatóval, fehér zászlóval érkeztünk az épülethez, hiszen akkor még lőttek. Egy nagy teremben ott volt az egész pártbizottság. Átnyújtottuk nekik az egyetemisták tizennégy pontját (távozzanak a szovjet csapatok Magyarországról, legyen demokrácia, szabad választás és többpártrendszer, vélemény– és sajtószabadság stb.), és részleteztük, hogy mit értünk a pontok alatt. Aztán kérdeztem Aprónétól, hogy vannak-e itt a rendőrségen politikai foglyok? Áthívatta a rendőrkapitányt, aki előadta, hogy izgatásért ülnek a zárkában. Javasoltam, menjünk át a pártbizottság épületéből a szemközti rendőrségre. Ezzel mindenki egyetértett. A pincebörtönben kilenc őrizetes volt, ötüket izgatással gyanúsítottak. Kérésemre a rendőrkapitány ezt az öt embert azonnal elengedte. Ez indított arra, hogy tevőlegesen is részt vegyek a forradalomban.
– Budapesten maradt?
– Október 26-án autóstoppal Szolnokra, majd onnan vonattal Békéscsabára mentem, hogy lássam a szüleimet és mennyasszonyomat. Este érkeztem meg, a vasútállomásról kilépve a tömeg éppen azt figyelte, hogyan verik le a vörös csillagot az épület tetejéről. Miután sikerült, megtapsolták, majd az emberek elindultak a főtér felé, ahol a nyomda is volt: várták, hogy a Békés megyei követeléseket – amit színészek és újságírók fogalmaztak – kinyomtassák. A tüntető tömeg engem is magával ragadott. Este tíz óra tájban vagy tízezren lehettek már a nyomda előtt, amikor volt gimnáziumi társaim felismertek és rögtön szóltak Kaskötő István színházi dramaturgnak, hogy itt vagyok, Pestről jöttem. Kaskötő megkérdezte, mit tudok a fővárosi eseményekről, mert itt az emberek semmit. Hírzárlat van, a rádió nem mond semmit, csak zenélnek. Elmondanád, hogy mi történt Pesten? – kérdezte, majd négyen a nyakukba emeltek, vállukra álltam és a sok ezer ember előtt, óriási lelkesedéssel elmondtam, hogy mi történt október 22-én az Országháznál, majd a Magyar Rádió elleni csatát, az országházi vérengzést, a Corvin közi felkelők hősiességét, egyszóval lépésről lépésre a forradalom eseményeit, aminek magam is részese voltam. Azt is elmondtam, hogy a Gellért téri szovjet emlékműnél a szovjet parancsnok kijelentette, ők nem lőnek a magyarokra addig, amíg a magyarok sem lőnek rájuk. Pillanatnyilag béke van Budapesten – mondtam és a tervünk az, hogy fegyver nélkül teljesüljenek a követeléseink. Javasoltam, hogy legyen így Békéscsabán is.
– A tömeg hogyan reagált a fiatal egyetemista fellelkesült előadására?
– Hol néma csenddel, hol lelkes közbekiáltásokkal kísérték szavaimat, végül is a tömeg nem akart haza menni. Azt kiáltották, hogy vonuljunk az ÁVO elé. Valószínű ebben az is közrejátszhatott, hogy megemlítettem: az ávósokat le kell fegyverezni, mielőtt bármi baj történne. Elindultunk az ávósok székháza felé, amely háromszáz méterre volt a főtértől, közben spontán elkezdték skandálni: Vesszen az ÁVO! Az ávósok nem reagáltak, és a tömeg hajnal kettő felé szétoszlott. Én is hazamentem, Gabit, a mennyasszonyomat csak másnap láttam.
– Hogyan folytatódtak az esmények Békéscsabán?
