Bitó László: A hazugság apológiája

Bitó László: Az Ószövetségben Jákob kétszer is azt hazudja a megvakult Izsáknak, hogy ő Ézsaú, az elsőszülöttje. Így nyeri el apja áldását. De hát nem bűn a hazugság? Nem tiltja a Tízparancsolat? Nem. A „ne lopj!” parancsa után nem ugyanilyen általános, egyértelmű „ne hazudj!” tilalom áll. Hanem csak a sokkal szűkebb hatályú, félreérthetetlen parancs: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2 Mózes, 20,16) Jó lenne, ha sosem kéne hazudnunk. Ha azonban adott helyzetben nem mondhattuk ki az igazat, vagy nem akartuk, mertük kimondani, a zsidó–keresztény moralitás ad még egy esélyt: valljuk-ismerjük be, amint lehet. Az elhíresült, érzelmektől motivált, szenvedélyes őszödi rögtönzés szóban forgó részeit akár olyan beismerésnek is tarthatjuk, mint a gyülekezeti gyónást, melynek az a közösségi lényege, hogy nemcsak Isten bocsátja meg a nyilvánosan bevallottakat, de mindazok is, akik meghallják. Különösen súlyos és ostoba vétek hazugnak nevezni azt, aki már bevallotta saját közösségének – és vallomása a közösségén túl is mindenkihez eljutott –, hogy nem mindig mondott igazat, hiszen ez nem csak a Tízparancsolatban elítélt vádaskodás lehet, de kétségbe is vonja vallomása hitelességét: azt, hogy valóban, valaha is hazudott.

(Népszava, 2007. május 14.)