Szerényen, küzdelmesen élnek Zalkod polgárai

A Tisza és a Bodrog ölelésében húzódik a 320 lakost számláló kicsiny zempléni falu, Zalkod. Egy korabenli írásos emlék, a Váradi Regestrum 1220 körül már említi Zalkod nevét. Ekkor már javában tartott az itteni ember elszánt küzdelme az életért, a földért, a Bodrogközért. Az őstermészet, a víz, a láp, a mocsár, az erdők, az ingoványok segítették gazdáikat a túlélésben a kezdetektől egészen napjainkig. Nem véletlen, hogy Zalkodon még ma is nagy kiterjedésű természetvédelmi terület húzódik, ahol a külföldiek szívesen halásznak és vadásznak. A gazdag állat- és növényvilág mindig is mentőövként szolgált az egyébként igen dolgos, jómódú, de szerény igényű helyiek számára.
A múlt század közepén, a második világháborút követően ebben a kicsi zempléni faluban is megváltoztak a társadalmi körülmények. Ez leginkább a termelőszövetkezetek szovjet mintára történő kialakítása után vált érzékelhetővé: a földjüket elveszített gazdálkodók egy része a téeszben folytatta a munkát, de mind többen vándoroltak el a városokba, s ott a gyárakban igyekeztek munkát találni. Olyanok is akadtak, akik a szomszédos Szlovákiába jártak át dolgozni. A fiatalok előtt pedig fokozatosan megnyílt a továbbtanulás lehetősége, így közülük is sokan választották az ingázást. Egyre többen tanultak ki valamilyen szakmát, tették le az érettségit, sőt a diplomás fiatalok száma is gyarapodni kezdett. Közülük azonban szinte senki sem tért viszsza a szülői házhoz. Mindez oda vezetett, hogy harminc-negyven év alatt ezerről valamivel több mint háromszáz főre csökkent Zalkod lélekszáma. Jelenleg igen kevés fiatal családot és gyermeket találni a faluban.
A „hazajáró lelkek”, ha Nyíregyháza felől érkeznek, általában a rövidebb utat választják, Rakamaz irányába. Innen már alig néhány kilométerre van Balsa, ahol komp közlekedik a Tiszán. Makkai János révész barátságosan igazítja útba a messziről érkezőket.
– Kenézlőről hat kilométert kell autózni, és máris rátérnek a zalkodi útra. Nem lehet eltéveszteni, arra visz a bekötőút – mutat a kukoricáson túli vidékre.
A településen ma már nyoma sincs az elmúlt évek természeti csapásainak. Négy esztendővel ezelőtt az árvíz, két évre rá a nagy havazás keserítette meg a zalkodiak életét. Akkoriban az egész ország a falu lakóinak emberpróbáló küzdelmét figyelte. Az áradás idején a kilencvenesztendős özvegy Bata Ferencnét a miskolci mentőalakulat önkéntesei Mancs kutya kíséretében, csónakkal mentették ki egykori szülőházából.
– Annyira kellett igyekezni, hogy csak a dunnát, a párnát, néhány ruhaneműt, meg az irataimat tudtam magamhoz venni. Nagyon nehezen bírtak rá arra, hogy elhagyjam az otthonomat – emlékezik. – Öt hétig a testvéremnél laktam, utána az önkormányzattól kaptam egy kis házat. Ingyen adták, nekem semmibe nem került. Ma is ebben élek, a régi üresen áll, mert életveszélyes lett.
Bata néni ezután elmeséli, hogy a szeretett, százévesnél is régebbi családi házba az ár elvonulása után rövid időre még visszatérhetett. Ózdon élő fia segítségével kimenekített belőle, amit tudott. A múlt emlékei közt kutatva még azt is felidézi, hogy férjét 61 esztendővel ezelőtt veszítette el, azóta szinte csak a maga erejére számíthat.
– Sosem vonakodtam a munkától, pedig előfordult, hogy a téeszben látástól vakulásig kellett dolgoznom a dohányföldeken – mondja. – Most sem tétlenkedek, csak már kicsit nehezebben megy a mozgás, mert két hónapja combnyaktörést szenvedtem. A sátoraljaújhelyi kórházban kérdezte is a főorvos úr: „Nem szeretne inkább otthonba menni Bata néni?” Azt feleltem, Isten mentsen attól engem! Jó szomszédaim vannak, akik a bajban is mellettem állnak.
Az árvíztől szerencsére ma már senkinek nem kell tartania, mivel az Orbán-kormány idején kiépített gátrendszer biztos védelmet nyújt a település lakóinak.