– Néhány óra alvás után reggel elmentem a színészklubba, ahová Kaskötő hívott, és megalakítottuk a békéscsabai forradalmi tanácsot, amelynek tagjai lettek munkások, vasutasok, rendőrök, katonák és a helyi értelmiség képviselői. Engem pesti küldöttnek tekintettek. Később a kihallgatásaim során az ÁVO kormánybiztosi ranggá emelte a szereplésemet, mintha engem a forradalmi egyetemisták küldtek le volna Békéscsabára szervezni az ellenállást, exportálni a forradalmat. Estére a forradalmi bizottságba beválasztottak két pártbizottsági tagot is, ami rendhagyó volt a forradalom történetében, mondhatni a békéscsabai megmozdulást jellemezte az abszolút jóindulat és naivitás. A forradalmi bizottság október 28-án meghívta a színész klubba Kiss József ávós őrnagyot, a békéscsabai ÁVO vezetőjét egy megbeszélésre. Én azt javasoltam, hogy adják át a fegyvert a rendőrségnek, az ávósoknak nem lesz bántódásuk, mindenki hazamehet békével. Erre Kiss József azt mondta, menjek vele a Munkácsy utcai ávós rezidenciára és adjam elő, mit akarok. Csaknem a teljes tiszti állomány együtt volt, vagy ötvenen, és elmondtam nekik, mi történt Pesten. Talán hihetetlen, de megrendülten hallgatták a Kossuth téri vérengzést és az események tolmácsolását.
– Egy húszéves fiatalember megdobogtatta az ávósok szívét a haza iránt?
– Igen, sőt az egyik ávós százados, Bocskay Mihály kérdezte, hogy mit tudok a fiáról – akivel együtt jártam a műszaki egyetemre -, él-e. Éppen elutazásom előtt találkoztam a fiával. Mondtam él és jól érzi magát. Erre az ávós százados elkönnyezte magát. Egyszóval ilyen hangnemben folyt a beszélgetés és egyöntetű volt a vélemény, hogy leadják a fegyvert Huzsvai Gyula megyei rendőrkapitánynak. A fegyvert átadták, de valószínű csak egy részét, mert az ÁVO épülete egy titkos átjáró révén kapcsolatban volt a megyei pártházzal, és a fegyverek jelentős része a pártfunkcionáriusok kezére került. Ez később derült ki, amikor pár nappal később teherautónyi fegyvert foglalt le a forradalmi bizottság a katonaság közreműködésével. A katonaság sem volt egységes, mivel a hadosztályparancsnok, Tóth István alezredes a Békés megyei forradalmi bizottság tagja lett, szimpatizált a forradalommal, de amikor behívták a pártházba, ahol közölték vele, hogy mi ellenforradalmárok vagyunk és iszonyatos lesz a megtorlás, le kell bennünket tartóztatni, akkor megingott. Talán mert nagycsaládos ember volt és félt az esetleges következményektől, október 28-án az éppen a színészklubban ülésező forradalmi bizottság tagjait velem együtt letartóztatta.
– Mi történt ezután önökkel?
– A laktanyába vittek és magánzárkába csuktak bennünket. Egy órát tölthettünk a magánzárkába, mire a forradalmi bizottság más tagjainak a mozgósítására a tömeg észhez tért és körülvette a laktanyát. A honvédség jaminai egysége viszont lövegeivel felvonult a felháborodott tömeg támogatására. Nem kellett sok ahhoz, hogy testvérharc robbanjon ki. Az ingadozó hadosztályparancsnok oldotta meg a feszült helyzetet, mert kiengedett bennünket a zárkából és visszavitt a színházba. Óriási ovációval fogadtak minket, Tóth István alezredesből is a nép hőse lett. Pedig egy órával előtte még katonai bíróság elé akart bennünket állítani.
– Békéscsaba népe felnőtt a forradalom eszméihez?
– Gyakorlatilag igen, hozzátéve, hogy a hadsereg is mellénk állt. Közben megtudtuk azt, hogy Békés felől nyomulnak előre a szovjet páncélosok.
– Fegyveres harc volt?
– November 4-ig nem. Békésen megszerveztük a megye helyi forradalmi bizottságait. Küldöttséggel magam is jártam Szarvason, Gyomán, Kondoroson, Endrődön, Békésen. Közben megkerestük Békéscsaba nagy üzemeit, ahol munkástanácsok alakultak. A kinyomtatott követelések hasonlóak voltak az országos követelésekhez, néhány helyi kívánsággal megtoldva. A kegyetlen módon végrehajtott betakarítást nem feledték az emberek, ezért például egyik fő követelés volt, hogy a békéscsabai tanácselnököt, Szegedinét, a fő szervezőt állítsák bíróság elé. Nem szabad elfeledni, hogy Békés megye kommunista fészek volt.
