Csontos János: Lőcse-dűlő

Csontos János: A paradicsomnak sok neve lehet, de mindenképpen Erdőbénye az egyik szinonimája. A név amúgy is kitüntetett hellyel bír a családi legendáriumban: a múlt század első harmadában volt itt egy jól sikerült nászút – az ifjú pár egy hétig ki sem mozdult a bérelt parasztházból; még az ételt is a küszöbükre tették. Pedig néha kinézhettek, járhattak volna egyet: például a Lőcse-dűlőbe, ahol immár az impozáns Béres-pincészet tekint le a festői falura. A zárt tokaji borvidéknek (ahol csupán öt kanonizált szőlőfajtát szabad termeszteni, azon belül is főképp a hárslevelűt meg a furmintot) Erdőbénye a mértani középpontja. Nyilván nem véletlenül itt találták meg a világ legrégebbi kőzetbe zárt szőlőleletét, s nem véletlen az aszúkultusz sem: ide való Szepsy Laczkó Máté, Lorántffy Zsuzsanna udvari papja, az aszúbor felfedezője; akárcsak Dombi Sámuel bábaorvos, az aszú gyógyító hatásának kutatója. Béresék minden bizonnyal egyenes logikai kapcsolatot véltek felfedezni a kétféle gyógyító csepp között, de nem rátelepedni, hanem beleolvadni kívántak a helyi hagyományba. Jól tették. Az Anthony Gall, Pintér Tamás és Csaba Kata által megálmodott pincészet nem csupán egy lett a tokaji középbirtokok közül: sikerült egyesíteniük a tradíciót a XXI. századi kívánatos tendenciákkal. A háromezer négyzetméteres épületkomplexum akként puritán, hogy közben nagyvonalú; úgy simul bele az édeni tájba, hogy egyben uralja is azt. A szőlőfeldolgozó, borérlelő és szállásadó helyiségeket nemcsak a régi keresztútra telepítették, de egyenesen az ódon diófát építették körül velük. Jó borász(nő) nélkül persze mit sem ér egy ilyen létesítmény: ilyenkor az építészek is meghajolnak a vinikulturális szakma kívánalmai előtt, ami mindnyájunknak javára válik.

(Magyar Nemzet, 2006. június 1.)