Gyurcsányék a züllés és az enyészet felelősei

El kell végre hinnünk, hogy képesek vagyunk a gyógyulásra – fogalmazott a Magyar Nemzet Online-nak Lezsák Sándor, a Nemzeti Fórum elnöke, a parlament alelnöke. Úgy véli: a 21 évvel ezelőtti, a kádári diktatúrában megtartott lakiteleki találkozó konklúziói ma hatványozottan érvényesek, a Gyurcsány-kormány tevékenysége miatt az egész Kárpát-medence „kormány sújtotta” terület. A Nemzeti Fórum nem készül párttá válni – mondta Lezsák Sándor, aki szerint az iskolák alapítóinak neve mellett közzé kellene tenni azok nevét is az „emléktáblákon”, akik lakatot tettek az intézmény ajtajára. Interjúnk.• „Élő történelem” volt a lakiteleki találkozó

Fotók: Pörneczi Bálint

– Hamarosan elnökválasztás lesz az MDF-ben, egy fiatal politikus, Almássy Kornél is bejelentkezett az elnöki székért. Fontos lenne az MDF számára egy vérfrissítés, egy fiatalítás, ami esetleg egy újfajta politikát eredményezhetne?

– Én továbbra is elfogult vagyok. Egyrészt az MDF-ről vagy jót, vagy semmit, és továbbra sem tudok semmi jót mondani. Én a kizárásomat politikai emigránsként élem meg. Mint akit ’56-ban idegen megszállók elűztek a hazájából, s ugyan nem önszántából, de külföldön kell élnie. Én most egy befogadó országban, a politikai hazámtól távol élek. Erre a politikai hazára, az MDF-re nem tudok rosszat mondani, ahogy egy ’56-os sem beszélt a hazájáról becsmérlően. A vezetőit viszont annak ellenére minősítette, hogy nehéz kívülről megítélni a bent és a mélyben zajló folyamatokat. Nem lehet innen beleszólni abba, hogy mi lenne a jó, illetve a rossz. Már korábban is megfogalmaztam, hogy azokkal értek egyet, akik szerint az MDF jobbra indexel, de balra tart. Ezzel rendkívül nagy károkat okoz a politikai közlekedésben és a kapcsolatrendszerekben is. A mai zavarodott állapotnak az egyik oka talán éppen ez: közös ügyeink tisztázatlanok, együtt szenvedünk a politikai hisztikkel, a „mindenkit utálok, csak hogy tetszetős legyek” című színdarabbal, és együtt élünk rágalmakkal, félreérthető helyzetekkel, amikkel nem tudunk mit kezdeni. Ez is oka a megosztottságnak. Mindennek az alapja pedig az lehet: ha Dávid Ibolyából kivesszük az Orbán-ellenes gyűlöletet, akkor az elnök asszonyból csak egy könnyű kis nyári kalap marad.

– Emberileg hogyan élte meg, hogy ott kellett hagynia ezt a „politikai hazát”?

– Úgy, ahogy az ilyen események érintik azokat, akiknek el kellett hagyniuk a hazájukat. Vagyis soha nem tudtak belenyugodni, a helyzetüket mindenkor ideiglenesnek tartották. Bármennyire is tisztelik és szeretik a befogadó országot, valahol érezték, hogy volt korábban egy olyan haza is, amiért társaival megküzdött, amelyért kockázatot vállalt, amiért élt. Ha egyedül engem zárnak ki, a hibát önmagamban keresem. Ám azt kellett megélnünk, hogy a barátaimat – akiknek a tisztességéhez, politikai erkölcséhez nem férhet kétség – sorra zárták ki a fórumból. Egyfajta elégtétel, hogy ez nemcsak velem, hanem „velünk” történt meg. Akik pedig maradtak, azok egy része áldozat, megtévesztett ember vagy pedig tudatosan rombol és játssza cinikusan továbbra is a szerepét.

– Lehetséges-e visszaút az MDF-be?

– Ehhez arra lenne szükség, mint amire egy politikai emigránsnak: a hazájában olyan változás következzen be, ami megcsillantja annak a reményét, hogy amiért ő korábban küzdött, újra elérhető közelségbe kerüljön. A Nemzeti Fórum különböző akciókat szervezett a kis iskolák megmentése érdekében. Milyen az iskolák, illetve az oktatás helyzete így, iskolakezdés idején? A miniszter nagyon jónak látja. Az iskolaépítő Klebelsbergék emléktáblát érdemeltek, Magyar Bálinték, Hillerék szégyentáblát. A különös kegyetlenséggel és nyereségvágyból bezárt iskolák falán az utókor számára meg kellene örökíteni az iskolabezárásért felelős miniszter nevét. Mert nem az önkormányzat felelős, hanem az állami vezetés. A kormányapparátus évről évre csökkenti a közoktatás állami támogatását. Az önkormányzat költségvetésében a közoktatás kiadásait a polgári kormányzás idején még 80 százalék körüli mértékben fedezte az állami költségvetés, ma ez az arány csak 50-60 százalék körüli. A tendencia elsősorban a kistelepüléseket sújtja, mert ők nem tudják helyi adókból fedezni a kieső állami támogatást. Ma hiányzik a kormányból az a felismerés – amit Klebelsberg Kunó a Trianon után összetört országban még sikerrel hirdetett –, miszerint a gazdasági és erkölcsi válságból kivezető útnak az oktatás finanszírozása nem akadálya, hanem feltétele. Egy-egy iskola bezárásának következménye: az adott városrész, település sorvadása. Cinikusan hivatkoznak a drámai népességfogyásra. Ezzel csak növelik a bajt. Egyrészt a drámai népességfogyás megállítására többek közt egészséges családpolitikára van szükség, az iskola megtartását, a nevelő-oktató munka hatékonyabbá tételét pedig a kötelező csoport-, osztálylétszám radikális csökkentésével lehet elérni. Ahogy a bankrendszert, az iskolát is konszolidálni kell. Ma egy településen a legkorszerűbb a pénzintézet épülete, eszközrendszere világszínvonalú, a bankszektorban dolgozók jövedelme pedig a legmagasabb sávban van, így kell konszolidálni az iskolarendszert is az óvodától az egyetemen át a felnőttképzésig. A keresztény szellemű nevelés pedig korszerű tartalmat adhat a korszerű formának. Amilyen az iskola, olyan a jövendőnk. Az iskola, a tanügy mai állapota gyászos jövendőt ígér.