Aki pár napot elidőz ebben a faluban, hamar megbarátkozik az itteniekkel. Zalkodot többnyire idős, nyugdíjas emberek lakják, akik a dologidő után szívesen ücsörögnek a házuk előtti kispadon. Úgy él itt mindenki, mint egy békebeli nagycsaládban: jóban, rosszban együtt. A nyár végi falunapon például, ahol Zalkod apraja-nagyja együtt múlatta az estét, a polgármester asszony és két munkatársa szolgálta fel az ízes, tájjellegű töltött káposztát az utcán rögtönzött étkezőhelyen. Jutott bőven mindenkinek ételből-italból és talpalávalóból. Azért is dicséretes az önkormányzat effajta hangulatjavító kezdeményezése, mert ebben az évben csupán 13 millió forintból tudnak gazdálkodni. A település első embere, Papp Gizella szívén viseli a falu sorsát.
– Büszkék vagyunk arra, hogy bár csak minimális pénzt kaptunk a központi költségvetésből, mégsem kellett soha hitelt felvennünk. A forráshiányt többnyire pályázati pénzekkel egészítjük ki.
– A faluba érve azonnal szembetűnik a modern polgármesteri hivatal.
– Sokan megcsodálják a közelmúltban átadott, 22 millió forintos beruházással felépült hivatalunkat és közösségi házunkat, valamint a szomszédságában található emlékparkot. Erre is pályáztunk, akárcsak a hivatalon belül kialakított vadonatúj könyvtár felszerelésére – magyarázza a tiszteletdíjas polgármester, aki tavaly ősszel negyedik vezetői ciklusát kezdte a településen. A faluvezető egyébként a szomszédos Kenézlői Dózsa Mezőgazdasági Rt.-ben igazgatói feladatokat lát el. Az egykori téeszbe jelenleg tizenkét zalkodi jár át dolgozni, ahol a szarvasmarha-tenyésztés, valamint a takarmánynövény- és a kukoricatermesztés ad munkát. A falu harminc százaléka ennek ellenére munkanélküli, mivel itt csak a polgármesteri hivatal és a szociális konyha – ahol ötven-hatvan idős emberre főznek naponta – nyújt állandó foglalkoztatást. Az itt élők kétharmada nyugdíjas.
– Az első körzetesítés 1970-ben történt, öt évvel később már a szomszédos Kenézlőre jártak át az iskolás és óvodás gyermekeink – folytatja Papp Gizella. – Nincs gyógyszertárunk, de van orvosi rendelőnk, ahová a szomszédos faluból jön az orvos. Ezenkívül található itt két kisbolt, és ami nem mellékes, saját jegyzőséggel rendelkezünk. Korábban, 1990 decemberéig közös tanácsrendszere volt Zalkodnak és Kenézlőnek, ezért is tartják hatalmas előrelépésnek az emberek az önálló önkormányzatot. Népszerű intézkedéseik egyike a közelmúltban kiosztott beiskolázási támogatás. A tíz általános iskolás tanuló egyenként ötezer forintot, a tizenhét középiskolás, akiknek többsége Sárospatakon tanul, és négy főiskolai hallgató tíz-tízezer forintot kapott az idei tanévre a polgármesteri hivataltól. Ugyancsak támogatjuk a diákok utaztatását, az ételkihordást, a szemétszállítást és a csatornázási munkálatokat. Reméljük, hogy a fiatalokat előbb-utóbb vissza tudjuk hódítani szülőfalujukba. Ma már jól kiépített infra-struktúra várja az ideérkezőket, akik között egyre több a turista. Hazai és külföldi vadászok, halászok s a vízi sportok szerelmesei érkeznek a falunkba és azok, akik családlátogatásra jönnek. Az egyre növekvő érdeklődés miatt az önkormányzat a falusi turizmus fejlesztésén fáradozik. Közeli céljaink egyike, hogy olyan üdülőfaluvá varázsoljuk Zalkodot, ahol mindenki megtalálhatja a nyugodt és változatos időtöltést, és kirándulási lehetőséget a közeli hegyekbe.
– Úgy hallottam, többen haza is települtek már.
– Az utóbbi években szerencsére mind nagyobb számban jönnek haza azok, akik itt születtek, de munkahelyük máshová szólította őket. Van, akit a felesége is követett, s a városi asszonyból egyszeriben példás „földművelő”, vérbeli zalkodi ember vált.
Zajách Jánosné önkormányzati dolgozó tősgyökeres helybéli, 12 éve tért vissza szülőfalujába.
– Rokkantnyugdíjas férjemmel élünk itt, három felnőtt fiunk, a jobb állás reményében a várost választotta – mondja az asszony. – Nem könnyű nálunk az élet, mivel alig akad munkalehetőség, rossz a közlekedés, és a két kisboltban például szinte csak alapvető élelmet és háztartási cikket lehet kapni. Ráadásul, mire a városból ideér a portéka ötven-száz forinttal drágább lesz. Ha spórolni akarunk, Sárospatakra, Nyíregyházára, esetleg Debrecenbe kell utaznunk a nagyobb üzletekbe.
– A húsféléket is a városban vásárolják?
– Sokan tartanak aprójószágot és egy-két hízót, elsősorban saját fogyasztásra. A zöldséget, gyümölcsöt megtermeljük a ház körül – mondja, s nem tagadja: szép, de küzdelmes az élet errefelé. – Aki ide született, ragaszkodik a gyökereihez, annak nincs szíve elhagyni ezt a békés, csöndes helyet. Aki pedig egyszer megfordult a településen, az visszavágyik.
