Autóbalesetben elhunyt Kulcsár Anita, a Dunaferr női kézilabdacsapatának Európa-bajnok, olimpiai és vb-ezüstérmes játékosa. Elsősorban mégsem a zseniális beállóst gyászoljuk, hanem a 28 éves, kiugróan tehetséges, családalapítás előtt álló ifjú hölgyet. Kulcsár Anita lakhelyéről, Sukoróról indult szerdán délelőtt edzésre Dunaújvárosba, amikor kocsija Velence közelében megcsúszott az úton, fának ütközött és kigyulladt. Egy teherautó-sofőr kihúzta ugyan az égő autóból, de a helyszínre érkező mentők már nem tudták megmenteni az életét.
A Magyar Nemzet hétfői számában, a Dunaferr–Syagunto Bajnokok Ligája-mérkőzést követően írtuk Kulcsár Anitáról: „… végre pályára került a világklasszis beállós, és szokásához híven öt kísérletéből öt gyors gólt vágott.” Egy ideje ez a hatékonyság jellemezte: a száz százalék. Már első válogatottságai alkalmával kitűnt a társai közül, igaz, ekkor még leginkább azzal, hogy nagy műgonddal húzta fel a copfjára a piros, a fehér és a zöld hajgumit. Aztán az évek során a földkerekség legjobb beállósává vált, a 2003-as horvátországi világbajnokságon az egész mezőnyben az ő lövőszázaléka volt az etalon.
Az eddigi dicsőséglista mostantól fekete keretes statisztika. Kulcsár Anita tízéves korában kezdett kézilabdázni, a nyíregyházi Kölcsey gimnázium NB I/B-s csapatában szerepelt, majd a Győri ETO játékosa lett, azután a Cornexi Alcoától igazolt a Dunaferrhez. 19 éves kora óta összesen 165 alkalommal jutott szóhoz a magyar válogatottban, amelynek színeiben többek között 2000-ben olimpiai ezüstérmet és Európa-bajnoki címet, 2003-ban pedig világbajnoki második helyezést szerzett.
Nemhogy mérkőzésen, de edzésen sem kért, no meg természetesen nem is adott kegyelmet. A kézilabda egyik alapszabálya, hogy egyszerre sírni és ütni nem szabad; Anita sohasem sírt, pedig rengeteget ütötték, és olykor ő is visszacsapott. A közelmúltban nem volt már leküzdhetetlen ellenfele – minden élsportoló, minden egészséges fiatal erőszakos halála hihetetlen, de közülük is a rendíthetetlen Kulcsár Anitáé az egyik leghihetetlenebb.
A reakciók is ezt tükrözik. Sinka László, a Magyar Kézilabda-szövetség főtitkára osztotta meg velünk a halálhírt, de mondandójában először csak addig jutott: „Nagyon nagy baj történt. Mindenki sír…” Aztán folytatta, majd az MKSZ hivatalos közleményében kifejezte: „A magyar kézilabdasport elveszítette egy csodálatos játékosát, Kulcsár Anitát. Tehetetlenek vagyunk, és csak siratjuk őt!”
Dunaújvárosban még inkább a tehetetlenség az uralkodó érzés. Kocsis Erzsébet, a ’90-es évek közepének extraklasszis beállósa, napjainkban a Dunaferr kézilabda-szakosztályának vezetője még magát győzködve szűrte a szavakat: „Nyilatkozom, és közben fel sem fogom, hogy múlt időben kellene beszélnem, magasztalom Anitát, és nem értem, nem érzem, hogy egy ereje teljében lévő, 28 éves emberke, aki a családalapítást tervezte, nincs többé. A játékosok a hír hallatán mozdulni sem tudtak, haza is küldtük őket. A szurkolók pedig jönnek a Hódmezővásárhely elleni meccsre, ami persze elmarad, és azt mondogatják, hallottak valami rémhírt, de biztosan nem igaz, majd azonosítják a halottat, és ez ki is derül. Ahányszor repülőre ülünk, mindig azt gondolom, ennyi jó és tehetséges fiatal nem halhat meg, aztán tessék. Ennyit számít, vége.”
Az emberi veszteség mellett túl korai máris a szakmait taglalni, legfeljebb annyit jegyezhetünk meg: a Dunaferr másik beállósa, Bohus Bea pályafutása vége felé jár, élcsapataink közül a Győrben szerb, a Ferencvárosban szlovák játékos tölti be a posztot, a válogatott tehát szinte megoldhatatlan helyzetbe került.
Ez persze nem tragédia, ezt a vereségek minősítésekor jó lesz észben tartani. Mert ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szavaknak meg kell hagyni eredeti jelentésüket.
Ballai Attila írása
origo.hu
Hiába titkolták, kiderült Gyurcsány Ferenc döntésének oka
