Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív napilapban Manfred Schäfers Kína Afrikában terjeszkedik című cikkében foglalkozik Peking politikai céljaival a fekete kontinenset illetőleg.
Mostanság számtalan kongresszus, nemzetközi találkozó témája, hogy mit keres Kína Afrikában. Mi hajtja Pekinget a fekete kontinensen, hogy bőkezű adományokat osszon, miközben még Németországtól a fejlődő országokat megillető segélyeket kasszíroz. A tények magukért beszélnek: Kína mára 1,2 milliárd dollárjával a legnagyobb adományozóvá vált Afrikában, ellentétben például Berlinnel, mely elsődlegesen mikrohiteleket nyújt, addig Kína főként az infrastruktúra felépítésében segédkezik, amit ráadásul azonnal megépítenek. Nem véletlen, hogy az Afrikában tevékenykedő kínai segélymunkások létszámát 80 000-re becsülik.
Nem igazán törődnek az érintett ország érdekeivel, így szívesen támogatnak presztízsberuházásokat, mint elnöki palotákat, vagy sportstadionokat. Az sem igazán érdekli őket mennyire hatékony a befektetés, vagy mennyire környezetszennyező, esetleg segít-e az országban élő szegényeknek – ilyen kényes kérdésekkel abszolút nem foglalkoznak. S azzal sem törődnek túlzottan, hogy az érintett ország vajon képes-e visszafizetni a hiteleket?
A kínaiak nem ijednek meg az érintett országok ama kétes praktikáitól, melyek az OECD országok normál pénzadóit elrettentik, s nem kapcsolják olyan követelésekkel, mint a korrupció elleni küzdelem, vagy a lakosság jóléte. Sőt, Kína igen gyakran ellentétes érdekeket követ, mint a hagyományos segélyezők. Amikor a demokratikus országok kivonultak Zimbabvéból, mert hatalommániás elnöke, Robert Mugabe az egykor virágzó országot szisztematikusan tönkretette, akkor a kommunista kapitalisták beugrottak a résbe. Nemcsak díszes rezidenciát építettek az elnöknek, de fegyvereket is szállítottak neki. Ellentételezésként a kínaiak hozzáférnek az ország gazdag rézérc készleteihez.
Hitelezési rendszerével Kína a nyersanyagokban gazdag, ugyanakkor szegény országokban biztosítja a további növekedéséhez szükséges nyersanyagokat. Az Angolának adott, kedvező kamatozású 2 milliárd dolláros hitellel biztosították hozzáférésüket az ország kőolajkészleteihez. Nem véletlen, hogy a kínai külkereskedelmi minisztérium dönt arról, melyik ország milyen támogatásban részesül.
Kína számára kifizetődőek ezek az üzletek: biztosítja saját nyersanyagellátását, új piacokat, ráadásul a nemzetközi szintéren is növeli támogatóinak számát. Az ugyanakkor kérdéses, hogy az érintett országok hasonlóan profitálnak az üzletből, nemsokára ugyanis sokba kerül nekik, hogy Kína nem termelékeny befektetéseket eszközölt náluk.
Der Spiegel (spiegel.de)
A baloldali hírmagazinban Anna Reimann Színes köztársaság című utópikus cikkében ábrándozik a szép új multikulti világról. (A cikk szójáték címe a bundes = szövetségi és a buntes = színes hasonlóságára épít. a szerk.)
2067-ben a német elitek fele bevándorlókból áll, így lesz ez a politikában, a gazdaságban, a tudományban és a kultúrában. A német külügyminiszter asszony szülei Irakból, a kancellár ősei Olaszországból érkeztek. 2067-ben minden második, Németországban élő személy bevándorló családból származik. A német többségi társadalom egy rendkívül színes társadalommá változott. Már 2010-ben a nagyvárosok lakóinak fele bevándorló családból származik, 2025-ben 100 újszülöttből 65 már nem német lesz.
