Die Welt (welt.de)
A konzervatív napilapban Daniel Friedrich Sturm, Oskar Lafontaine védműve a keletnémetek ellen című cikkében emlékezik meg az új Baloldali Párt listavezetőjének a német egységről tett megjegyzéseiről.
A Baloldali Párt listavezetője magát a keletnémetek érdekeinek képviselőjeként tételezi. Lafontaine Edmund Stoiberrel fog párbajozni, azzal a bajor miniszterelnökkel, akiről sokan a volt NDK-ban úgy érzik, hogy provokálja őket. S már Oskar Lafontaine politikai karrierjének tavalyi újraindításakor is az úgynevezett, a Hartz reformokat ellenző hétfői tüntetésekhez csatlakozott. Ami azért is különös, mert Lafontaine „első” politikai életében a keletnémetek, az NDK polgárai iránt alig érdeklődött. Éppen ellenkezőleg: a 80-as évek végén meg kívánta szüntetni az egységes német állampolgárságot. S 1989-ban, amikor a fal leomlásával az NDK lakói tömegesen költöztek át nyugatra, akkor legfontosabb teendője volt, hogy áttelepülésüket korlátozza. Mintha a falat annak keleti leomlása után azonnal a nyugati oldaláról kívánná felépíteni.
Még 1989 nyarán az akkor Saar-vidéki miniszterelnök Lafontaine államtitkára, Hanspeter Weber, főnöke közeli bizalmasa, felettese megbízásából tárgyalásokat folytatott az NSZEP központi bizottságának képviselőjével. Ekkor már az NDK polgárai tömegesen menekültek Magyarországra, s egyre többen kértek menedéket az NSZK kelet-berlini állandó képviseletén. 1989. augusztus 18-án az NSZEP megbízottjával Gunter Rettnerrel folytatott tárgyalásain Weber kijelentette, Lafontaine „személyesen szeretne hozzájárulni, hogy az NSZK állandó képviseletén kialakult feszültség enyhüljön... Mert ami az állandó képviseleten történt, azt egyetlen állam sem köteles eltűrni. Elfogadhatatlan az a helyzet is, miszerint Budapesten az NDK polgárokat NSZK útlevéllel látják el.” „A Saar-vidék kormánya annak lehetőségét vizsgálja, miként tehet jelzésértékű lépést azzal, hogy a területén látogatói céllal tartózkodó NDK állampolgárok számára nem ad ki többé a luxemburgi és franciaországi kiránduláshoz szükséges útlevelet. Weber emlékeztetett Lafontaine-nek a Bundestagban a mind gyakoribb „németkedő” megnyilvánulások veszélyeire figyelmeztető felszólalásaira is. A tárgyalásról készített NSZEP feljegyzés szerint, Lafontaine mérlegelte az NDK állampolgárságának DDR közvetett, különutas elismerésének lehetőségét. Abszurdnak tűnik, de a dokumentum szerint Lafontaine számos variánst gondolt végig, miként lehetne a menekülő keletnémeteket az NDK-ban maradásra kényszeríteni.
Az SPD-n belül és azon kívül is felháborodást váltott ki Lafontaine, amikor 1989. november 27-én azt kérdezte a tömeges menekülés közepette, hogy minden német származású polgár továbbra is igényt tarthat a szövetségi köztársaság szociális ellátórendszereinek igénybevételére. „Úgy hiszem, hogy a választ, mely történelmileg kialakult, s melyet eddig adtunk, már nem lehet tovább fenntartani”. Majd azzal folytatta: „Én azt a politikát, mely az NDK legaktívabb korú munkavállalóinak áttelepülését támogatja, teljesen elhibázottnak tartom.” A Saar-vidéki miniszterelnök,ezzel az álláspontjával mindenek előtt a nyugatnémet érzékenységek iránti figyelmét, az NSZK-ban meghonosodott, már megszerzett megtartásának szándékát bizonyította. Ezzel együtt megragadta annak lehetőségét, hogy a hirtelen felmerülő és számára kényelmetlen nemzeti kategóriát egy szociálissal helyettesítse.
