Zeneszerző: Sáry László Erkel Ferenc-díjas, érdemes és kiváló művész
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter, Mihályi Gábor
Jelmeztervező: Szűcs Edit
Látványtervező: Kovács Gerzson Péter
Zenei effektek: Csodafarkas
Ének- és zenei korrepetitor: Herczku Ágnes, Gombai Tamás, Pál István „Szalonna”
Koreográfusasszisztens: Kántor Kata, Kökény Richárd
Társrendező: Mihályi Gábor (Harangozó Gyula-díjas, EuróPAS-díjas)
Rendező: Kovács Gerzson Péter (Harangozó Gyula-díjas, Lábán Rudolf-díjas)
Közreműködik: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara
Szólót énekel: Herczku Ágnes, Hetényi Milán
Zenekarvezető: Pál István „Szalonna”, Radics Ferenc
Tánckarvezető: Kökény Richárd
Asszisztens: Bakos Gabriella (Harangozó Gyula-díjas), Nemes Szilvia, Varga Péter
Művészeti vezető: Mihályi Gábor
A Magyar Állami Népi Együttes Bartók-trilógia összefoglaló címmel három összefüggő táncszínházi produkciót állít színpadra, amelynek első tétele a Kincses Felvidék. A Bartók-trilógia tükrözi múltbeli és kortárs történelmünket. A darabban tobzódik a kulturális binaritás: a népzene és a kortárs zene, múlt és jelen, a közösség és az individuum. Balassa Péter, a mű egyik alkotója a premier kapcsán tartott sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: „Mi, a trilógia alkotói azt a számunkra evidens és szükségszerű egységet kívánjuk reprezentálni és bizonyítani, amelyben a kultúra különböző történeti rétegei egymással természetes, mellérendelt viszonyban élnek.”
Szólt arról is, hogy Bartók útja a népzenétől a kortársig, a közösségitől az autonómig számukra alkotói, esztétikai és filozófiai minta. Véleményük szerint a hagyomány jelen idejű és progresszív, de a kortárs is csak a változás és az állandóság (folytonosság) paradoxonjaként ragadható meg. Csak az a hagyomány, amely a mai, modern emberben hagyománnyá lesz, ha az valakikben megtestesül – tette hozzá Balassa.
A Labirintus a Kincses Felvidék után egy továbblépés a kortárs absztrakció irányába. A darabhoz Sáry László, a magyar kortárs zene egyik meghatározó mestere szerezte a zenét, amely ötvözi a magyar népzenei hagyományokat, az európai klasszikus zenét a jelenlegi kortárs zene változatosságával. Balassáék a tánc nyelvét elemeire bontják és újjáépítik. A néptáncban rejlő mozgásrendszerek ihletik a darabot, ugyanakkor a kortárs táncszínház táncnyelve is ugyanolyan erőteljesen jelen van. A táncelőadás a képet, beleértve a táncot, a dizájnt, a világítást és a jelmezeket egymás mellé helyezi a zenével.
Az előadásban lévő élethelyzetek ábrázolásaiban nem érvényesek az elhagyott vagy eltaszított természet törvényei. Léteznek és erősen jelen vannak az átjárások, megengedett, hogy egymásba és egymásra csússzon a valóság, az illúzió, a halál és újjászületés. A darab periférián helyezkedik el, mely az útnak egyben az eleje és a vége. Az egymásba folyó labirintusok mindig újabb feladatok elé állítják a közönséget. A darab végén elhangzó mondattöredéket így ki-ki maga kell, hogy befejezze: „Te vagy a…”
