Szerepek

Szlovák anyanyelvű magyarnak tartja magát a pilisszentkereszti Záluszki Ildikó tanár, aki nem mellesleg a Vertigo Szlovák Színház színésze. Idén játékát az Arcus nemzetiségi színházi fesztiválon díjjal jutalmazták.

Bencsik János, Hrtyan Pál és Záluszki Ildikó a Temetés című darab próbáján – Fotó: Lampert Csaba

– A Vertigo szlovák színház. Nem nehéz szlovákul játszani?
– Nem nehezebb szlovák szöveget megtanulni, mint magyart. Sőt nekem a színházon kívül az irodalmi szlovákkal ritkán van kapcsolatom, tehát nagyon szeretek szlovákul játszani.

– Pilisszentkereszten él. A falu nem is oly rég a szlovák sajtó híradásaiban szerepelt mint olyan hely, ahol bántják a szlovákokat. (Az ok, hogy a helyi szlovák önkormányzatnak át kellene költöznie egy másik épületbe.) Milyen most, a botrány után a faluban élni?
– Pilisszentkereszten élni nagyon jó. Gyönyörű a környezet, barátaim laknak itt, itt az otthonunk. Az említett „botrányról” most nem szeretnék beszélni.

– Ön szlováknak vagy magyarnak érzi magát?
– Szlovák anyanyelvű magyarnak tartom magam. Édesanyám először szlovákul tanított meg beszélni, az általános iskolában szlovákul tanultam. A gimnáziumban, Hódmezővásárhelyen megszűnt a kapcsolatom a szlováksággal, az anyanyelvvel viszont nem, mert otthon mindig szlovákul beszéltünk. A főiskolán, Szegeden szlovák szakon végeztem. Akkor ismertem meg olyan fiatalokat, akik tagjai voltak a szlovák fiatalok magyarországi szervezetének. Általuk kerültem vissza a magyarországi szlovákság vérkeringésébe és jöttem fel Pilisszentkeresztre is népművelőnek. Otthonosabban mozgok a kulturális tevékenységben, mint a politikában, bár a helyi közéletben részt veszek.

– Élhető ez az élet egy szlovák anyanyelvű magyar számára?
– Ha nem merülünk bele a politikai csatározásokba, ami sajnos az itteni szlovákságot is jellemzi, akkor vidáman és boldogan élhetünk. Akár a szlovák kulturális élet passzív befogadójaként, vagy aktívan, például színházcsinálóként. Számomra egy ideje a játék a legfontosabb. Talán azért, mert igyekszem őszintén, nyíltan élni. Igaz, szerepek a civil életben is vannak, a színházban azonban lehetőség van arra, hogy másféle szerepeket éljek át következmények nélkül. Olyanokat, amelyeket civilben nem merek, vagy nem akarok, vagy nem tudok megélni. Ez szó szerint nagyon jó játék. Empatikusabb lesz tőle az ember.

– Mindig hitt magában?
– Nem. Általában alábecsülöm magam, sokat kételkedem. De nehéz helyzetekben, mint amilyen az imént említett eset a falunkban, a belső erőm megsokszorozódik, megerősödik. Közvetetten rám fogták például, hogy szlovákellenes vagyok, ami először iszonyúan megrémített. Aztán rájöttem, az én szlovákságomat nem rendítheti meg semmiféle külső erő. Semmi sem változtathatja meg azt a hitemet, amit a nagyszüleimtől és a szüleimtől kaptam. Ami itt történt, az sokkal inkább olyan hatalomvágyról szólt, ami soha nem lehet fontosabb a hitünknél, az erőnknél, a nemzetiségünknél, az indentitásunknál. A hatalom álságos dolog. A valódi hatalom nem a pozícióban, hanem az emberi mivoltunkban rejlik. Láttuk a határon túli magyaroknál, hogy minél nagyobb volt az elnyomás, annál erősebb volt a kohéziója a közösségnek. Egy külső nyomásnak persze lehet ellentétes hatása is. Ha túl nagy az elnyomás, az el is bizonytalaníthat.

– Az asszimilációra gondol?
– Lehet az egyik formája, igen. Hogy az asszimilációt csak a többség hibájának róják fel, azt nem tudom elfogadni. Lehetnek olyan körülmények persze. De Magyarországon nincs ilyen helyzet, hiszen itt tanulhatunk, írhatunk, olvashatunk, beszélhetünk szlovákul, ha akarunk. Mi magunk asszimiláljuk önmagunkat, ha nem tanítjuk meg a gyermekeinket szlovákul beszélni, ha nem örökítjük át a hagyományokat. A családnak nagy a felelőssége, ott dől el minden.