– Akkor mi lehet az oka, hogy Viharsarok nagy többsége a forradalom mellé állt?
– Talán az, hogy ezt a vidéket egy nagyon vegyes – főként szlovák, magyar, román -, de jó lelkű, dolgos nép lakja. Könnyen manipulálhatóak voltak, és ezek a többnyire szegény emberek elhitték, hogy a kommunizmus nekik a jólétet hozza. Ám rájöttek hogy becsapták őket. Nem volt más választásuk.
– Úgy tudom, a vasutasoknak nagy szerepük volt a forradalomban.
– Ők hozták a hírt, hogy Románia felől orosz utánpótlási egységeket szállítanak vonaton. A hír valósnak bizonyult és ezért a forradalmi bizottsággal egyetértésben a vasutasok úgy döntöttek október 28-a után, hogy Lökösházánál felszedik a síneket. A szovjet utánpótlás vasúton nem tudott elérni Békésbe. Később a súlyos ítéletek is igazolták, hogy érzékeny pontot találtunk. Közben a forradalmi bizottság gyűjtést rendezett, és élelmiszerekkel megrakott teherautók indultak Békéscsabáról Budapest felé: és osztottuk ingyen a krumplit, a hagymát, az alapvető élelmiszereket a főváros lakosainak. Engem november 4-e a békéscsabai származású Rábai Miklós, a híres néptáncos Bérc utcai lakásában ért. Hallottam, hogy Győrben esetleg új ellenkormány alakul, ezért november 11-én visszamentem ismét Békéscsabára, hogy ellenállást szervezzek. Bementem a megyei pártbizottságra és előadtam, hogy szakadjunk el a Kádár-kormánytól. Ekkor megmagyarázták nekem, hogy miért nem lehet: az erőviszonyok stb. Klaukó Mátyás elvtárs, az első titkár, aki eddig bujkált, már ismét átvette a hatalmat. A vádiratban az is szerepelt, hogy a párt vezetésével el akartam szakítani Békés megyét a Kádár-kormánytól.
– Ennyire naiv volt?
– Ennyire hittem abban, hogy ezek az emberek még megváltoztathatók. Néhány nap múlva azonban letartóztatták Fekete Pált, a forradalmi bizottság elnökét, ami jelzés volt, hogy keményen megindult a visszarendeződés. Ekkor már én is rájöttem, hogy baj van és elrejtőzködtem Békéscsabán, majd onnan felszöktem Pestre.
– Mikor tartóztatták le?
– 1957. május 9-én, az egyetemi diákszállón. Két nyomozó beültetett egy Pobedába és vittek vissza Békéscsabára.
– Nem gondolta, hogy meg kellene szöknie?
– Nem, mert nem hittem azt, hogy én olyan cselekményt követtem volna el, amiért felelősségre vonhatnának. Bennem annyira élt ez a tiszta egyetemista szellem, a szent szabadság kivívása, ami a forradalom alatt végig az egyetemistákat jellemezte, hogy nem is gondoltam megtorlásra. Másrészt nem is akartam külföldre menni, hiszen itt volt a menyasszonyom, őt nem akartam elhagyni.
– De jött a keserű pirula, a felébredés.
– Jött. Rám bizonyították, hogy gyújtólángot adtam a békéscsabai forradalomnak és ezzel a Bhö 1/1 paragrafusába kerültem, azaz a népköztársaság elleni szervezkedésben való kezdeményezéssel és vezetésével vádoltak meg. A Békés megyei nagy perben életfogytiglani ítéletet kapott Fekete Pál, a másodrendű vádlott lett Tóth István hadosztályparancsnok, aki engem letartóztatott, majd elengedett, tizenöt évet kapott. A harmadrendű vádlott Huzsva Gyula megyei rendőrkapitány három évet kapott, Füzessy Ottó színész másfél évet, én mint ötödrendű vádlott tíz évet kaptam, a per harmadik legsúlyosabb ítéletét. A vasutasok hat-nyolc évnél kevesebbel nem úszták meg. Ezek az ítéletek is mutatják, hogy milyen széles társadalmi támogatottsága volt a Békés megyei szervezkedésnek.
– Büntetését holt töltötte le?
