| Deja vu |
| Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. májusában jelentette be az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozására vonatkozó tervét, aminek nyomán a mai EU egyik elődintézménye létrejött. Az úgynevezett Schuman-terv pozitív fogadtatása nyomán Párizs már 1950 októberében nyilvánosságra hozta a francia miniszterelnökről elnevezett Pleven-tervet, amely az Európai Védelmi Közösségre (EVK), egy európai közös hadsereg létrehozására vonatkozó elképzelést tartalmazott. Az EVK-t létrehozó szerződést 1952 májusában írták alá, de életbe lépése előtt még szükség volt arra, hogy a csatlakozó országokban ratifikálják. De párhuzamosan máris a következő, az Európai Politikai Közösséget megteremtő lépésen dolgoztak az európai integráció hívei. Az EVK-t szép sorjában ratifikálták is a részes államok, amikor már csak a francia – illetve a Párizs döntésére váró olasz – megerősítésre volt szükség. Ám az indokínai háborúba bonyolódott és a vereség szélére sodródott franciák a tervezet körül kialakult belpolitikai vita következtében végül nem ratifikálták. Ezzel nem csak a tagok szuverenitását épp eléggé korlátozó EVK, hanem a gazdasági és védelmi mellett további, politikai integrációt előirányzó EPK is lekerült a napirendről. A politikai integrációt ezt követően – majdnem 40 évvel később – az 1991-ben aláírt maastrichti szerződés élesztette újjá. |
Az unió számára a „belügyekben” minden bizonnyal a politikai integráció lelassulását, a bonyolult, kevésbé hatékony döntéshozatali formák fenntartását, a kormányközi együttműködési jelleg továbbélését hozhatja a francia elutasítás. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az EU nem lesz képes növelni hatékonyságát, s így súlyát sem a nemzetközi politika porondján, sőt még veszít is abból az egyet nem értés ilyen formájú „deklarálása” nyomán. Különösen, ha azt épp az eredeti kezdeményezők, a németekkel együtt az integrációt azóta is a vállukon vivő franciák jegyzik. Gazdasági téren a hétéves közös költségvetés elfogadása nehezül meg, és a pénzpiacokon az euró néz majd nehéz napok elé (az euró máris két hónapos mélypontra zuhant a dollárral szemben).
Az új tagországok számára a „nem” Marek Belka lengyel kormányfő szerint kevesebb szolidaritást és kevesebb pénzt, összességében „csak negatívumokat” jelent majd. A tízek félelmei szerint felvételükkel kapcsolatos elutasításukat nyilvánítják ki majd utólag a franciák, akik Párizs nem egy gazdasági problémáját vezetik vissza a bővítésre. Ha a félelmek beigazolódnak, az kifejezetten bomlasztja majd az EU-t: még jobban az Egyesült Államokhoz kötheti ugyanis a csatlakozási tárgyalások során az unióval való alkudozásban Washingtonra egyébként is szívesen támaszkodó közép-európai és balti tagállamokat. Mindenki jól emlékszik még az Irak elleni amerikai támadás előtt nem sokkal megjelent deklarációkra, amelyekben a francia és német állásponttal szemben támogatásukról biztosították Bush elnököt többek között a közép-európai és balti országok is – s válaszképp Párizsból lényegében szuverenitásukat megkérdőjelező feddést kaptak.
De a vasárnapi eredménytől függhet a bolgár, román és török csatlakozás, általában a bővítés folytatásának kérdése is. A szeptemberre előrehozott németországi választásokon a koalícióval szemben nem rossz eséllyel induló berlini kereszténydemokraták (CDU) szóvivője például a minap kijelentette: ha a franciák nemet mondanak, félre kell tenni Bulgária és Románia csatlakozását. Ráadásul a konszenzus hiányának megnyilvánulása már ilyen nyilatkozatok nélkül is a bővítés újragondolására indíthatja a huszonötöket.
