Nyolc óra van, még nem eresztett fel a hajnal hidege. Nincs minden vasúti kocsiban fűtés, köhécselnek az emberek, mint a színházi előadás előtt. Aztán lassan felgördül a függöny, kifutunk a Nyugatiból. Útitársam a kupéban egy idős bácsi világoskék farmerban. Ritkán jár vonattal, most hozta így az élet. Téliesíteni megy a kismarosi nyaralóba, elzárni a vizet, jól behajtogatni az ablakokat, összeseperni a kertben az avart. Dömösnél, Zebegénynél, Szobnál kiderül, hogy többen szállnak le, mint fölfelé. Jön a határ, alig maradunk. Útra kelek a folyosókon, hogy utastársra leljek. Benézek a fülkékbe, néhol a meggyszínű műbőr üléseket több helyütt megfoltozták. Az ablakok s a furnérlemezes borítású falak számos helyen festékkel fújtak, filctollal firkáltak.
Ilyen krikszkrakszos dizájnban ücsörög nagy szatyrokkal Éva asszony is, aki szlovákiai magyar lányként ment férjhez Magyarországra, s 1985 óta él Szobon. A hölgy Párkányban a MÁV-nál dolgozott, s most Szobon felszállva a vonatra Szlovákiában maradt édesanyjához utazik, aki nyolcvanhárom éves, és igen betegeskedik.
– Otthol maradok több éjszakára is – int a tömött batyuk felé. Kiderül, hogy az edényekben tökfőzelék, a sztaniolpapírban pedig fasírtok vannak. Köbölkútra (Gbelce) megy, s rögtön fel is világosít, hogy a római kori sóút mentén Felvő település egy kő melletti forrásnál jött létre, s a kőből kút mellett ma már díszes, gémeskutas emlékmű áll. Mintegy 2200 lakosából 1700 magyar és 500 a szlovák. – Együtt nőttünk fel, együtt élünk, a kisember miért bántaná egymást – utal a kezemben lévő napilapra, amelyben a budapesti szlovák nagykövetség előtti demonstrációról olvasható tudósítás. A fényképen az emberek kezében egy molinó „Ezer szlovákot egyetlen magyarért” felirattal. Azóta volt szlovákzászló-égetés, magyarokat gyalázó falfirkálás Szlovákiában s egyenruhás felvonulás is. A szlovákiai Köbölkúton lecihelőzködik a vonatról, s a következő megállónál, Kisújfalunál (Nova Vieska) egy vékony, szőke lány lép a fülkébe.
Amikor éppen fülére tapasztaná a zenelejátszó hallgatóit, megszólítom. Hát persze hogy magyar. Marcsa Friderika ötödéves a nyitrai egyetemen, éppen szociolingvisztika előadásra igyekszik. Érsekújvárig (Nové Zámky) megy a vonattal, majd átszállást követően jut el Nyitrába. Az aktuálpolitikai kérdésekről beszélve nem hagyhatjuk ki az egymásnak feszülő szlovák–magyar viszony említését, mire elmondja, hogy öt éve egyetemista Nyitrán, eljár a hétvégi magyar diszkókba, magyar bálokba, de semmiféle bántódása nem esett azért, mert magyar. Egy egyetemi tanárnőn érezte, hogy ellenséges, de az is megelégedett az „érdekes a kiejtése, jobban meg kellene tanulnia szlovákul” kijelentéssel. Időnként felcsendül a mobiltelefonján egy szlovák nyelvű sláger: – Sorra írják a barátnők, hogy késni fognak az előadásról – magyarázza a kommunikációs művelet okát és tartalmát. És tovább zakatol a vonat. Friderikát Bátorkesziből (Bátorove Kosihy) az édesapja vitte ki a vasútállomásra. A lány most a szülővárosában angolt tanít a középiskolában felszolgáló-, autószerelő-, kozmetikustanoncoknak. De nem volt ez mindig így.
Most már végzősként taníthat, de az egyetem első éveiben Magyarország közelségét kihasználva a székesfehérvári Nokia-gyárban vállalt egy-egy napra munkát. Akkoriban szórólapokon keresték a magyarok a szlovákiai munkaerőt. Aki alkalmas volt, s akarta is, annak zöldhajnalban kellett kelnie, hiszen fél ötkor indult a busz a szlovákiai falvakból. Reggel hattól este hatig alkatrészeket és telefonokat szereltek, de háromféle menüajánlatból választható ebédet kaptak és tisztességes összeget, 680-700 koronát fizettek a napi munkáért.
– Este fél nyolcra értem haza, maradt a zuhanyozás és alvás – emlékszik vissza azokra a nem is olyan távoli időkre. Nővére már két éve egy esztergomi cégnél közgazdász, így ő gyakran rándul át testvéréhez az anyaországba. – Magyarországon finomabb a kenyér, Szlovákiában viszont féláron kapható az étolaj – tudom meg az utazások tapasztalataként. Az egyetemista lány korábban indult egy tudományos diákköri versenyen, s Bátorkeszi ragadványneveinek vizsgálatával mindenféle területi, térségi, felvidéki különdíjat is nyert, így érthetően e témakör lett készülő diplomadolgozatának témája is. Már kétszázötven ragadványneve van, olyanok, mint „Tilicsekfancsi”, „Csergős”, „Natole”, „Jeti”, „Mausz” vagy „Charli”, s még kétszázat-kétszázötvenet szeretne gyűjteni. Na, álljon meg a menet, azért szeretnék többet is megtudni erről – mondom tréfálkozva.
