Dr. Kubassek János geográfus „civilben” az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, amikor viszont útra kel, meg sem áll olyan egzotikus helyekig, ahol magyar ember korábban ritkán fordult meg. Élményeit aztán roppant tudományos alapossággal, szépírói ihletettséggel és színvonalon, a legjobb krimik olvasmányosságával írja meg, legyen szó akár a nagy példakép, Kőrösi Csoma Sándor útjainak bejárásáról, vagy szaharai expedíciójáról. Kubassek János mindemellett lokálpatrióta és hazafi. Szülőföldjéhez való ragaszkodásának jele, hogy a Kárpát-medence természeti értékeiről, Érdről és a Balaton-felvidékről éppúgy jelent meg könyve, mint Ázsia messzi tájairól. Talán emiatt is fontosnak tartja azt, hogy tudatosuljon bennünk: egész nemzetünk veszít azzal, ha továbbra is úgy teszünk, mintha valóban távol volna tőlünk a Távol-Kelet.
– Hogyan kezdett Kubassek János, a kisgyerek érdeklődni a Távol-Kelet tájai iránt?
– Pestszentlőrincre jártam általános iskolába és középiskolába. Nagyon jó tanáraim voltak, akik már korán felkeltették az érdeklődésemet a földrajz iránt. Máig nagy szeretettel gondolok osztályfőnökömre, Suhajda Oszkárnéra, Mária nénire, aki az első magyartanárom volt – ő szerettette meg velem a könyveket, útleírásokat. Gimnáziumi történelemtanárom, Gáti Imre valamint földrajztanárom, Ughy Jenő – aki mellesleg nagy világjáró is volt – hatással voltak rám abban, hogy ne lanyhuljon érdeklődésem a távoli vidékek iránt. S persze ekkortájt kerültek a kezembe azok a könyvek is, amelyek Ázsia felé fordították figyelmemet, például a Bengáli tűz és az Allah Akbár! Germanus Gyulától, valamint Baktay Ervin művei – nem csupán Indiáról szóló útleírásai, de Kőrösi Csoma Sándort bemutató munkái is. Külön öröm volt számomra, hogy tizenöt esztendősen megismerkedhettem Balázs Dénes karsztkutató-geográfussal – múzeumunk alapítójával –, aki szintén nagyon sokat kutatott Ázsiában, és első könyvét is erről a földrészről írta, Hajóstoppal az Indonéz-szigetvilágban címmel. Ez a mű is meggyőzött arról: utaznom kell. Mindig olyan munka érdekelt, melynek része az utazás. A személyes tájékozódást nem pótolják a könyvek, az újságok és a televízióműsorok. A külhoni élmények tükrében a hazai viszonyokat is másképp látja az ember. Utazni nagyon jó. Ennél csak egy jobb van: hazajönni.
– Nyilván ezért is döntött úgy, hogy történelem-földrajz szakos egyetemistaként folytatja tanulmányait. Azonban még le sem diplomázott, amikor sikerült eljutnia Indiába. Hogyan?
– A trópusi karsztok felszínfejlődését kaptam szakdolgozati témául Borsy Zoltán tanszékvezető professzortól. Megkérdeztem tőle: mi volna, ha a valóságban is szeretném megismerni ezeket a tájakat? A professzor úr üdvözölte felvetésemet, de hozzátette: az egyetemtől s a hatóságoktól nem várhatok pénzbeli segítséget, azonban ha a saját szakállamra mégis megpróbálkoznék az úttal, akkor erkölcsileg támogatnak. Ez a gyakorlatban néhány ajánlólevelet jelentett. Több éves szervezőmunka, kérvényezés után keserves munkával összegyűjtött pénzből, szülői, családi és baráti segítséggel végül sikerült eljutnom Dél-Ázsiába, ahol tíz hónapot töltöttem el – napi másfél dollárból. Nyomorogtam, de közben bejárhattam India minden vidékét – eljutottam Kasmírba és Ladakhba is, azokba a kolostorokba, ahol Kőrösi Csoma Sándor élt és dolgozott, miközben a legkülönfélébb kalandokat éltem át. Egy alkalommal például ledöntött a lábamról a trópusi amőba nevű betegség, amelybe akkoriban – 1980-at írtunk – többen haltak bele, mint amennyien túlélték. Egy kelet-indiai kórházban feküdtem, amikor jött a nővérke, hogy beinjekciózzon – a tűt úgy sterilizálta, hogy végighúzta rajta az ujját. Ezt a szörnyűséget szóvá tettem, mire azzal felelt: nyugodjak meg, ez jó kórház, hiszen itt leprásokat, tífuszosokat és kolerásokat is kezelnek. Csak azt nem mondta meg, ezen páciensek melyikét kezelte a fecskendővel énelőttem… Mindenesetre ez az út érlelte meg bennem azt a szándékot, hogy minél többet tudjak meg Kőrösi Csomáról és munkásságáról. Ő azért is érdekes személyiség számomra, mert műve és életpéldája túlmutat a tudomány határain, bár tény, hogy geográfusként is jelentős. Kevesen tudják például, hogy ő végzett először rendszeres hőmérsékletméréseket a Himalája hegyei között.