– Ha az emberi dimenzióit nézzük az oktatás problematikájának, akkor a rehabilitációhoz hozzátartozik a tanárok közbecsültségének a helyreállítása is. Az elmúlt 4-5 évben több mint 9 ezer tanár vesztette el az állását. Milyen folyamatok vezettek el odáig, hogy manapság egy 15-18 éves fiatal gyakorlatilag semmibe veszi, átnéz a pedagóguson? Olykor a tettlegesség sem ritka. Miképpen lehetne visszaállítani a tanárok társadalmi presztízsét?

– Először is egy nyugodt, kiszámítható iskolarendszerre van szükség, amelyik képes biztosítani, hogy egy kisebb településen sem szűnik meg az iskola csupán azért, mert nincs meg a gyereklétszám. Mert amint számarányokban gondolkodunk, az alkalmat ad arra is, hogy a másik, szomszédos település, kerület valamilyen technikával átcsalja a saját iskolájába a gyereket. Elképesztő, hogy ez a „gyermekrablás” milyen feszültségeket képes gerjeszteni. Az iskolákat erőszakkal kihajtották a piacra, ahol azonban a nevelőmunka lehetősége veszett el: a nyugalom, a biztonság, illetve a kiszámíthatóság enyészett el. Ebben a helyzetben a pedagógus zaklató környezetben él, nyugtalan, nincsen biztonságos jövőképe. Nem tudja, hogy maradjon-e, vagy menjen, nézzen-e más foglakozás után, mert hamarosan az utcára kerülhet. A kiszámíthatatlanság a legfőbb oka a jelenlegi zaklatott állapotoknak, ami a közoktatást emészti. Ki kell mondani: szükség van az alsó és a felső tagozatra, a szakiskolákra, a középiskolákra. Külön pedagógiai főiskolára van szükség, vagyis a bolognai folyamatból ki kell venni a leendő pedagógusok képzését, illetve továbbképzését. Ez nem lehet egy egyetemi rendszernek valamilyen fizetőképes része. Hiszen nem mindenki alkalmas erre a pályára, mint ahogyan nem lehet mindenkiből operaénekes sem. Ehhez is adottság kell, s kevés ember alkalmas erre a pályára, de annál jóval több, többszörösen több, mint amennyi a pályára jön. A pedagóguskar megtizedelésével nem csak azok hagyták ott kényszerből a pályát, akik gyengébb képességekkel dolgoztak. Sok tehetséges tanár próbál meg biztosítási ügynökként vagy éppen egy cukrászda felszolgálójaként megélni. A korábban köztiszteletnek örvendő hivatás feltételeit az állami intézkedések gyakorlatilag megszüntették. Működésképtelen, áttekinthetetlen és pazarlóan, drágán működtetett oktatási nagyüzemek létrehozását kényszerítették ki.

– A 21 évvel ezelőtti lakiteleki nyilatkozat utolsó mondatában olvashatjuk, hogy széles körű összefogással kijuthatunk a válságból. Magyarország kijuthat-e most is a válságból?

– A márciusi, rendkívül sikeres népszavazás is azt bizonyítja, hogy valóban létrejött egy új többség, ám ennek még formálódnia, alakulnia kell, amelyet precízen, részleteiben is meg kell szervezni. Az erre alkalmas politikai és társadalmi erőtér adott, és ezt kívánja szolgálni a Nemzeti Fórum is ajánlásaival csakúgy, mint a szövetség más szakmai műhelyeiben formálódó tervezetek. Úgy vélem, hogy a jóra is készülni kell, nem csak a rosszra. Ha baj van, akkor a túlélési stratégiákra van szükség. Ám egy sikeres választás esetére rendelkeznünk kell az életstratégiával is. Ekkor kell a pontos országdiagnózis és a terápia tervezete, és erősíteni kell az alacsony közbizalmat is. Ez utóbbi a legnehezebb feladat. Most az ország hitehagyott, idegileg megfáradt, úgy is mondhatnánk: rossz az ország idegrendszere. A katolikus Pázmány Péter fogalmazta meg a protestáns Bethlen Gábornak: „Ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek romlása, fogyása, nem tudom, kinek fájjon”. Európát és a világot hidegen hagyja, hogy miképpen és miért jutottunk idáig az elmúlt hat esztendőben, maximum a csodálkozó, szánakozó vagy cinikus véleményét fogalmazza meg. Nekünk, a nemzet együvé szervezhető részének kiemelkedően fontos feladata, hogy a sikeres választások után azt mondjuk, nincs probléma, csak feladat van. De feladat ma is van, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy tétlenül szemléljük az ország romlását, züllését, enyészetét.