Pálya- és kortársaikkal ellentétben arra is képes a Stones, hogy tisztességes előzenekart hozzon magával. Igaz, nekünk, „csak” a The Charlatans jutott (máshol például a Living Colour, a Pearl Jam, a Maroon 5, vagy a Metallica, esetleg az AC/DC nyitott), de a zeneipar nagy túlélőjének számító birminghami, ám lélekben „madchesteri” csapat kellemes háttérzenét prezentált a már előre beharangozott vízosztáshoz. Sőt: ha az ember odafigyelt (egyáltalán, ha oda tudott figyelni ekkora melegben) erre a reagge-vel, elektronikával meghintett indie, baggy, Stone Roses-szerű muzsikára, akkor sem járt rosszul. Említett műfajok jellegzetessége, hogy képviselőik szinte brigádversenyszerűen próbálják egymást felülmúlni jellegtelenségben és semmitmondásban. Na, ebből sarlatánjaink nem kérnek – kértek. Sűrű szövésű Hammond-szőnyeg, markolható riffek, és ami a legjobb: nem hitték vagy hitették el a közönséggel, hogy ez az este róluk szól.
Hanem a Rolling Stonesról, naná. Nem a zenéről, mert hát azt be kell látni, hogy rocktörténelmi korszakokat nyitó és záró slágerek ide, vagy oda, ezeket az öregurakat nem a hangszeres tudásuk miatt szereti a világ. (Régen még nem tudtak zenélni, később a sok „ettől-attól” már nem, manapság egyszerűen csak már nem.) Így a Puskás Ferenc Stadionba való zarándoklat közvetlen kiváltó oka csak az az ipari méreteket öltő művészi teljesítmény lehet, amivel a Rolling Stones felépítette saját legendáriumát. Nincs még egy ilyen zenekar, amelyik ennyire sikeresen éri el azt, hogy sokkal többnek látsszon annál, ami: egy jó rock and roll banda. Így lett a csapat „A” rock and roll banda. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, hiszen kimondva-kimondatlanul erre törekszik minden zenekar.
Mutatja ezt már a színpadkép is a nyugdíjaskorba lépett erősítőkkel, de a hangszerek is legalább múzeumba valók. Mire elkezdene az egyszeri koncertlátogató gondolkozni, hogy akkor most az avítt felszerelés a díszlet, vagy a gigantikus pódium az óriás kivetítővel, addigra megszólal nagy lazán a Start Me Up, és sokkal érdekesebb látvány lesz Keith Richards háromdimenziós domborzati térkép barázdáltságát idéző arca, vagy Jagger kakasszerű mozgása. Fikarcnyit sem változik a mondanivaló, mert a You Got Me Rocking jön, mosolyognivaló szólóval, és Darryl Jones remeklésével, aki basszusgitározásával el is vinné a produkció zenei részét, de a hangmérnök ezt másképp gondolta.
Az új lemezt, a turnénak apropót adó A Bigger Banget csak a Rough Justice képviseli, de ezt be is jelentették: ahol régen jártak, ott best of, sőt greatest hits műsort adnak majd.
S lőn: összefűzve csorog két régi ballada, a Ruby Tuesday ( igazi csemege ez: csak 13-szor játszották a turné eddigi 76 állomásán) és a You Can't Always Get What You Want. A Midnight Rambler még a lemezen hallható hét percnél is hosszabb lett, bluesos, amorf jammelést ékeltek a közepébe, mintha London külvárosában valami kocsmában csörömpölnének.
Megidéztetett még James Brown is, tőle az I'll Go Crazy-t játszották el, a kókuszdióálló Keith Richards pedig két szám (You Got The Silver, I Wanna Hold You) erejéig bitorolta a mikrofont. Kitörő sikere volt, de sokat elárul, hogy még nagyobb üdvrivalgás fogadta a visszatérő Jaggert.
Aki, ha már visszatért, gitározott is a diszkóblues stílusát megteremtő Miss You-ban. E nóta közben a színpad közepe egyszer csak Charlie Wattsostul, bandástul megindult a nézőtér felé, majd a küzdőtér közepén felépített kisszínpadon landolt. Itt az It's Only Rock 'n' Rollt és a Satisfactiont játszották bele a néhány méterre álló rajongók arcába, majd a (Magyarországon a Zi-Zi Labor által népiesch szocreál verbunkossá alakított) Honky Tonk Women boogieja közben visszatértek a nagyszínpadra.
Ahol is a Sympathy For The Devil egészen barátságossá alakított folyamát vezették elő, oly módon, hogy a papíron és lemezen igen fenyegető nóta Jagger magánszámnak indult, majd egész kis oratóriumot sikerült faragni belőle a végére. A Paint It Black indiai fel- és alhangjait a rettenetesen szétcsúszott Jumping Jack Flash követte, amelyet ugyebár a feszessége adott el annak idején. Itt óhatatlanul is eszébe jutott az egyszeri koncertlátogatónak, hogy „ja igen, azt mondták, hogy ez lesz az utolsó turné, hát igen...”
A végső felvonás a lángnyelvekkel súlyosbított, füstös Brown Sugar volt, majd meghajlás, függöny, a zenészek el, a közönség még tombol, követeli az el nem játszott kedvencét, helyébe tűzijátékot kap, meg Bob Marley Exodusát kivonuló zenének. Jagger eddigre már nyilván átnézte a könyvelést, Charlie Watts megtalálta a sétapálcáját, Ronnie Wood felhajtott valami odarendelt menyecskét, Keith Richards pedig nyilván sokadjára nézett a pohár fenekére. És persze „bontják a sátrat, a cirkusz megy tovább”, de ráérnek a munkások, a következő koncert helyszínén, Brnóban ugyanis már készen vár a Rolling Stones másik színpada.
„You can't stop me now”. És tényleg: ki állítja meg őket?
origo.hu
Kitört a balhé Szombathely hírhedt bűntanyájánál