Azáltal, hogy az egységes német állampolgárság ellen fordult – annak ellenére, hogy az NDK állampolgárság éppen felbomlóban volt –, Lafontaine a német alaptörvény egyik sarokkövét kérdőjelezte meg. Amennyiben Lafontaine keresztülvitte volna akaratát, akkor az NDK-ból áttelepülő emberek külföldieknek számítottak volna az NSZK-ban. Nyolc héttel a Saar-vidéki tartományi választások előtt nyilvánvalóvá tette szinte mértéktelen szociálpopulizmusát. Már a fal leomlása előtt foglalkozott az „áttelepülők” magas számával, s jelezte, szükségesnek tartja korlátozásukat. Lehetetlennek nevezte a néhány nappal a fal leomlása előtt, hogy „a kaput korlátlanul nyitva tartsák”, mert az elviselhetőség határát már „elérték”.
Az áttelepülők hulláma valóban komoly problémák elé állította az önkormányzatokat, számos szállás gyorsan megtelt. Önkormányzati és tartományi politikusok, valamint Bundestag képviselők jelezték ezt pártjaik vezetőségének, s nem csak az SPD-ben: az akkori belügyminiszter, Wolfgang Schäuble (CDU) utalt a kereszténydemokraták soraiban létező vitákra. Lafontaine tehát egy komoly problémát szemelt ki magának, s megtalálta benne azt a hangulati elemet, amire véleménye szerint választási kampányt építhetett. Számos nyugatnémet állt az oldalára. Valószínű, hogy Lafontaine joggal látta a menekültáradatban a német egység előfutárát – s ezért kívánta azt még időben megfojtani.
Lafontaine ekkoriban újra és újra visszatért eme tézisére. Megkérdőjelezte például az NDK polgárainak nyugdíjjogosultságát az NSZK-ban, s ugyanígy támadta orvosi ellátásukat is. Pedig egykoron éppen a Saar-vidék lakói – akik 1945 és 1956 között francia megszállás alatt éltek – a később az NDK polgárai által is gyakorolt nyugatnémet társadalombiztosítási rendszerbe történő felvételből is hasznot húztak. Hiszen az ő esetükben is teljes értékű szolgálati évnek ismerték el az 1956-ig tartó időszakot, anélkül, hogy egyetlen márkát is befizettek volna a német társadalombiztosítási kasszába. S az NSZK részben nem annak a hárommillió, az NDK-ból elmenekült, jól képzett fiatalnak is köszönhette gazdasági jólétét?
Mint a Saar-vidéki választásokon, ugyanúgy az SPD kancellárjelöltjeként az 1990-es Bundestag választásokon is a nyugatiak irigységére kívánt alapozni. Hiszen ő (mint a politikai élet minden egyes szereplője) az év elején még egy tiszta nyugatnémet választásból indult ki, ezért stratégiája csak minimális kockázatot rejtett magában. Lafontaine felismerte a nyugat- és keletnémetek közötti érdekellentétet és erre kívánta alapozni kampányát. De a végén rosszul kalkulált. Végül is az 1990-es Bundestag választások immár össznémet voksolásként rendezték meg, az SPD a Saar-vidéki jelöltjével történelmének egyik legrosszabb eredményét érte el.
Kurier (kurier.at)
Az osztrák bulvárlap A keleti munkaerő, kérem várjon címmel tudósít az osztrák kormány szakszervezeteket megnyugtató bejelentéséről, a szabad munkavállalásra vonatkozó tilalom további fenntartásának szándékáról.