– Hazatérését a tanítással töltött évek követték.
– Négy évig tanítottam Pestszentlőrincen, a Steinmetz Miklós Gimnáziumban – ez életem egyik nagyon szép időszaka volt. Ekkor nyertem felvételt a Magyar Tudományos Akadémia aspirantúrájára. Szegeden doktoráltam, Jakucs Lászlónál, a világhírű karsztkutató földrajzprofesszornál. Ebben az időszakban keresett meg Balázs Dénes azzal az elképzeléssel, hogy Érden létre kellene hozni egy múzeumot, amely a geográfia történetét, magyar utazók, földrajzi felfedezők munkásságát mutatná be. Ez szép, de nehéz kihívás volt. A semmiből kellett létrehozni egy múzeumot, állandó kiállításokat, archívumot, térképtárat. A Magyar Földrajzi Társaság tagjai sok segítséget nyújtottak. A jó cél érdekében rengetegen vállaltak személyes áldozatot, a legtöbbet Balázs Dénes, aki nélkül a múzeum nem jött volna létre. Még végigvittem érettségiig az osztályomat, mert ezt megígértem a gyerekeknek és a szülőknek, de közben a múzeumi feladatokat is végeznem kellett, akárcsak az aspirantúrát. Nehéz időszak volt, naponta csak 4-5 órát aludtam, de ilyenkor az ember nem a saját fáradságát nézi, hanem azt, hogyan szolgálhat másokat. Múzeumi munkám főleg gyűjteménygyarapításból, elfeledett muzeális hagyatékok felkutatásából, megszerzéséből, kiállítások, előadások szervezéséből, kiadványok, kötetek megjelentetéséből állt, de azért publikációimmal is igyekeztem hozzájárulni a geográfia múltbeli értékeinek megismertetéséhez. Domonkos Béla szobrászművésszel, jó szándékú emberek önzetlen segítségével az érdi múzeumkertben létrehoztuk a magyar felfedező utazók szoborparkját.
– És hamarosan napvilágot láttak első kötetei.
– Első könyvemet Srí Lankáról írtam A veddák földjén címmel – 1989-ben jelent meg a Gondolat Kiadó Világjárók sorozatában. A sziget bemutatása nehéz feladatnak bizonyult, hiszen kevés információ állt rendelkezésemre Srí Lankáról. Közben több dél-kelet-ázsiai országgal is foglalkoztam, például megírhattam az első magyar nyelvű útikönyvet Thaiföldről, amelynek már a harmadik kiadása van nyomdában. Akkoriban még nem sokan jártak ebben az országban, sőt, volt aki még sajnálkozott is: miért írok Thaiföldről; úgysem utazik senki oda, a világ végére. Ám már ekkor felismertem, hogy ennek az országnak olyan lehetőségei vannak, amelyek később majd tömegestül vonzzák hazánkból is a turistákat. Azóta a jóslatom valóra vált. Manapság tízezrek jutnak el Thaiföldre.
– A nagy sikerű hollywoodi film után könyve jelent meg Almásy Lászlóról is. Hogyan kezdte érdekelni a legendás Szahara-kutató személye?
– Mindig fontosnak éreztem az elfeledett, háttérbe szorított értékek kutatását – ez nagyon háládatlan dolog, mert rengeteg energiát és erőfeszítést igényel, ám sikere mindig bizonytalan. Így kezdtem foglalkozni Almásy László tevékenységével is, több mint húsz évvel ezelőtt. Amikor Az angol beteg című film világhírűvé tette a nevét, már több ezer oldalnyi kéziratos kutatási anyagom gyűlt össze Almásyról. Ez alapján írtam meg A Szahara bűvöletében című munkát, amely a világ egyik legtöbbet emlegetett magyarjának valódi élettörténetét beszéli el. Sokáig reményem sem volt arra, hogy a kötet megjelenhet, mégsem adtam fel, hittem abban, hogy eljöhet az idő, amikor széttörnek a tabuk bilincsei. Az amerikai filmsiker előtt nem érdekelte a hazai kiadókat Almásy életrajza, de utána a világhír miatt tucatjával jelentkeztek, hogy megjelentetnék a kéziratot. Azt sem feledhetem, hogy a Debreceni Tudományegyetemen az a Kádár László volt a földrajzprofesszorom, aki 1933-ban Almásy expedíciójának tagjaként kutatott a Líbiai-sivatagban. Ő is ösztönzött erre a munkára. Igazán sajnálom, hogy a könyvem megjelenését nem érhette meg.
