A legnagyobb hazugság

Pozsgay Imre nem ért egyet azokkal, akik szerint nem volt rendszerváltás. Az MSZP-ből 1990-ben távozó egykori államminiszter ugyanakkor kritikával szemléli azt a demokráciát, amit mi kaptunk, mert szerinte ma a népnek jár a legnagyobb megvetés, ha politizálni akar. Végzetes hibának tartja, hogy a társadalmat kihagyták a demokratikus átalakulás aktív szereplői közül, s az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon nem foglalkoztak érdemben a nemzeti vagyon jövőjével.

– Rendszerváltó politikusnak tartja magát?

– Életem legnagyobb teljesítményének tartom a rendszerváltást. Sokan arról beszélnek, hogy Pozsgay vereséget szenvedett. Ez nem igaz. A sikereim felülmúlják azokat a csapásokat, amelyek a rendszerváltás után értek. Rendszerváltó politikusnak tartom magam, hiszen nem kétséges, hogy a diktatúrával szemben egy új intézményrendszert sikerült megteremteni, és ennek a létrehozásában nekem is jutott némi szerep. A rendszerváltás teljesítményét azonban nem tekintem minden kritikán felülállónak. Amit az ember alkot, annak működés közben válnak láthatóvá a hibái.

– Hol lát zavarokat a működésben?

– A Nemzeti Kerekasztalnál szinte kizárólag a közjogi kérdésekre, az előző hatalom politikai intézményeire koncentráltunk. Háttérbe szorult a gazdaságpolitika, annak a nem kis kérdésnek a tisztázása, hogy mi legyen a nemzeti vagyonnal. Az állami tulajdon társadalmi felügyelet mellett vagy spontán privatizációval menjen át a piacgazdaságba? Ekkor maradt ki a látókörből a társadalom szociális biztonságának kérdése is.

– Ezt a problémát már akkor érzékelte?

– Tettem rá kísérletet, hogy az Ellenzéki Kerekasztal karolja fel ezeket a kérdéseket. Ám Antall József erre azt mondta, ezeknek az ügyeknek a napirendre tűzése olyan lenne, mintha kézigránátot dobnának a kerekasztalt körülülők közé, mert a kilenc résztvevő között nincs két szervezet, amelyik egyetértene ezekben. Ők a konszenzust tartották előbbre valónak, és közjogi kérdésekben ezt meg is tudták őrizni. Ez a mulasztás sok tekintetben végzetes következményekkel járt. Láttuk, mi lett az állami vagyon sorsa, a nemzeti vagyon sokadik felosztása milyen magatartásokat szült. Mégsem tudom elfogadni azok álláspontját, akik azt hangoztatják, hogy nem volt rendszerváltás. A rendszerváltást ugyanis nem a rákövetkező személyzeti politika, hanem a szerkezet alapján kell megítélni: a hatalmi rendszer alapvetően megváltozott, és létrejött egy többpárti versengésen alapuló demokratikus jogállami parlamentáris forma. Ugyanakkor óvatosan mondom: ebből kimaradt a nép. A legnagyobb mulasztás az volt, hogy a társadalmat kihagyták a rendszerváltás aktív szereplői közül. Szemlélővé degradálták, és csodavárásra kárhoztatták. Ebből elég hamar következett a kiábrándulás. Ennek jelei már 1990 nyarán, őszén megmutatkoztak, de különösen szembetűnővé váltak akkor, amikor kiderült, az ország önrendelkezési alapjai is megrendültek. Hiszen az állami tulajdon kiárusítása, az állam szerepének hanyatlása ezzel a következménnyel járt.

– Mi volt a fő oka a rendszerváltásnak? Az MSZMP reformereinek előrelátása, az ellenzék merészsége vagy a nagyhatalmi alkuk mechanikus következménye volt az átalakulás?

– Nem hiszek a forgatókönyvekben. Nem a CIA és a KGB hozta meg a döntéseket a kelet-közép-európai népek feje fölött. A magyarországi rendszerváltók nagyon profin viselkedtek. Időben észrevették a Szovjetunió hanyatlását, vergődését, azt, hogy már a gorbacsovi reformok sem menthetik meg a genetikailag hibás rendszert.

Szerető Szabolcs–Villányi Károly

(Részletek a Magyar Nemzet június 16-i számában)