Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilapban Stefan Dietrich Alkalmatlan a megbékélésre című vezércikkében foglalkozik a német–lengyel közeledést akadályozó németekkel. Az európai kitelepítésekről rendezett, Kikényszerített utak című kiállítás leghatározottabb bírálóinak nem is kellett ellátogatniuk a tárlat színhelyére, a Kronprinzenpalais-ba, hogy tudják, ott bizony átírják a történelmet, és a „tettesekből áldozatokat” kívánnak csinálni. Erre a szintre ugyan nem süllyedt Gesine Schwan, a német–lengyel kapcsolatok még Schröder által kinevezett koordinátora. De ő is csak azt látta a kiállításban, amit látni kívánt. Ráadásul Schwan asszony számára a kiállítás kezdeményezője, Erika Steinbach, az elüldözöttek szövetségének vezetője tűnik a német–lengyel közeledés legnagyobb akadályának.
Az Elüldözöttek Szövetsége (BdV) bármennyire történelmileg és politikailag korrekt módon is dolgozza fel a XX. század történetét, ha ezt ők teszik, akkor a vita hirtelen nemkívánatossá válik. „A BdV-nek hiányoznak az idevonatkozó képességei„, hangzik Markus Meckel, a Bundestag SPD-képviselőjének ítélete.
Ez az arrogancia az egyik oka annak, amiért a német–lengyel kapcsolatok sokkal törékenyebbek, mint a német–francia viszony. A saját országban lévő politikai árkok betemetésének és a személyes ellenszenvek meghaladási szándékának hiánya tesz képtelenné egyeseket a határokon átnyúló kiegyezésre. Nem csak a Kaczynski testvérek Lengyelországában kerültek rossz kezekbe a kétoldalú kapcsolatok, hanem Németországban is. Ahol társadalmi szinten főként a kitelepítettek, elüldözöttek és leszármazottaik tartják életben a keleti szomszédok iránt meglévő érdeklődést, és ápolják a személyes kapcsolatokat; ugyanakkor a politika területén nincs rájuk szükség. Ott még mindig az enyhülési politika szent Gráljának őrzői dominálnak, olyan személyek, akik felett régen eljárt az idő. Az Emlékezés és Szolidaritás Európai Hálózata, melyet a Schröder kormány kulturális miniszter asszonya hívott életre azért, hogy megteremtse a BdV által életre hívott Kitelepítések elleni központ konkurensét, megalapítása óta még nem adott életjelet magáról. Varsói székhelye a hálózat temetőjévé vált. Míg Steinbach asszony berlini alapítványa azóta is komoly érdeklődésnek örvend.
Éppen ezért volt fontos, hogy Horst Köhler szövetségi elnök képes volt áttörni a Steinbach-ellenes erők zárótüzének falanxát, és a szülőföld napján szólt az elüldözöttekhez. A beszédében rejlő, háromszor is elhangzott felszólítást („Szólnunk kell róla”) ugyan elsődlegesen a lengyeleknek címezte, akiknek nehezükre esik egy, a történelem feldolgozásáról immár régen elkezdődött folyamat továbbvitele. Mindazoknak, akik komolyan gondolják a jószomszédi kapcsolatokat Lengyelországgal, azoknak Köhlerről kellene példát venniük. A megbékélés ugyanis otthon kezdődik.
Die Presse (diepresse.com)
A konzervatív osztrák napilapban Norbert Mayer Bécsiek lettünk címmel ismerteti a Karlsplatzon álló Bécs Múzeumban megnyitott, Menekülés Bécsbe – Magyarország 1956 című kiállítást. A kiállítás ugyan dokumentálja az ellenséges megszállás alól éppen felszabadult osztrákok szolidaritását is, de a politikusi idézetek jelzik, már akkor is milyen vékony volt a segítőkészség. „Ugyanakkor óvok attól, hogy – bár nem akarok szörnyű lenni – a lakásokat valóban lakhatóvá tegyük, különben nem tudunk tőlük megszabadulni, különösen néhányuktól” –nyilatkozta a magyar menekültek kapcsán Ferdinand Graf honvédelmi miniszter 1956. november közepén a minisztertanácsban. Fél évvel később Oskar Helmer belügyminiszter megjegyezte, hogy a menekültek befogadása az egész világon Ausztria jó hírét keltette. Ugyanakkor követelte, hogy az ország csak átmenő állomás legyen a magyarok számára. S a bécsi polgármester, Franz Jonas 1957-ben arról cikkezett az SPÖ közeli Arbeiter-Zeitungban, hogy csak panaszt hall arról, hogy a magyar menekültek ingyen használhatják a villamosokat, míg a szegény helyieknek fizetniük kell érte. S az sem passzolt igazán a bécsieknek, hogy rövid időn belül már nemcsak szegény menekültek voltak, de közülük számosan emelkedni kezdtek a társadalmi ranglétrán.
Die Welt (welt.de)
A konzervatív német napilap A rendőrség „Döner-maffiáról” beszél című cikkében foglalkozik a mind szerteágazóbb németországi romlottélelmiszer-botrányról. A múlt héten kirobbant romlotthúsbotrány elő számú gyanúsítottja, Georg Bruner müncheni húsnagykereskedő öngyilkosságba menekült. A 74 esztendős férfi szerda reggel felakasztotta magát müncheni lakásában. Bruner nem hagyott maga után búcsúlevelet.
Bruner hűtőházában az élelmiszer-ellenőrök több mint hatvan tonna fogyasztásra alkalmatlan húst találtak, nyilatkozta Josef Wilfling, a „hűtőház“ nyomozó csoport vezetője. Mindennaposnak számított a szavatossági dátum átragasztása, nyilatkozta Wilfling. Az üzem nem sokkal a szavatossági idő lejárta előtt vásárolta a Döner-rudakat, évekig tárolta, felolvasztotta, újra lefagyasztotta, majd az egész országban mintegy 2500 vásárlónak továbbadta. További ötven vásárlót tartanak nyilván Ausztriában, Hollandiában és további szomszédos országokban.
A cég romlott húst és egyéb élelmiszert összesen nyolc uniós tagállamba szállított, nyilatkozta a brüsszeli uniós bizottság egyik szóvivője. A rendelkezésre álló adatok szerint romlott élelmiszer került Ausztriába, Csehországba, Dániába, Franciaországba, Hollandiába, Belgiumba, Olaszországba és Luxemburgba. A fenti országok hatóságai felszólította, hogy a nyomozzák ki, hova kerültek a szállítmányok.
A müncheni nagykereskedő a romlott húst részben Thaiföldről és Brazíliából importálta. „A rossz minőségű árut drága pénzért továbbadta“, nyilatkozta Wilfing Bruner üzelmeiről. Bruner hűtőházában összesen 400 tonna élelmiszert, főként húst tároltak. Mivel a könyvelés teljesen kaotikus (mikor honnan vásároltak, és hová szállítottak), elkerülhetetlen a teljes készlet átvizsgálása, mely legalább a hét végéig eltart.
origo.hu
Autóbalesetben meghalt egy német állampolgár Zalában