Az idősebbek is arra panaszkodnak, hogy a faluból a közeli Kenézlőre és a nagyobb városokba meglehetősen rossz a közlekedés. A polgármesternő már eljárt a lakók érdekében a Volánnál. Ott azonban azt a választ adták, nem gazdaságos több buszt indítani, mivel a zalkodiak nagy része nyugdíjas, tehát ingyen utazik.
A nehézkes közlekedési feltételek miatt a kenézlői piacra sem tudnak kedvük szerint átjárni a falubeliek. Így a jó minőségű barna homokon megtermelt takarmánynövényt, zöldséget és gyümölcsöt egymás közt értékesítik. Azok, akik nem tartanak jószágokat, ugyancsak a szomszédoktól vásárolják a sertéshúst, a baromfit és a tojást.
Özvegy Ruskó Lászlónéhoz éppen a szeptemberi krumpliszedés idején érkezem. A 74 éves asszony négyszáz öl burgonyát s ugyanennyi kukoricát termeszt háza közvetlen szomszédságában. Az őszi munkálatok idején kalákában dolgozik a család. Azt mondja Ruskó Lászlóné, az idei termés közepes, de jövő nyárig azonban így is kitart a burgonya.
A zalkodiak sosem engedik el a vendéget egy falat frissen sült tészta vagy pogácsa s egy pohár jó házibor nélkül. Vendéglátóm végigkísér az utcán. Megmutatja azt az öreg, már-már rogyadozó épületet, ahol egykor a tejcsarnok üzemelt, s ahol hajdanában ő is dolgos éveket töltött.
– Kikopott a tehén a faluból – jegyzi meg hirtelen az idős asszony. – Ma már négy-ötnél nincs is több errefelé. Korábban volt háromszáz is. Nem érdemes csodálkozni ezen, ha mindenhol azt hallani, hogy a gazdák csak ráfizetnek az állattartásra.
Özvegy Ruskó Lászlóné szavait a kocsma előtt beszélgető férfiak is megerősítik. Se őstermelő, se gazdálkodó nincs köztük, csak egy hivatásos vadász. A 69 éves Kazsu Róbert 13 éve nyugdíjas, s a háztáji mellett bőven marad ideje a vadászatra. Azt mondja, pár éve olasz vadászok érkeztek Zalkodra, akik alaposan elcsodálkoztak a gazdag vadkacsa-, fácán-, vaddisznó- és nyúlállományon. Elvitték a falu jó hírét, és hamarosan újabb vendégek követték őket.
Vasárnap délben kicsípett asszonyok igyekeznek a római katolikus templomba, ahol Polyák József esperes várja híveit, akit éppen 25 évvel ezelőtt szentelt pappá Kádár László érsek az egri bazilikában.
– Az elmúlt nyáron a templombúcsúval egybekötve ünnepeltük meg a zalkodi egyházközséggel összefogva a pappá szentelésem és első misém huszonötödik évfordulóját, az ezüstmisémet – sorolja az esperes plébános és elmondja azt is, hogy Zalkod lakosságának kétharmada római katolikus, a többi görög katolikus és református.
A hagyomány azt tartja, hogy a falunak előbb volt temploma és lelkipásztora, mint Nyíregyházának. Írásos emlék van róla, hogy a községben az Árpád-kor vége felé már templom állt. Ez azonban a paplakkal együtt a XVII. század közepén, a reformáció terjedésével református kézre került. Az 1699-es templomösszeírás arról számolt be, hogy Zalkod kőtemplomának csak a puszta falai állnak. Később, 1756-ban – a régi falak meghagyásával – épült újjá a barokk stílusú templom, amelyet azóta többször felújítottak. Ma már védelem alatt áll. A településen élők ma is hűen őrzik a templombúcsú ünnepét, amit az egyházközség védőszentjének, Mária-Magdolnának névnapjához közeli vasárnapon tartják. Az elvándorolt fiatalok, rokonok mind visszatérnek e jeles ünnepre.
A falunak saját temetője van, ahová Mindenszentek délutánján, illetve estéjén kisereglenek a hívek, és a római, valamint a görög egyházközség papjainak részvételével együtt imádkoznak elhunyt szeretteikért. Ilyenkor szokták kérni az új síremlékek megáldását is.
A szeptember végi vasárnapi mise előtt, amíg a köztiszteletben álló Polyák József esperesre várunk, az élet ügyes-bajos dolgairól mesélnek az asszonyok. Osztanak, szoroznak. Hó végéig épp csak kijönnek a nyugdíjból. Leginkább akkor, ha csak két-háromnaponta vásárolnak a falu kisboltjaiban. Az emberek többsége mégsem panaszkodik, sőt bizakodó.
Végre megérkezik a plébános. Csend és áhítat költözik a római katolikus templom falai közé. Áldott béke és nyugalom a lelkekben.