A bemutató előtti kifogások mögött az az érv húzódot meg, hogy Hitlert nem szabad embernek ábrázolni. Mert hogy ő volt az, aki minden idők legbotrányosabb fajirtását kitervelte, és majdnem teljesen végre is hajtotta. És mivel ő demokratikus választásokon lett Németország kancellárja, voltaképp az egész nép felelős azért, ami történt. A film elleni második morális kifogás ennek okáért az volt, hogy a német nép szenvedéseit nem szabad filmen bemutatni. Tilos a nézőkben olyan katarzist előidézni, amelynek tárgya a németség. Nos, ezek az érvek már teoretikus korukban elhalnak. Hiszen Hitler rémuralma éppen azért érdekes, mert a Führer ember volt. Ha a világot egy dinoszaurusz terrorizálta volna, semmiféle morális tanulsága nem lenne a Harmadik Birodalom történetének. Márpedig aki ember, azt – bármilyen művészeti alkotásról van szó – nemcsak hogy szabad embernek ábrázolni, hanem egyenesen kötelező. A népnek pedig, amely felelős a történtekért, késői nemzedékei soha nem fogják megismerni a múltat, ha kizárólag szovjet típusú politikai propagandafilmekből ismerik meg. Éppen ideje volt hát, hogy a német népnek végre szabad legyen szenvedni. Ez a néplelki gyógyulás alapja.
Az esztétikai minőség, vagyis annak kérdése, hogy ez a film mennyire szép, persze nem tud elszakadni a fentebb vázoilt morális pikantériától. A helyszín nagyrészt a bunker, a drámai gerince pedig mindvégig ugyanaz: jönnek az oroszok. Egyre erősödik az ágyúdörgés, a bunker megremeg, por hull a mennyezetről. Bruno Ganz zseniálisan hozza Hitlert: olykor joviális, kedves, megroggyant öregúr, máskor a tehetetlenségtől őrjöngő, köpködő vadállat. Csakhogy Bruno Ganz finom metakommunikatív játéka érzékeltetni tudja azt is, hogy ez a szörny egyre kevésbé félelmetes. Ahogy közeledik a végső összeomlás, a Birodalom eresztékei lazulnak, egyre többen dezertálnak, széthull a katonai rend, a fegyelem egyre értelmetlenebb. Azokat a tiszteket, akik egészen a ciánkapszuláig hűek vezérükhöz, és akik saját gyerekeiket is megmérgezik (mert hogy „mindennek vége”), nemcsak azért nem érthetjük meg, mert – ahogy a nagy francia filozófus, Jean Baudrillard mondta – a második világháború szellemi világából már megközelíthetetlenül kihulltunk, hanem azért sem, mert a fegyelem mögötti Hinterland eltűnt. Hajlok arra, hogy ezt a végső, érthetetlen fegyelmet ne elkötelezettségként, hanem Totentanzként értelmezzem.
Ismeretforrásként nemigen jöhet számításba A bukás. A bunker alaprajzát eddig is ismertük, ahogy az utolsó napok történetét is. A film jelenségszinten Hitler titkárnőjének története. Azzal kezdődik, hogy ő munkára jelentkezik, és azzal végződik, hogy ő az oroszok gyűrűjéből elmenekül. A film végéhez pedig azt az interjúrészletet illesztette hozzá a rendező, amelyben a néhány éve elhunyt titkárnő meggyónta: csak jóval Hitler bukása után jött rá, hogy arra, amit tett – hogy szolgálta a Führert – a fiatalság, a tudatlanság nem mentség.
A három szálat végigkövetve tehát a következőkre juthatunk: esztétikailag nem túl árnyalt a film. A megható képeket, melyek alá mindig beúszik az ünnepélyes háttérzene, olykor ironikus jelenetek szaggatják, de ehelyett a mechanikus libikóka-játék helyett jobb lett volna, ha a randezői szemlélet eleve árnyalt, többrétegű képeket láttat velünk. Az ismeretelméleti vonal nem ad új ismeretet (bár egy film nem is arra való, hogy a történészek helyett beszéljen). A legerősebb a morális szál. Ez talán segíhet a németeknek abban, hogy végre valóban szembenézzenek a múlttal, és túllépjenek rajta.
Der Untergang (2004) Szereplők: Alexandra Maria Lara, Bruno Ganz, Corinna Harfouch, Thomas Kretschmann, Ulrich Matthes. Rendezte: Oliver Hirschbiegel
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