– Nos, „Tilicsekfancsi” néni volt, de nevének okát nem tudjuk, „Csergős” kézfejét ellőtték a második világháborúban, és csengőt kötött rá. Amikor a kocsmához közelített, megrázta csonka kezét, s mire beért, már a pulton volt a pálinkája. „Natole” mindig egy olasz slágert dúdolgatott, „Jeti” pedig két méter tíz centi magas, és negyvennyolcas lába van – avat a falu szépséges ragadványneveinek eredetébe a diáklány.
Megérkezünk. Szlovákul és magyarul beszélő emberek özönlenek le a vonatról. Nem tudni, ki a kétnyelvű, ki a szlovák, és ki a magyar. Érsekújvár lakótelepén kétnyelvű utcatáblák és megállító táblák igazítanak el.
Egy pubban magyar napilapomat olvasva fekete sört kortyolgatok. Repkednek az ahojok és csaók, s szlovákul beszél mindenki, egy Paul Newman szemű férfi a munkaruhás társával, egy idős férfi a baseballsapkás pincérrel, s még az a babakocsit toló nő is, akinek a habos sörét a korsóban készségesen kiviszik az utcára. A magyarul nem beszélő férfi vidám dekujemmel köszöni a borravalót.
Érdekes látványkocsmát fedezek fel az egyik utcában, na de nem azért, mert üvegfalon keresztül nézhetem a hátba történő késszúrást vagy késdobálást, hanem mert a pult mögött lángostésztát gyúr két középkorú asszony, s kívánság szerint ízesíti azt gíroszhússal, zöldséggel vagy fűszeres burgonyával. Viktória és Ilona tizenhét éve készíti itt a lángost. Magyarok. Egy magát szlováknak valló, magyarul keveset beszélő „kábelgyári” hölggyel beszélgetnek a magyar és szlovák szavakat váltogatva.
– Tudunk magyarul, tudunk szlovákul, mindenkivel olyan nyelven beszélünk, amilyet ért. Nincs bajunk egymással, s szerencsére a politikusok és szélsőséges emberek ellenségeskedése nem ér el ide hozzánk. A múlt felemlegetése, hogy kié volt ez a föld, teljesen felesleges – vélekednek. Arrébb három magyarul beszélő férfi vetődik ki egy üzletből festékes munkaruhában.
– Nincs itt gond a szlovákok és magyarok között, egymás között nősülnek, családot létesítenek – mondja közülük Forgács János, testvére, Gábor helyeslésével kísérve.
– Ez az ellentét egy nagy hülyeség! Közép-Szlovákiában voltunk egy hete a Palival dolgozni. Látták a kocsink rendszámán, hogy NZ (Nové Zámky), de semmi problémájuk nem volt – mondja Mancsik Mihály –, de írhatom úgy is, hogy Mihal – figyelmeztet nevetve a harmadik férfi. Visszaúton, az állomáshoz közelítve, a távolsági buszállomás padjain mostanában divatos, nagy, kerek keretes, „szitakötő” napszemüveges lányok és műszőrme kabátos fiúk ücsörögnek. Egy magyar rendszámú, szlovák viszonylatban közlekedő távolsági busz ablakát tisztogatja a sofőr.
– A magyarok és a szlovákok között is vannak buta emberek, s néha össze is verekednek a kocsmákban. Most van már buta magyar és buta szlovák politikus is, akik ugyanezt teszik, de nem a kocsmában – vélekedik a politikai közhangulatot illetően Psenák László tardoskerti buszvezető. Kiderül, hogy a kocsit magyar vállalkozótól bérli a szlovák közlekedési vállalat, őt pedig az a megtiszteltetés érte, hogy most pont ezt vezetheti. Előbb érkezem az állomásra, várni kellene még egy fél órát a Budapestre induló vonatra, de Bohumil Stujber kalauz azt ajánlja, hogy üljek fel a vonatára, s Párkányban (Sturovó) bevárhatom a nemzetközit.
– Jól főznek a restiben, s van sokféle sörük is – mondja tört magyarsággal, de nevetve. Valóban, amikor lerakják elém a pacallevest, csak dicsérni tudom a vasúti gondviselést. Egy percig sem bánt, hogy azt olvasom az éttermi pult oldalán, hogy „Obsluha pri pulte”, s nincs magyar megfelelője, gondolom kiszolgálás csak a pultnál, vagy „Kusory predaj cigaret je zakázany 18”, úgysem akarnék – ha tizenhét éves lennék sem – cigarettát vásárolni. Viszont amikor egy egri ablakgyártó társaság itt, Szlovákiában dolgozó embere felállt az asztalától és odalépett a pulthoz, azt kérdezte: „kedvesem, átsült-é már a kolbász?”. És Ivett, a barna pincérlány mosolyog, s egy percig sem bánja, hogy hol magyarul, hol szlovákul beszél.
És egyszer csak Szlovákia gyomrából megérkezik a vonat. Az első kocsi egyik fülkéjében egy mama ül. Mondom neki: reggel, jövetben is láttam. Kiderül, hogy évek óta otthon porosodott ezer koronájuk, s mivel itt jövőre már euró lesz, úgy döntött, hogy elkölti.
– Tudja, hogy megszenvedtem? Hát itt is minden olyan drága! Még a kínai üzletbe is bementem, de ott se volt olcsóbb semmi sem. Végül méterárut vettem – mutat nagy szatyorjára –, mert jön otthon az újabb unoka. Sok eladóval beszélgettem az életükről, s persze a miénkről is. Most visszaúton azt biztosnak látom, hogy Magyarországon és Szlovákiában is csak kevesek élnek igen jól. De az biztos, hogy a jól élők között ott vannak a két nép közötti ellentétet szító megélhetési politikusok is. És lassan már látjuk Esztergom csodálatos bazilikáját is. De még a Duna szlovák oldalán vagyunk.
