A Terror Háza az analfabétáknak készült?

A múzeum, amely az Orbán-kormány büszkesége, mára templommá vált, ahol a terror áldozatait megsirathatják. A zsidóüldözéseket úgy állítják be, mint néhány politikus művét. Gerhard Seewann Magyarország-szakértő szerint az üzenet a következő: „Mi nem voltunk ott. Mi mindig csak áldozatok voltunk.”

A Leipziger Volkszeitung című lipcsei napilapban Maja Zehrt, a Terror Háza – Egy múzeum megosztja Magyarországot című írásában megismétli a kiállítással kapcsolatos, már ismert ellenvéleményeket.

Még alig vette meg a jegyét, és máris kicsordulnak a könnyei, döbbenten tekint a látogató a T-63-as (sic!) csövébe – írja.

A Terror Háza Múzeum koncepciója azonnal szembe ötlik: érzelmek információk helyett: „Ez az egyik legújabb múzeum, de láthatóan analfabétáknak találták ki, hiszen magyarázó szöveg nincs” – nyilatkozza Ungváry Krisztán történész az intézmény egyik legélesebb kritikusa.

Ehelyett: videoklipek síró emberekkel, fényképek nevek nélkül, hangszalagok a megszólaló nevének említése nélkül, zene diszkó hangerővel. A multimédiás, 25 tematikusan elrendezett termet bemutató „overkill” az egykori, jobboldali konzervatív Orbán-kormány büszkesége. A múzeumot 2002 elején a választási kampány forró szakaszában nyitotta meg és prezentálta benne a magyaroknak saját történelemolvasatát, amely azóta is masszív tiltakozást vált ki, főként a kormányzó szocialistáknál, akik a múzeumban konzervatív elődjük ideológiai örökségét látják.

A múzeum kapcsán folyó politikai vita nemcsak a jobb- és baloldali táborra szakadt magyar társadalomról szól, hanem mindenekelőtt azt mutatja, hogy az országnak milyen nehéz még mindig a holokausztban betöltött felelősségének megfelelni. A múzeum ismereteket adhatna – mondja a rezignált kritikus, Ungváry. Ezt azonban nem teszi. Egy templommá vált, egy szakrális hellyé, ahol a terror áldozatait megsirathatják – teszi hozzá.

Mint a szipogó asszony a szovjet tank előtt, vagy az a házaspár, amelyik tágra nyílt szemekkel lépked a Gulág teremben. A hangosbeszélőből ordít a deportációs vagonok zakatolása, a televízió képernyőjén a táj elsuhan. A látogató úgy érzi, hogy maga is ott ül a vonaton, úton a szovjet megsemmisítő tábor felé. Információk nincsenek, a tompa szorongató érzésnek elégnek kell lennie. Ez a koncepció – vélekedik a szerző.

„Interaktív múzeumot szerettünk volna, nem vitrineket” – nyilatkozta az igazgató Gábor Kiszley (sic!). A hangosítás a fiatal látogatók számára készült, az érzékszervek állandó ingerlése szándékolt.

„A remek technika különleges és egyszerre veszélyes is”, nyilatkozza Gerhard Seewann a müncheni Südost-Institut Magyarország szakértője. Ő a múzeumot „rafináltan elkészítettnek és abszolút aggasztónak” tartja.

Mindenekelőtt az egyensúly hiányát kritizálja a kiállítás kapcsán: 23 termet szenteltek a kommunizmus és kettőt Szálasi Ferenc nemzetiszocializmusának. A hungarista mozgalom vezérét, mint Hitler marionettjét mutatják be, a zsidóüldözéseket, mint néhány politikus művét. Seewann számára világos az üzenet: „Mi nem voltunk ott. Mi mindig csak áldozatok voltunk.” Egy szívesen látott üzenet. A múzeumot eddig egymillió ember látta, számos iskolai osztályban a látogatás a történelemoktatás része – áll a cikkben.

---