Bár az uniós témáról szóló népszavazás megismétlése nem ismeretlen az EU történetében (példa Írország, ahol a nizzai szerződésről tartott második referendumon már sikerült megszerezni az elsőre még elutasító lakosság támogatását), szakértők szerint azonban pótvizsgára ezúttal nem lehet számítani. Sokkal valószínűbb, hogy a tagországok vezetői inkább újra asztalhoz ülnek, és megpróbálják újfajta tartalommal megtölteni a szerződés kulcsfontosságú részeit – mint amilyen az, hogy a sokak által túl liberális színezetűre sikeredett alkotmányból kimaradt a vén kontinens keresztény gyökereinek rögzítése.
Vannak optimisták, akik az elutasítást előrejelző közvélemény-kutatások közepette sem felejtenek el emlékeztetni: a meglepetés sem kizárt, mivel – szintén a felmérések tanúsága szerint – a szavazók 20 százaléka még nem jutott végső elhatározásra, igennel vagy nemmel szavaz. De felidézik a maastrichti szerződésről tartott referendumot is, amikor az előre jelzett fölényes siker az urnazárásra mindössze két százalékosra olvadt. De az ő optimizmusukat is letöri a tény, hogy számos népszavazás van még hátra a francia esetleges sikere után is. Így a holland, ahol szintén nagy veszélyben van az igen győzelme, vagy a hagyományosan euroszkeptikus Nagy-Britannia és Dánia – igaz persze, hogy az utóbbiak elutasítása közel sem rázná meg annyira az EU-t, mint a francia „nem”.
A francia belpolitikát sem hagyja érintetlenül a népszavazás – ebben szintén egyetért minden kommentár. Sőt, lényegében arról szól. Ezek szerint a francia választópolgár a romló gazdasági helyzet, a magas (10 százalékos) munkanélküliség miatt akarja büntetni a kormányt, illetve a problémákat a bővítésre vezeti vissza (külön kikelve például a francia kollégáikat tönkretevő lengyel vízvezeték-szerelők, vagy az új tagok túlságosan enyhe adórendszere ellen).
Jacques Chirac köztársasági elnök, illetve Francois Hollande, a szocialisták első titkára számára a jövőjükről szól a voksolás. Mindkettejüknek az „igen” győzelmére van szüksége. Chirac elnök ugyan ellentétes eredmény esetén sem fog lemondani, de ebben az esetben elszállnak a harmadik elnöki periódusra való jelölésének esélyei. Ezzel szemben a kormányzó jobbközép UMP elnöke, egyben pártjában Chirac versenytársa, Nicolas Sarkozy „csak” erre vár, hogy az államfő helyébe léphessen – de úgy taktikázik, hogy a támogató eredményből is politikai tőkét kovácsolhasson. Jean-Pierre Raffarin kormányfő azonban feltehetően az eredménytől függetlenül távozásra kényszerül.
Hasonlóan a referendum dönthet – nem hivatalosan – a jövendő elnökjelölt személyéről az ellenzéki szocialistáknál is. A „nem” az ellen kampány egyik vezéralakjának számítóLaurent Fabius helyzetét erősítené a megosztott szocialisták között, míg az igen Lionel Jospinnek kedvezne.
Franciaország EU-n belüli helyzetét az „igen” kétségtelenül erősítené, mivel Párizsnak több szavazatot biztosít az alapszerződés, és több régi vesszőparipájuk is bekerült a dokumentumba, míg az elutasítás megtépázná a francia tekintélyt és befolyást. Ezt Párizs egy kevesebb országra kiterjedő, de szorosabb együttműködés beindításával, az unión belüli klikkesedéssel próbálhatja várakozások szerint ellensúlyozni.
A támogatás megszerzése érdekében Jacques Chirac köztársasági elnök minden követ megmozgat, és az utolsó pillanatokban, csürötökön este is az „igen” választására hívta fel honfitársait még egy rádió- és televízióbeszédben, melyben főleg felelősségtudatukra próbál hatni – főműsoridőben.
