Azért nem jutott eszembe egyébként a Megasztár dalnokait etnikai szemüveggel is alaposan megfigyelni, mert mindnyájukkal kapcsolatban az érdekelt szenvedélyesen, kicsodák ők, mint egyszeri, megismételhetetlen individuumok, mint halhatatlan lelkek, s hogy ezt miképp képesek a zenén keresztül megmutatni. És mert nekik is pont az volt a dolguk, hogy minél pontosabban elém tárják a lényük legmélyét. Ehhez az ügyhöz pedig nem fér hozzá az a szempont, hogy kinek milyen vér csörgedezik az ereiben, milyen rassz jegyeit hordozza vagy, hogy milyen szociális körülmények közül jött és így tovább.
Szerencsére a média ezekkel az aspektusokkal igazán csak a verseny lezárulta után kezdett foglalkozni, s javarészük akkor is ízléssel, és inkább pozitív értelemben tette. Ebbe a sorba illeszkedik szerintem már az is, hogy a tehetségkutató verseny utolsó produkciójaként Paul McCartney és Stevie Wonder Ebony and Ivory című dalát éppen Caramel és Palcsó Tamás énekelte el egymás kezét fogva és egymásban feloldódva. Az üzenet egyértelműen pozitív volt, mindenki meríthetett belőle, s a dal a téma mélységénél (a testvériség gondolata a különböző bőrszínűek között) és megformálásánál fogva el is érte legalább a szórakoztatózene művészi ingerküszöbét. Dicséret illeti egyébként a Tv2-t azért is, ahogyan a honlapján kezelte az etnikai szempontokat. Olvasható volt, hogy a törökszentmiklósi kultúrház igazgatójának elmondták a helyi romák, hogy nagy önbecsülést ad nekik Molnár Ferenc Caramel győzelme. Maga Caramel pedig egy e-mailben feltett kérdésre azt válaszolta, nagyon szeretné, ha ezekről a dolgokról – mármint az etnikai kérdésekről – nem kellene beszélni, de sajnos kell, mert létező problémák. Nem rejtette véka alá azt sem, örül, hogy roma származásúként megnyerte a versenyt. Később egy bulvárlapban azonban hozzátette: nem akar roma polgárjogi harcos lenni, amit idáig elért, nem ezért küzdötte ki. A tehetségkutató verseny második szériájában végre a zsűri is visszafogta magát, nem erőltette a Political Correcting szempontjait, de a média más szegmenseiről ez sajnálatosan még mindig nem mondható el. Megpróbáltak a romák számára nem létező ellenségképet gyártani (nemezsapkás magyar hülyéket, akik Caramel és győzelme ellen tüntetnek és hidat zárnak le), illetve a rasszizmust egyetlen politikai oldalhoz kötni (a jobbhoz nyilván, hova máshova). Nem hinném pedig, hogy a romák ilyen és hozzájuk hasonló fogadatlan prókátorokra vágynak. Közülük, akiket személyesen ismerek, biztosan nem. Sőt épp az ő szemszögükből kérdőjeleződik meg, hogy aki egy ilyenfajta fiktív etnikai háború középpontjába helyezi őket, ahelyett, hogy a valós problémáikkal foglalkozna, valóban nekik (és mindnyájunknak) akarna-e jót. Megkérdőjeleződik az is, hogy aki ennyire nem érzékeny napjaink magyar valóságára, alkalmas-e arra, hogy felelős értelmiségiként véleményformáló szerepet kapjon. A PC-vel azonban nemcsak etnikai fronton és a szórakoztató zene világában szokás revolverezni a mai Magyarországon, hanem például női ügyekben és irodalmi kérdésekben is. A Centrál Kávéházban az Irodalmi Centrifuga szerkesztői ki is fejtették a minap, hogy ők az ideális irodalmi állapotokat úgy képzelik el, hogy valakik ( elsősorban nyilván férfiak), aki úgymond már privilégiumokat szereztek az irodalmi életben (értsd: érdemben letettek valamit az asztalra), mondjanak le a helyükről az esélyegyenlőségi és intim betét-lóbáló női irodalom képviselői javára, akik közül számosan mindig meg tudják magyarázni, hogy nekik viszont teljesítményből miért futotta csak ennyire. (Amikor az irodalomban kellene produkálni, akkor családanyák vagy egyszerűen csak gyönge nők, amikor otthon, női szerepkörben kellene