Újra fókuszban a fegyverbotrány

Párizsban letartóztatták a 90-es évek elején óriási botrányt okozó szaúdi fegyverszállítási ügy évek óta keresett gyanúsítottját. Ludwig-Holger Pfahls, az egykori államtitkár számos új részlettel szolgálhat az ügyről – A média és a politikai elit is felelős, hogy az emberek alig érdeklődnek Európa iránt.

Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung (faz.net)

A konzervatív napilap vasárnapi kiadásában az egykori védelmi államtitkár, Ludwig-Holger Pfahls letartóztatása kapcsán Konrad Schuller elemzi a 90-es évek korrupciós ügyeinek ősbűnét jelentő szaúd-arábiai fegyverszállítási botrányt.

Pfahls Franz Josef Strauß bajor miniszterelnök kancelláriáján kezdte munkáját, majd 1985-ben minden szakmai előképzettség nélkül a Kohl-kormány a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (feladatköre hasonlít a magyar Nemzetbiztonsági Hivataléhoz – a szerk.) vezetőjének nevezték ki. Két esztendő múlva feltűnés nélkül távozott a hivatal éléről. Ottani beosztottai tipikus párt-karrieristának írták le, akit untatott a hivatal rutinja, és semmit sem vett komolyan, leszámítva karrierjének további építését. 1987-ben honvédelmi államtitkárként már elemében érezte magát, mint a Bundeswehr akkori főszemlélője, Klaus Naumann megjegyezte, rendkívüli érdeklődést mutatott a fegyverzetek iránt.

A német politikai életet alapjaiban megrázó botrány 1990 novemberében kezdődött, amikor a düsseldorfi adóhivatalnál a Thyssen fegyvergyár két képviselője jelent meg. Bejelentették, hogy a Szaúd-Arábiának eladni szándékozott „Róka” felderítő páncélosok 446 millió márkás vételárából 220 milliót kenőpénzként volt kénytelen kiadni a cég, hiszen e nélkül nem lehet a Közel- Keleten üzletet kötni. S ezen összegért – a szabályozásnak megfelelően, hiszen az üzemeltetési költségnek minősül – nem kívánt a cég adót fizetni cég.

A bejelentés nemcsak a hivatalosan províziónak nevezett összeg nagysága miatt számított meglepőnek, de Gerhard Stoltenberg honvédelmi miniszter 1990 októberében úgy nyilatkozott, Németországnak nincs szándéka, hogy konkrét fegyverszállítási ígéreteket tegyen Rijadnak. Ennek ellenére a Thyssen megkapta a kívánt adókedvezményt, s a Szövetségi Biztonsági Tanács 1991. február 27-én – a külügyminiszter Hans-Dietrich Genscher ellenérveit félretéve – hozzájárult a fegyverexporthoz. Az üzlet létrejöttét követően vette kezdetét a nagyszabású jutalmazási akció, mely később annyi CDU/CSU közeli pénzügyi botrány kiindulópontjává vált. Ekkor keletkezett az az egymillió márka, amivel a CDU főpénztárnoka, Walther Leisler Kiep 1999-ben nem tudott elszámolni. Innen eredt az a 100.000 márkás adomány is, amely 2000-ben Wolfgang Schäuble CDU elnökségébe került, ugyaninnen származott az a félmillió márka, amelyért a közelmúltban elítélték az egykori CSU elnök fiát, Max Strausst is.

Pfahls kezdettől fogva, a katonák ellenérvei ellenében aktívan támogatta a fegyverexportot. Nem véletlen, hogy miután Kohl, 1990. szeptemberében bizalmasan ígéretet tett Baker amerikai külügyminiszternek a fegyverszállításra, nem a páncélos szállítással szemben szkeptikus honvédelmi minisztert, hanem annak államtitkárát bízta meg az ügy levezénylésével. 1999. május 8-án a tajpeji repülőtéren elveszítették Pfahl nyomát a bűnüldöző szervek, akit öt esztendő után most Párizsban tartóztattak le. Az egykori államtitkár számos érdekes részlettel szolgálhat még, hiszen eddig a német hatóságok a 220 millió márkás kenőpénz alig tizedének, 24,4 millió márkának bukkantak a nyomára.

Braunschweiger Zeitung (newsclick.de)

Az alsó-szászországi regionális napilap Mások szenvedését megérteni címmel részletesen beszámol az ismert francia politológusnak, Alfred Grossernek az európai identitást érintő gondolatairól. A wolfenbütteli Herzog August Könyvtárban tartott előadásában az 1925-ben zsidó szülők gyermekeként Frankfurtban született Grosser úgy vélte, a média és a politikai elit is felelős, hogy az emberek alig érdeklődnek Európa iránt. A sajtó felelősségét abban látja, hogy képtelenek a témát érdekesen tálalni, míg a politikusok számára Európa csak bűnbaknak kell, aszerint a mottó szerint, hogy minden jó Párizsból vagy Berlinből származik, és minden rossz Brüsszelből, az EU-tól.

Az európai identitás kapcsán megjegyezte, minden ember több identitással rendelkezik. „Franciaságom előtt férfi vagyok, aminek korábban több előnye volt, mint manapság. Ezenkívül hivatalnok vagyok, így nem fenyeget a munkanélküliség veszélye. Ez engem inkább összekapcsol a német és olasz hivatalnokokkal, mint a francia munkásokkal.„ A hivatás, miként a vagyon, ma sokkal inkább meghatározza az emberek identitását, mint a nemzetiségük. „Az identitást nem szabad valakire mutató ujjal előírni” – mondta Grosser. Nem hagyja, hogy Hitler ujja előírja, hogy neki zsidónak kell éreznie magát, annak ellenére, hogy ő a keresztény értékekhez kötődő ateistának vallja magát. Ez ellen az ujj ellen, mely egész népeket egységes jelenségként kezel harcolni kell – fogalmazott.

A sokat emlegetett „kollektív emlékezet” zagyvaság A történelem, amelyben a szocializáció nyomán hisznek, megalapozhat identitásokat, ez azonban nem mindig egyezik a tényekkel. Gyakran csak az intézményesülés hozza létre a közösség érzetét. „A rajnavidék-pfalziak mi érzése, a közös parlamenti választásokon alapul és nem a történelmen”. (Rajnavidék-Pfalz tartományt a második világháborút követően hozták létre történelmi előzmények nélkül a győztes hatalmak – a szerk.) „Ma az európai intézmények sajnos éppen azon vannak, hogy eljátsszák az emberek előtt a mi érzést.”

„Aki egy diktatúrától megszabadult, az belépett az Unióba. Így volt ez Görögország, Spanyolország, a német újraegyesülés esetében, s így történt a keleti államok belépésekor.” A bővítés közepette az a veszély fenyeget, hogy elfelejtődik az Európa gondolat kibővítése. Mások szenvedésének megértése – vélte Grosser – Európa vezérgondolata. Így sikerülhetett a megegyezés Franciaország és Németország között, de szerbek és horvátok, magyarok és románok között ez még teljesen hiányzik.