Antal Nimród többszörös díjnyertes filmje immáron DVD-n is kapható. A film nemzetközi sikere számomra teljesen érthetetlen. A viccesnek szánt mű legviccesebb jelenete a kötelező prológus, amely arról szól, hogy megjelenik Aba Botond, a BKV vezérigazgatója, és komoly arccal, súlyos filmesztétikai tapasztalatokkal a háta mögött közli velünk, hogy ez a film nem ám a békávéról szól. Ezt árnyalandó Aba beavat bennünket ama titkos esztétikai tudásba is, hogy ha egy filmet nézünk, akkor nem szabad ám mindent készpénznek vennünk.
Ez az az eset, amikor az előjáték többet ér, mint maga az aktus. (Eszembe jut róla Szalay Károly Szerelmes éveink című regényének mottója. Ez körülbelül így szól: „Ennek a regénynek a szereplői mind kitalált alakok. Minden hasonlóságuk valódi személyekkel csak a véletlen műve. Olyan személyek, mint Rákosi Mátyás vagy Farkas Mihály, a valóságban soha nem léteztek.”) Maga a mű ugyanis állati unalmas. Kimódolt dialógusok, löködik előre a történetet, amelynek amúgy sem iránya, sem stílusa nincs. Kicsit szociofilm, kicsit vígjáték, kicsit melodráma, kicsit krimi. És amikor a rendezőnek még ez a stílkazal is kevés, és a misztika felé szeretné taszigálni filmjét, fog egy szerencsétlen uhut, és berakja az alagútba. Jön a metró, Európa második legnagyobb baglya pedig csak pislog. Nem érti, mit keres ő itt. Ez az uhu okosabb, mint az egész stáb együttvéve.
Nem kell ornitológusnak lenni ahhoz, hogy az ember ettől lemenjen hídba. Ám a jelenet nemcsak etológiai szempontból abszurdum. A minden metaforikus – azaz önmagán túlmutató – képet nélkülöző filmet még ez az amúgy gyönyörű madár sem képes kiemelni az esztétikai pocsolyából. Sőt, csak megerősíti azt a régi rögeszmémet, hogy ha egy rendezőnek nincs szemlélete, akkor összedobálhat bármit, az anyagon nem fog átütni a szellem. (Ellentétben azzal az embertípussal, akit jobb híján a „zseniális rendező” terminussal illetünk. Ő az, aki bármit filmbe emel, az rögtön titokzatos módon fényleni kezd. Szemléletnek tehát azt a látásmódot nevezem, amelyben eredetiség és eredet, szubjektivitás és objektivitás együtt áll, szétválaszthatatlanul.)
Szomorú erőlködést látunk tehát, amelynek eszmei mondanivalója az, hogy van egy srác, aki a metróban él, és hogy itten a város alatt mindenféle szociós, vígjátékos, melodrámás, krimis dolgok történnek. Emlékszem, egy évtizeddel ezelőtt nagy hangosan zajlott a filmes élet generációs vitája. A fiatalok követelték a stafétabotot. Most megkapták, és kiderült, nincsenek komoly művek. Filmnyelvi játékok, formai újítgatások, a bennfenteseknek szánt trükkök vannak, de filmek nincsenek. (Ez alól kivétel például a Rengeteg című döbbenetes film. Ez nagyon is van.)
A Kontroll hagy időt arra, hogy amíg nézem, mindezeket végiggondoljam. Eszembe jut még az is, hogy Aba Botondnak igaza volt. Ezek valóban nem a BKV ellenőrei. Hiszen mélységesen emberszerűek. Már csak a legsúlyosabb ütést kell kibírnom. Ez az utolsó képsor. A megtalált szerelmére pislogó metrólakó fiút viszi a mozgólépcső a hepiendes fénybe, föl, föl. Istenem miért is csináltok filmeket ti, rabjai a földnek?
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
