Ezerkilencszáznegyvenhat augusztus 20-án a bíboros, hercegprímás így kezdte a beszédét a Szent Jobb-körmeneten: „Kedves híveim, magyar testvéreim! Az ezeréves történelem hullámhegyek és hullámvölgyek, változások szüntelen sorozata, de mindmáig a legnagyobb reformot a mi életünkbe ez a komoly, soha nem mosolygó, tökéletes férfiú, atya, apostol és szent hozta, aki a múltunkból a jelenbe, s a jövőbe úgy ragyog, mint aranyfoglalatú drágakő. (…) A magyar törvénykönyvbe ezer év alatt rengeteg könyvet iktattak be, akárhányszor egymásnak ellentmondókat is, de mélyebbet, bölcsebbet senki Szent Istvánnál. Semmi föl nem emel, csak az alázatosság, és semmi úgy meg nem aláz, mint a kevélység és a gyűlöltség. A magyar jövendőt semmitől úgy nem félti, mint a gyűlölködő szolganéptől és a fennhéjázó főembertől.”
Beszéde végén Mindszenty a következőket mondta: „Sűrű sötét az éj, a lét és a nemlét kérdése ott van a béketárgyalások asztalán. Most dől el, hogy 21 nemzet mennyire feledkezik el arról, hogy 500 éven át véreztünk érte… magyar gabonával mentettük meg az éhhaláltól. Most tudni meg, ki az igazi árva. Megcsókoljuk gyászos öltözetben, Teelőtted sírván Szent Jobbodat…”
Nehéz ezekhez a váteszi szavakhoz bármit is hozzátenni, miközben az akkori, mára már elsárgult papírlapokat illesztgetjük egymáshoz, hogy kiolvassuk belőlük a bíboros gondolatait. 1946-ban a hercegprímás az ország nagyon sok települését kereste fel, hogy megerősítse a hitet az emberekben. Augusztus 25-én részt vett a székesfehérváriak Szent István-ünnepségén.
Már előző nap a püspöki palota előtt hatalmas tömeg fogadta, harsányan éljenezte, a palota lépcsőjénél pedig Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, a káptalan és a papság nevében köszöntötte. Válaszában a kardinális rámutatott, hogy Buda után Székesfehérvár szenvedett a legtöbbet a háború alatt, de amikor panaszkodunk, arra kell gondolnunk, hogy testvéreink a megcsonkított határokon túl borzalmas szenvedéseken mennek keresztül, és elhagyatottságukban, ősi földjükről kiűzetve nincs más kérésük, csak az, hogy legalább a halottaikat hozhassák át a határon.
Másnap, augusztus 25-én, esőmentes, szép napra ébredtek, de a tervezett Szent István-napi körmenetet és tábori szentmisét – technikai akadályok miatt – nem tudták megtartani, ezért aztán a bazilikában volt a szertartás. Nemcsak Székesfehérvár közvetlen környékéről, hanem a messzi távolról is ezrek és ezrek érkeztek gyalogosan vagy kocsikon, kerékpáron a városba, hogy hallják Mindszentyt beszélni.
A hercegprímás azzal kezdte, hogy visszaemlékezett az augusztus 20-i, felemelő fővárosi Szent Jobb-körmenetre. Ezután így folytatta: „Nektek, székesfehérváriaknak különösképpen át kell éreznetek Szent István minden ténykedését, mert hiszen az országalapító király ezt a helyet tette székvárosává, és ide építette bazilikáját.
Itt ült törvénynapot, s ebből alakult ki a királyi kúria, amelynek homlokzatára ez van felírva: „Az igazság és az igazságosság a nemzet fundamentuma. Ennek a szellemnek kell innen ma is kisugároznia. (…) Amikor temetni mentek, gondolnotok kell arra, hogy a kiásott sírból előkerülő földön valamikor Szent István lépdelt.”
Ezt a szép gondolatot fűzte tovább imigyen: „A háború sok mindent elvett. Elvett életet, ruhát, kenyeret. Hozott rettegést, szegénységet. De ezeknél sokkal nagyobb baj volna, ha elszakadnánk a múlttól, ha elszakadnánk a templomtól, az ősi Szent István-i törvényektől, az iskolától, a családi szentélytől és a mi temetőinktől.”
Az egyházi ünnepség után a püspöki palota hatalmas kertjébe vonult a tömeg, ahol a hercegprímás újból szólt hozzájuk. „Legyetek olyanok, mint a magyar nemzeti lobogó: ne felejtsétek a vér színét, zárjátok lelketekbe a zászló fehér színét, hogy ne érje lelketeket semmi mocsok, semmi szenny, és ne feledjétek a zöldet, a reménység színét, és hordozzátok magatokban azt, amit Ottokár püspök mondott: Amíg élek, remélek.”
1948-ban a rendőrség csak ahhoz járult hozzá, hogy a bazilika környékén vonuljanak fel a hívek, a Hősök terére már nem vihették ki a Szent Jobbot. A hercegprímás határozott volt, és kijelentette: „Nem bujkálunk!” És a körmenet elmaradt. A baloldal persze Mindszenty nyakába varrta, hogy a körmenetet nem tartották meg.
Balogh István (Balogh páter), aki a miniszterelnökség államtitkáraként 1945. január 20-án a moszkvai fegyverszüneti egyezmény egyik aláírója volt, s aki 1950-ben a katolikus papi békemozgalom szervezője és kezdeményezője lett, eddig ismeretlen, nemrég előkerült visszaemlékezésében írja egy helyütt: „Mindszentyvel egy másik alkalommal is ellentétbe kerültem, a Szent István-napi, augusztus 20-i körmenet miatt.
Minden évben megvolt ez a körmenet, mégpedig a Várban bonyolódott le, a Mátyás-templom és aztán a királyi vár, a várkápolna közötti részen, gyönyörű, díszes felvonulás, melyre a vidék is feljött, és egy szép nemzeti megnyilatkozás volt.
Ott most nem lehetett tartani, mert romokban hevert az egész Vár. Mi felajánlottuk, hogy: kérem, a bazilikából szép útvonalat lehet csinálni, már nem emlékszem rá, hogy milyen útvonalat javasolt a rendőrség, de ő nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy ez a körmenet menjen ki a Hősök terére.
Igen, de a Hősök tere nem volt alkalmas erre, illetve alkalmat adtunk volna arra, hogy ott egy óriási összeütközés történjék, mert akkor már a baloldalnak a hangulata mind jobban és jobban Mindszenty ellen fordult. Nem lett volna szerencsés dolog most ott erőpróbára vinni ki százezer embert. Ott is én voltam a bűnbak, pedig nem csináltam semmit, csak az volt az álláspontom, ne csináljuk ilyen kerettel, hanem a Várban a megfelelő keretek között.”
A szavakból kiolvasható a sértődött ember hangja. Mindszenty ugyanis 1948. augusztus 18-i hatállyal – tehát két nappal a Szent Jobb-körmenet előtt – felfüggesztette Balogh pátert, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve nem volt szabad miséznie, a szentségeket kiszolgáltatnia. Az előzmény: korábban többször figyelmeztette a miniszterelnökségi államtitkárt (1944 december–1947 május), hogy a politizálást hagyja abba, mert káros az egyháznak.
De ez már egy másik írás tárgya.
origo.hu
Legendás hóviharok, amelyek napokra megbénították Magyarországot