– Legtöbbet a Gyűjtőben ültem, de Vácot is voltam két és fél évet. 1960-ban ezernegyvenkilencen voltunk Vácot, ezt abból a tanulmányból tudtam meg, amely a váci börtönlázadást dolgozta fel, mivel negyvenkilencen nem sztrájkoltak, azok közbűntényesek voltak, a politikaiak mind sztrájkoltak.
– Akkor abban ön is részt vett?
– Sőt kezdeményező és vezető szerepet is játszottam. Súlyos büntetést kaptam, testi és lelki megpróbáltatások közepette a „Doberdóban”, a magánzárkába tettek, ahová a legsúlyosabb elítélteket és a fegyenceket csukták.
– Miért volt a hét napig tartó börtönlázadás, az éhségsztrájk?
– 1960. április 1-jén a párt utasításának megfelelően a Kádár-rendszer a nemzetközi elszigeteltség oldására az Elnöki Tanács újabb közkegyelmi rendeletet adott ki. Ennek értelmében feltételesen szabadon bocsátották azokat az '56-os forradalmárokat, akiknek az ítélete nem haladta meg a hat évet. A részleges közkegyelem mellett egyéni kegyelemben részesítették többek között Farkas Mihály és fiát, Farkas Vladimírt, valamint Déry Tibort is. A párt holdudvarához tartozó, egyéni kegyelemmel szabadultak ügye mélyen felháborította a nagyon rossz körülmények között élő bennmaradó rabokat. A megtorlás nagyon kemény volt, a veréseken, meztelenül a falhoz állításon, a fejünkre húzott zsákokon túl súlyos ítéletek születtek. Társaimra még további két évi börtönt szabtak ki, főként munkások és katonák voltak. A mellettem lévő zárkában Székfy Szilárd százados megbolondult. A főkolomposságot öt hónapi kegyetlen kihallgatás után sem tudták rám bizonyítani, így megmaradt az eredeti ítéletem és a Gyűjtőbe kerültem.
– Mikor szabadult?
– Hat évi raboskodás után, 1963. március 26-án szabadultam. A mennyasszonyom, Gabriella megvárt, ma is a feleségem.
– Kikkel ült együtt?
– Az éhségsztrájk után két évig egy zárkában voltam Mécs Imrével, Péterfy Miklóssal és Pataki Lászlóval. Mécs Imréről nekem mint zárkatársról jó a véleményem. Együtt dolgoztunk a mérnöki irodában és a cellánkat mulatságos zárkának nevezték, mert mindig fel tudtuk vidámítani egymást. A legnagyobb élmény Bibó Pista bácsival való beszélgetés és Mérey Feri bácsi, akiknek kisugárzása óriási volt, sohasem lehetett rájuk haragudni.
– És Göncz Árpád?
– Árpáddal sokat beszélgettünk, jó viszonyba voltam vele, még zárkatársak is voltunk egy ideig. Árpáddal semmi bajunk nem volt a börtönben.
– Az ötvenhatosok közül többen szerepet vállaltak a szocialisták mellett a rendszerváltás után. Erről mi a véleménye?
– Erről az a véleményünk, hogy árulók, ötvenhat árulói. Kezdeményeztünk Göncz Árpáddal egy beszélgetést is, Mécs Imrének több nyílt levelet is írtunk. Mi már ezekkel az emberekkel nem tudunk közösséget vállalni, saját magunkat, az öregeket csendes ötvenhatosoknak hívjuk, akikben még él 1956 szelleme.
– Ki az igazi ötvenhatos?
– Például Fekete Pál, akit nem is ismernek. Sok ilyen forradalmár van, akit alig ismerünk, mint Hegedüs Lacit vagy Regéczy Laci, őket is igazi ötvenhatosnak tartom.
– Megbánta, hogy részt vett a forradalomban és naivan, őszintén csatlakozott?
– Nem tudom milyen ember lettem volna, ha nem ülök hat évet a börtönben. A Bibliát először Bibó Pista bácsi jóvoltából a börtönben olvastam. Olyan nagy emberekkel találkoztam a börtönben, akiktől sokat tanultam. Az első talán Perbíró József volt, a Szegedi Bölcsészettudományi Egyetem professzora, akitől angolul tanultam. Nem bántam meg semmit, ugyanazt tenném, amit akkor tettem, sőt talán többet.
Orbán Viktor
Titkos kormányülést tart Orbán Viktor + videó