A határvonalak már régen nem a bevándorlók és a németek között húzódnak. Ennek már nincs jelentősége a társadalmi esélyeit illetően, a fekete CSU politikusok éppen annyira magától értetődőek, mint az afgán konszern főnöknők. Az iskolákban régen nem teljesítményértékelésről, mint pl. a Pisa-tanulmányról panaszkodnak, hanem a közös értékekről beszélgetnek. Már óvodában a tisztelettel és az egyenlőséggel együtt tanítják a kulturális különbözőségeket, közösen ünneplik a muzulmán áldozati ünnepet, a karácsonyt, a hanukát. Az iskolák előírják a találkozási kötelezettséget a szülőknek, bárhonnan is származzon, így feloldódnak a törökökről, az arabokról, a németekről kialakult sztereotípiák.
Ez mindkét oldal teljesítménye lesz. Németország végre komolyan veszi, hogy bevándorlási célország, és komoly ajánlatokat tesz a bevándoroltaknak az oktatásban, a foglalkoztatásban, a politikai részvételben. 2067-ben mindenki azonnal megkapja az állampolgárságot választójoggal, amennyiben félreérthetetlenül elfogadják az alkotmányt.
Die Presse (diepresse.com)
A konzervatív osztrák napilapban Wolfgang Böhm Mi van a franciákkal? című cikkében foglalkozik a franciák körében terjedő euroszkepticizmussal.
A hír történelmi gyúanyagot rejt. Egy friss közvéleménykutatás szerint a franciák 52 százaléka az európai közös valuta bevezetését „igen rossznak”, vagy „rossznak” tartja. Egy ilyen eredmény Ausztriában senkit sem lepne meg, de az unió egyik alapító tagállamában történelmi cezurának számít. A történet iróniája, hogy ez az elutasító eredmény abban országban született, melynek követelésére az eurót bevezették.
A német újraegyesüléshez történő francia hozzájárulásért cserébe François Mitterrand a közös európai valuta bevezetését követelte. Ezzel kívánták a német márka dominanciáját megtörni. Párizs ebben annak lehetőségét látta, hogy összekösse a saját gazdaságának előnyeit az Európai Unió erősítésével, melyből mindenki profitálhat. Ezért a francia vezetés nemcsak az euró bevezetését, hanem egy közös európai kül- és biztonságpolitika megalakítását is erőltette.
Az uniós alkotmány előkészítésig érezhető volt, ahogyan az Elysée-palota megpróbálta az EU-t egyfajta – természetesen francia minta alapján – működő államszövetséggé átalakítani. Ez vezetett az erős bizottsági elnök ötletéhez, amit Valery Giscard d'Estaing protezsált. Ellentétben a kis országok érdekeivel, az EU-t egy centralizált és hatékonyan működő államok feletti intézménnyé kívánták alakítani.
Az első hibát már az alkotmányozó konvent elnökének kinevezésekor követték el, amikor a minta európai Jacques Delors helyett a francia viszonyok fogságában élő Giscard d'Estaing-t küldték Brüsszelbe. Talán ezzel nemcsak az európai partnerek flexibilitását, hanem saját lakosságukét is túlbecsülte Párizs.
A 2005-ös alkotmányról szóló referendum óta Franciaország teljesen átalakult. Az európai küldetéstudat, mely a forradalom óta a hagyományaik közé tartozott, már a múlté – vélekedik Johannes Voggenhuber, a zöldek EP képviselője.
Az új vonal megtestesülése a konzervatív elnökjelölt Nicolas Sarkozy. Az EU-politikai programja igen szűk keretek között mozog, ellenzi a további uniós bővítéseket és egy csonka alkotmány elfogadását támogatja. Ségolène Royal, a szocialista elnökjelölt semmivel sem marad el mögötte, hogy ne adjon támadási felületet az EU-szkeptikusoknak – ezért egyáltalán nem fogalmazott meg ilyen irányvonalat. Voggenhuber szerint mindketten a nemzetállam erősítésével próbálkoznak.
origo.hu
Új szóviője lett a Fidesz-frakciónak: Ibolya Csenge Gabriella