A munkavállalói kamara és a szakszervezetek már nyugtalankodtak, most a gazdasági miniszter Martin Bartenstein kijelentette: „Az átmeneti szabályozás további három évig érvényben marad.” Ami annyit jelent, hogy az új EU tagállamok munkavállalói legkorábban 2009-ben vállalhatnak korlátozás nélkül Ausztriában munkát. Ezt követően az osztrák munkanélküliségi adatok döntik el, hogy a határidőt egészen 2011-ig meghosszabbítják és ezzel az utolsó pillanatig kihasználják.
Tekintettel a rekordméretű osztrák munkanélküliségre és a német – főként keletnémet – munkavállalók növekvő megjelenésére, a munkaerőpiac idő előtti megnyitása egy politikai öngyilkossággal érne fel. Arról, hogy az átmeneti szabályozás valóban szükséges, Ausztriában komoly viták folynak. A keleti migrációs nyomás messze nem olyan erős, mint attól az EU-bővítéskor tartottak, hangoztatják a korlátozást ellenzők.
Michaela Lobner, a munkaerőpiaci szolgálat külföldiek foglalkoztatásáért felelős osztályának vezetője értelmes döntésnek tartja az átmeneti szabályozást. „Naponta számos jelentkezést kapunk az új EU tagállamokból.” S ellentétben a széles körben elterjedt véleménnyel, a jelentkezők nem diplomások, hanem inkább „alacsonyan képzett” emberek. Felmérések szerint az uniós bővítés óta 175 000-en dolgoznak Nagy-Britanniában, 85 000-en Írországban és 21 800-an Svédországban az új uniós tagállamok polgárai közül. Ha már 85 000-en mentek Írországba, akkor hányan mennének Ausztriába?
„Pozsony sokkal közelebb fekszik Bécshez, mint Dublin”, fűzte hozzá Bartenstein. De az írek már a belépés előtt aktívan toborozták a keleti munkaerőt. Lengyel lapokban megjelent hirdetésekkel reklámozzák magukat az eladókat kereső brit áruházláncok is. Ausztriával ellentétben mindkét országban szárnyal a gazdaság. „Ausztriában az átmeneti szabályozás feloldása elsődlegesen a külföldiek munkanélküliségét növelné meg”, véli Lobner. A szlovákok és a csehek főként a törökök és a volt Jugoszláviából érkezettektől vennék el a munkát.
Az osztrák munkaerőpiac mégsem tekinthető hermetikusan lezártnak, például Magyarországgal rendelkeznek egy kishatárforgalmi és egy gyakornoki megállapodással. Miközben a magyarok a 2000 kishatárforgalomban kiadott munkavállalási engedélyért küzdenek, addig az 1800 gyakornoki helyből csak 335 van betöltve. Összességében a kishatárforgalomban, a szezonjellegű munkavállalás során, valamint szakmunkásként foglalkoztatott kelet-európaiak száma a bővítés óta 4700-zal növekedett. S aki egy éven keresztül Ausztriában élt, annak amúgy is megszűnik a keleti határ.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív napilapnak a jelenlegi budapesti kormány iránt keményen elkötelezett volt magyarországi tudósítója, Carola Kaps Kelet-Európa hangulat mélyponton című írásában elemzi térségünk gazdasági helyzetét.
Kaps szerint a most uniós tagállamok közül utolsóként Magyarország lesz képes bevezetni az eurót. Budapest súlyos költségvetési helyzete miatt lemaradóban van; 2011előtt aligha lehet az ország euróövezethez csatlakozásával számolni.
A közigazgatás hiányosságai miatt az Európai Strukturális alapokból az országnak járó támogatások egy részét a visegrádi országok képtelenek voltak felhasználni. Az elöregedés, amely a költségvetéseket, mind jobban megterheli szintén sötét árnyat borít az említett országok gazdasági jövőjére. A politikának gyorsan kellene cselekednie, hogy a még meglévő növekedési akadályokat mielőbb lebontsa. De Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban és Szlovákiában is nemsokára választásokat tartanak, így számottevő reformokra egy darabig aligha lehet számítani.
origo.hu
Leszúrta ismerősét, majd rágyújtotta a sátrat - videó
