Önsorsrontók

Mintha a jobboldal nem tanult volna a száz esztendővel ezelőtti tragédiából, pusztán a kardbojt színéről folytatott „termékeny” vita helyét mára átvette „az elég tíz párt a jobboldalon, vagy még többre van szükség” korszakos problémája.

A magyar jobboldal immár régi, több mint száz esztendős betegsége, vagy mondhatnók „haladó hagyománya”, a rendkívül „eredményes” önsorsrontás. Herczeg Ferenc, az ismert író és a dualizmus korának országgyűlési képviselője emlékirataiban lejegyezte, milyen sokan voltak már akkor is meggyőződve arról, hogy kezükben a honmentés pontos képlete. Csak egy túlzottan is kompromisszumkésznek tartott politikust – akkor éppen Tisza Istvánt – kellett ahhoz félreállítani, no és belőlük minisztert csinálni, hogy a haza végre végleg fényre derüljön. Ez 1918-ban ugyan bekövetkezett, de valamiért a kívánt katarzis elmaradt. Talán azért, mert ekkor a legtöbben egészen más problémákkal voltak elfoglalva. Mint például Apponyi Albert, aki ekkoriban azért levelezett a cseh hatóságokkal, hogy csallóközi birtokáról legalább ruhatárának egy részét Budapestre menekítésére, mert nem kölcsönruhában kívánta Magyarországot képviselni a trianoni béketárgyalásokon. (Az engedélyt nem kapta meg.) A sorstól igen hosszú élettel megajándékozott Herczeg Ferenc – 1954-ben, 91 esztendősen halt meg – még megérhette, hogy Tisza egykori ellenfelei közül a becsületesebbek, pl. Apponyi, ifjabb Andrássy Gyula, vagy Bethlen István politikai pályájuk végén elismerték, számos kérdésben egykor gyűlölt ellenfelüknek volt igaza. Igaz ez a beismerés ekkor szinte semmilyen jelentőséggel sem bírt, a történelmi hazát, melyért a „geszti bolond” minden eszközzel küzdött, szétverték. S helyébe nem egy független Magyarország maradt, hanem egy az európai történéseknek végtelenül kiszolgáltatott tehetetlen országcsonk.

Mintha a jobboldal nem tanult volna a száz esztendővel ezelőtti tragédiából, pusztán a kardbojt színéről folytatott „termékeny” vita helyét mára átvette „az elég tíz párt a jobboldalon, vagy még többre van szükség” korszakos problémája. A válasz előre borítékolható, hiszen bármelyik szolid borharapóba belépve, rövid hallgatás után azonnal tudható, az ott összegyűlt atyafiak bármikor képesek lennének legfeljebb két perc alatt megoldani a hon összes gondját.

2002-ben az ismert kormányzati nehézségek és kampányhibák ellenére lehetséges lett volna egy szolid polgári parlamenti többség elérése, ha a jobboldal, régi rossz szokásához híven nem kezdett volna már jóval a vadászat megkezdése előtt a medve bőrén osztozkodni. Mert már akkor sem az volt a voksolás kérdése, hogy lehetséges-e szebb, okosabb, nemzetibb kormánypártot elképzelni, mint a Szövetség? Biztosan lehetséges és ezrek vannak arról meggyőződve nálunk, hogy ők azt az elméletben létező pártot hibátlanul el is vezetnék. Tévedhetetlenül képesek azt is igazolni, hogy a Fidesz még miért nem tekinthető kellően nemzeti pártnak, sőt „egy gyökerűsége” okán azt is kimutatják, bizony még mindig elviselhetetlenül liberális. E sajátos magyar éberség csimborasszója, hogy gyakran ugyanazok, akik „puha a Fidesz”-t kiáltanak be a pálya széléről, görcsösen keresik a legapróbb nemzetinek mondható MSZP-s megnyilvánulást. S ha találnak ilyet, például Szili Katalin, vagy Hiller István egy-egy ócska gesztusában akkor láthatóan rendkívül elégedettek.

Úgy, hogy hajrá mindenki, aki képes még megmenteni a hont a kétpártrendszer borzalmaitól és az ezzel együtt járó korrupciótól! Mert vannak, akik azt hiszik, hogy sose volt ilyen tiszta közéletünk, mint az utóbbi két esztendőben. Hiszen mennyivel mások most a problémáink, mintha meg lett volna 2002-ben az a fránya egyetlen hiányzó százalék.