teljesíteni, akkor leszbikusok és/vagy irodalmárok és mozgalmárok. A PC szempontjai egyébként – ha a helyükön kezeljük őket – fontos szempontok, amelyek napjaink szomorú valóságát tükrözik. Egy olyan világot, amelyben a hatalom és a pénz birtokosai felrúgják az évszázados íratlan törvényeket: ők akarják megmondani kik és milyen vonatkozások mentén értékesek vagy kevésbé értékesek a társadalom illetve jobbára a saját érdekeik szempontjából. A PC olyan világot mutat, ahol a bizalomnak, a szeretetnek, a jó szónak, az eszméknek már nincs semmiféle hatalmuk, leperegnek, nem érvényesülnek, a jog és a határozott fellépés az egyetlen vagy annak látszó kényszerítő eszköz. A PC-vel az egyik gond az, hogy a bajok okaként mindig a külső, nagyhatalmú ellenséget jelöli meg. Nem ösztönöz önmagunk megismerésére, önkritikára, önnevelésre. Nem képes a problémákat árnyaltan, tárgyilagosan szemlélni. Ezért is áll közel napi praxisához a fiktív ellenségképgyártás és az árnyékbox. A PC egyébként ugyanúgy alulról jövő mozgalom, mint annak idején a felvilágosodás, a polgári forradalmak eszméi, tettei voltak. Ez utóbbiak – eszmei szinten legalábbis – alkalmasak voltak arra, hogy művészi attitűddé legyenek számos nemzet irodalmában, képzőművészetében, sőt zenéjében. PC azonban, sem mint elmélet, sem mint gyakorlat, nem lehet érvényes, termékeny művészi attitűd. Nem művészi cselekedet önmagában ugyanis egy népcsoport, vagy bármilyen csoport, például a kövér emberek vagy valamely nemi identitás jogaiért harcolni. Jó művészet nem születhet a külső hatalmas ellenség mindenkori gyerekes vizionálásából sem. Kiindulópont persze akár még a PC is lehet, ahogyan bármi szinte, de azt általa bedeszkázott eget meg kell szabadítani a hamis távlatoktól. Nyitni kell az önismeret, a világ megismerése és az ezekre irányuló kérdések felé. Bármi is legyen a nyitás eredménye.
Nézzünk egy példát: a Megasztár döntőjéből a lányok viszonylag hamar kihullottak. Ki volna a ronda, hatalmas és esélyegyenlőtlenségi ellenségszörnyeteg, aki ezt tette velük? A tinédzserlányok voltak azok, akik több énekesfiúban is megtestesülni látták azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, és nyilván joguk is van ahhoz, főleg, ha a zsebpénzüket el sms-ezték, hogy hétről hétre viszontlássák ideáljaikat. Ezek a fiúk szerintem valóban nagyon pozitív férfiképet állítottak elénk szelídségükkel, szerénységükkel, érzékenységükkel, szeretetükkel a közönség és egymás iránt. Persze, ha igaz a híresztelés, hogy a szavazatfogadó szerkentyűket állítgatták a műsor gazdái, és így született meg az eredmény, akkor tárgyszerűen a PC-seknek van igazuk. Csakhogy mihelyt az ő szemüvegükkel tekintünk vissza, a műsor számos nagy pillanata elhalványul, összefolyik, a ködbe vész a előttünk. Többet veszítünk, mint amit nyerünk.
Még mielőtt bevégezném, szigorúan az esélyegyenlőség jegyében egy pozitív női mintát is felemlegetnék a Megasztárból. A szépségdíjas pillanatokat e tárgykörben Oláh Ibolya nevéhez kötném, aki a duett során – hatalmas női energiákat mozgatva – Palcsó Tamásból kihozta végre azokat az árnyalatokat, amelyeket a zsűri már hetek óta követelt a görcsössége miatt Pinokkiónak becézett versenyzőn. S kevesebb lett ettől Oláh Ibolya? Vagy rosszabbul énekelt? Érte másféle hátrány? Ellenkezőleg. Ez a duett volt a műsor csúcspontja. Ha valamiért érdemes ezen a fronton küzdeni, az, hogy az ember időnként ilyen varázslatokra is képes legyen, s akkor talán a világ is megváltozik körülöttünk. Ahogy a kontakttánctanárom mondta: „ Ha szereted a földet, A föld is szeret téged.” Vagy amiképp a gyermekdal énekli: „Ábécédé, Rajtam kezdé...”
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