– Legutóbbi könyve Tájfunok Tajvan földjén címmel jelent meg. Miért találta könyvre érdemes témának ezt a kis kelet-ázsiai szigetet?
– Méltán mondhatjuk, hogy a XIX. század Európa, a XX. pedig Amerika évszázada volt, de kétségtelen, hogy a XXI. Ázsia százada lesz. Úgy vélem, ez a hihetetlen iramú fejlődés Tajvan esetében a leglátványosabb. 1949-ben Tajvan és Magyarország hasonló gazdasági szinten állt, mindemellett náluk is diktatúra volt, amelyet Csang Kaj-sek neve jelképezett. A rendszerváltás mindkét országban nagyjából egy időben következett be – csakhogy Magyarországon a diktatúra 20 milliárd dolláros államadósságot, míg Tajvanon 70 milliárdos valutatartalékot hagyott maga után. Pedig Tajvanon sincsenek gyémántmezők, aranybányák, az ország mégis a világ élvonalába tartozik a gazdasági eredmények alapján! Nem mellékesen Magyarországon a tajvani befektetések értéke körülbelül százhatvanmillió dollár, tehát a szigetország jóléte a mi gazdaságunkra is hatással van.
– Csak rohamosan fejlődő gazdasága okán találja ennyire lenyűgözőnek Tajvant?
– Az is elbűvölt, hogy egy olyan szigeten, amelynek nagy része lakhatatlan és termelésre alkalmatlan hegyvidék, hogyan jöttek rá a helybéliek, miként használhatnák ki minél intenzívebben a megművelhető területeket. Ráadásul eközben nagyon odafigyelnek a környezetvédelemre, a természetvédelemre és persze egymásra is. A szigetország nemzeti parkjai szintén nagy benyomást tettek rám – a Kentingi Nemzeti Park, vagy éppen a Taroko szurdoka –, miképpen infrastruktúrájuk is, ugyanis a hatalmas és ésszerűen felhasznált pénzösszeg, amelyet ezekre a területekre áldoztak, messzemenően megtérült. Méltán kerülhetnének Tajvan nemzeti parkjai már a közeljövőben a világörökségi listára, ha ezt az ENSZ és az UNESCO is támogatná… A Taroko szurdoka például tudományos kutatás szempontjából is érdekes, nem csupán turistalátványosságként.
– Útja során tajvani magyarokkal is találkozott.
– Rendkívüli élményt jelentett számomra megismerkedni azokkal a honfitársainkkal, akik már évtizedek óta ott élnek, ott kamatoztatták tudásukat, és ott szereztek maguknak elismerést. Beszéltem Zsoldos Imrével, aki a Fuzsen Katolikus Egyetem Francia Intézetének professzoraként tucatnyi nyelvet sajátított el, s immár négy évtizede oktatja a tajvani diákokat. A szülőföldjén, az 1950-es években a hatóságok úgy vélték, rá anyagmozgató segédmunkásként van szüksége a népgazdaságnak, de ő nem osztotta ezt a vélekedést, és továbbtanulási terveiről sem mondott le. 1956-ban távozott, az USA-ban egyetemi tanár lett, majd Tajvanon telepedett le. Publikációi világhírűvé tették szakmai, irodalmi körökben. Hsinchuban, egy ottani gyermekotthonban találkoztam Jaschkó István atyával, aki Kassán született, de élete java részét Kelet-Ázsiában töltötte. A támingi misszió tagjaként, 1936-ban került ki a szárazföldi Kínába, majd a kommunista hatalomátvétel után kényszerült távozásra, s jutott el Tajvanra. Ott aztán elhagyott, beteg, sérült gyerekeket vett a pártfogásába. A helybéliek kezdetben furcsállották, hogy olyasvalamivel foglalkozik, amiből semmi anyagi hasznot nem remélhet, ám a későbbiekben belátták munkájának fontosságát, és pénzzel is támogatták fáradozásait. Most már kormányzati szinten elismerik a munkásságát – 1997-ben a tajvani elnök adta át Jaschkó Istvánnak az egyik legrangosabb állami kitüntetést. A jezsuita atya sorsa mindemellett a „két Kína” – a kontinentális népköztársaság, valamint Tajvan – közti különbséget is jól példázza. A Mao Ce-tung-i fordulat után ugyanis a jezsuita misszionáriusokat elüldözte a kommunista hatalom – Jaschkó atya több társa megjárta az átnevelő táborok poklát... Az akkori államvezetés az egyházi emberekben ellenséget látott, és gyanakvással kezelte őket, hiszen a Jaschkó Istvánhoz hasonló személyiségek az egypólusú igazságokat hirdető rendszert veszélyeztetik a maguk erkölcsi értékeivel. De Tajvanon sohasem volt vallásüldözés. A kínai jezsuita misszió több tagja, Zsámár Jenő, Maron József, Vajda Tibor, Lischerong Gáspár, Bencze István is a szigeten talált otthonra. Önzetlen munkájukkal nagy megbecsülést szereztek a magyarságnak.
