Tanács István: Kapaszkodó nélkül

Tanács István: A reménykeltés és az ijesztgetés kommunikációja eddig elég sikeresen működött. Ez a társadalom évtizedek óta a „húzd meg, ereszd meg!” életszínvonal-politikája mentén él. Most rosszabb lesz, hogy később jobb lehessen. A nagy ellátórendszerek reformjának azonban könnyen maradandó következményei lehetnek: félő, hogy a mostani „húzd meg!” után sokak számára nem lesz „ereszd meg!” Az infrastrukturális fejlesztésekre tényleg rengeteg pénz megy el, s bizonyára haszon is van belőle. A hazai befektetők ösztönzése, a foglalkoztatás komolyabb támogatása, a gazdaságfejlesztés prioritásainak kitűzése és az annak megfelelő projektek kiírása azonban már inkább árnyékban marad. És vajon a tandíj bevezetésével színvonalasabb lesz-e a felsőoktatás? És amennyiben a vizitdíj, az ápolási díj, a várólista, a beteg ide-oda küldözgetése megmarad, azaz, ha ebben nem tévedünk, vajon mikorra irtható ki a hálapénz? A hosszú távú személyes tapasztalattal szemben egyre kevéssé lehet a társadalom közérzetét kommunikációval, konkrétum nélkül vázolt távlatokkal felülírni. Márpedig a többség már jó ideje a saját leértékelődését tapasztalja. Azt, hogy immár a látszata sem marad meg az egyenlőségnek. Másoknak több jár, mint nekem, érezheti napról napra az átlagpolgár. Hogy így volt ez korábban is? Éppen ez az egyik csapda: a „szemérmesen” egyéntől egyénig jutó, valahol korrupciósnak is nevezhető pénzek jótékony lepelt borítottak az úgynevezett különszolgáltatásokra – ennek véget kellett vetni, ám a differenciálás pőre valóságával szembenézni sokaknak szomorú ráébredés – ő miért nem érdemel többet? Ezt a leértékelődést nem könnyű elfogadni – ezért elfogadtatni sem. Közel még a megvalósult jóléti társadalom emléke és maradványai a második világháború utáni nyugat-európai országokban. Közel a Kádár-korszak emléke is, amely nyújtani keveset tudott ugyan, de azt több-kevesebb biztonsággal. És közel van a 2002-es választás kampánya is, amikor ugyanaz a politikai garnitúra ígért jóléti rendszerváltást, most pedig azzal kénytelen szembenézni, hogy a a valamelyest megemelkedett életszínvonalat nem képes fenntartani. Az önmagukat lecsúszni érző, elbizonytalanodott középrétegek egyelőre nem találnak kapaszkodót.

(Népszabadság, 2007. szeptember 7.)