Ötödször találkoznak a kitelepítettek Kócsújfalun

Ötvenhét évvel ezelőtt, 1950. június 23-án kezdődtek a legnagyobb népességet érintő kitelepítések az Államvédelmi Hatóság egységeinek vezetésével, ami 1953 nyaráig tartott. A választási csalással, az emberek megfélemlítéssel hatalomra jutott Magyar Kommunista Párt, később a Magyar Dolgozók Pártja Rákosi Mátyás vezetésével a szovjet Gulag mintájára az ország különböző területein, így a Hortobágyon és környékén is.

A tizenkét tábor között volt Kócspuszta is –, ahová bírói végzés nélkül a becslések szerint 2524 családot, csaknem 8000 lelket száműzött, hurcolt el. A három évig tartó pokolra emlékeznek a kitelepítettek és hozzátartozóik immár ötödik alkalommal Kócsújfalun, ahol már 1993-ban lerakták az emlékezés kápolnájának alapkövét. A találkozó kulturális programjainak keretén belül augusztus 11-én, szombaton 9 órától ökumenikus istentisztelettel áldoznak a meghurcoltak és elhunytak emlékének.

A hortobágyi pusztában fekvő településhez Tiszafüredtől Kócsújfaluig kanyargós út vezet. A 33-as utat a Tisza-tó lápos területei, nádasok, nyárfák, nyírfák, akácfák, szántóföldek szegélyezik. Ki gondolná ma már, hogy ezen a tájon idősek, középkorúak, fiatalok, férfiak és asszonyok ezreit dolgoztatták az úgynevezett rabgazdaságokban. Kisgyermekeket tartottak szörnyű körülmények között Kormópusztán, Tiszaszentimrén, Árkustanyán, Borzastanyán, Kócson, Kónyatanyán, Lenintanyán, Lászlómajorban, Elepen, Ebesen, Tedejen és Borsóstanyán. Ezek a tanyák tudnának mit mesélni.

Komjáthy István, amikor 1947– 48 tájékán, fiatal újságíróként megírja nemrég – posztumusz – megjelent, A Hortobágy krónikája című könyvét, amelyben felidézi a Borsós falutanyától csak kőhajításra lévő hortobágyi Nagycsárdát, akkor még nem tudhatta, hogy itt néhány évvel később a zárt táborokban eszelős komisszárok a „népi demokrácia ellenségeivel” gyapotot, rizst próbálnak termeszteni, citrom- és narancsfaligeteket ültetni. Persze, nem tudhatták a helyben élő békés magyar pásztorok sem, akik az ezernyolcszázas évek végén megénekelték a Kilenclyukú hidat (Debrecennek van egy vize, / Kinek Hortobágy a neve, / Arra van egy kűhid rakva, / Kilenc lyukra van állítva), hogy a XX. században nem állatokat, hanem embereket terelnek be majd a juhhodályokba, tehén- és lóistállókba – a hatalom ezeket jelölve ki számukra lakhelyül.

Stefka István

(Részletek a Magyar Nemzet 2007. augusztus 9-i számában)