– Változott-e jelentősen azóta a népi Kína valláspolitikája?
– Ne feledjük: a szárazföldi Kína politikai elitje még II. János Pál pápa temetésén sem képviseltette magát. Tudnunk kell, hogy emögött is határozott politikai célok rejlenek – Peking kormányzati álláspontja az volt, hogy a Kínai Népköztársaság több mint egymilliárd főnyi lakosságát senki sem képviselheti a Vatikánban, amíg a pápai állam önálló országként ismeri el Tajvant. De gondoljunk bele: hogyan is tehetne másképp a Vatikán, amikor éppen Tajvan fogadta be azokat a papokat, akiket Mao Ce-tung Kínája elüldözött. A Vatikánt álláspontjának kialakításában erkölcsi megfontolások is vezérlik, nem csupán a haszonelvűség. Úgy tűnik számomra: ebben a kérdésben a pápai állam eltökélten tartja magát az általa hirdetett erkölcsi elvekhez.
– Európa államai közül egyedül a Vatikán tart fenn diplomáciai kapcsolatot Tajpejjel. A világ legnagyobb részének Tajvan-poltikáját mintha erősen befolyásolná a szárazföldi Kína katonai és gazdasági ereje.
– Így van, pedig ezeken kívül is léteznek lényeges szempontok. Most, október 23-ához közeledve például nem érdektelen felidéznünk, mi volt 1956-ban, a forradalom idején Tajvan álláspontja. Mao Ce-tung határozottan leszögezte, hogy a magyar forradalmat el kell tiporni, és kemény megtorlással kell rendet tenni. Tajvanon viszont üdvözölték az 1956-os forradalmat, úgy ítélték meg, hogy a budapesti felkelés a magyar nép szabadságvágyának kifejeződése a bolsevista rendszerrel szemben, amelynek ők is az ellenségei voltak, hiszen az akkor hatalmon lévő Kuomintang – Csang Kaj-sek vezetésével – éppen a kommunista Mao Ce-tung elől menekülve talált otthonra a szigeten. Csang Kaj-sek tehát üdvözölte a magyar forradalmat, sőt: személyes kihallgatáson fogadta a forradalom egyik vezető személyiségét, Király Bélát, miközben szerte a szigetországban szimpátiatüntetéseket szerveztek a magyar szabadság mellett, gyűjtéseket kezdeményeztek a menekültek javára. Tajvanon találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki elmondta, hogy az iskolában összegyűjtötték a játékaikat és zsebpénzüket, hogy elküldjék a menekülttáborokban élő magyar gyerekeknek. Tajvan akkori álláspontja tehát mindmáig kiállja a történelmi értékítélet próbáját. Nem tudom, Peking akkori véleményét mennyire vallja a magáénak a mai vezetőség, viszont tény, hogy Mao Ce-tung arcképe máig kint függ a közintézmények falain, tehát mégis kell, hogy létezzen némi folytonosság!
– Miképpen Tajvanon is folyton Csang Kaj-sek szobrokba botlik az ember.
– Tény, hogy Tajvanon mindmáig nagy tiszteletnek örvend Csang Kaj-sek – pedig már másfél évtized telt el a demokratizálódás óta. Ez persze nem véletlenül alakult így! Csang Kaj-sek alatt Tajvan megerősödött, s gazdasága, exportképessége világtényezővé vált. Gondoljunk bele: Magyarországon aligha jutna eszébe bárkinek is olyan díszes mauzóleumot emelni Rákosi Mátyásnak, mint amilyet Tajpejben emeltek Csang Kaj-seknek. Ferihegyet sem igen nevezné el senki a kommunista diktátorról, miközben a tajpeji nemzetközi repülőtér Csang Kaj-sek nevét viseli. Mindebből talán kiderül, mi állta ki a történelem és az idő próbáját, és mi nem. Persze nem csak emiatt volna fontos, hogy Magyarország nyisson Tajvan felé. Be kell látnunk ugyanis, hogy Kelet-Ázsia jövője az egész világ sorsával összefügg. Ha a térség stabilitása megbomlana, az elkerülhetetlenül a világ egészére hatással volna. A mi érdekünk – a NATO és az Európai Unió tagjaként is – az, hogy a térség minden országával egyaránt erősítsük a kapcsolatunkat, nem csupán a gazdaság, hanem a diplomácia, a tudomány és a kultúra területén is.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
