Érdekes látványkocsmát fedezek fel az egyik utcában, na de nem azért, mert üvegfalon keresztül nézhetem a hátba történő késszúrást vagy késdobálást, hanem mert a pult mögött lángostésztát gyúr két középkorú asszony, s kívánság szerint ízesíti azt gíroszhússal, zöldséggel vagy fűszeres burgonyával. Viktória és Ilona tizenhét éve készíti itt a lángost. Magyarok. Egy magát szlováknak valló, magyarul keveset beszélő „kábelgyári” hölggyel beszélgetnek a magyar és szlovák szavakat váltogatva.
– Tudunk magyarul, tudunk szlovákul, mindenkivel olyan nyelven beszélünk, amilyet ért. Nincs bajunk egymással, s szerencsére a politikusok és szélsőséges emberek ellenségeskedése nem ér el ide hozzánk. A múlt felemlegetése, hogy kié volt ez a föld, teljesen felesleges – vélekednek. Arrébb három magyarul beszélő férfi vetődik ki egy üzletből festékes munkaruhában.
– Nincs itt gond a szlovákok és magyarok között, egymás között nősülnek, családot létesítenek – mondja közülük Forgács János, testvére, Gábor helyeslésével kísérve.
– Ez az ellentét egy nagy hülyeség! Közép-Szlovákiában voltunk egy hete a Palival dolgozni. Látták a kocsink rendszámán, hogy NZ (Nové Zámky), de semmi problémájuk nem volt – mondja Mancsik Mihály –, de írhatom úgy is, hogy Mihal – figyelmeztet nevetve a harmadik férfi. Visszaúton, az állomáshoz közelítve, a távolsági buszállomás padjain mostanában divatos, nagy, kerek keretes, „szitakötő” napszemüveges lányok és műszőrme kabátos fiúk ücsörögnek. Egy magyar rendszámú, szlovák viszonylatban közlekedő távolsági busz ablakát tisztogatja a sofőr.
– A magyarok és a szlovákok között is vannak buta emberek, s néha össze is verekednek a kocsmákban. Most van már buta magyar és buta szlovák politikus is, akik ugyanezt teszik, de nem a kocsmában – vélekedik a politikai közhangulatot illetően Psenák László tardoskerti buszvezető. Kiderül, hogy a kocsit magyar vállalkozótól bérli a szlovák közlekedési vállalat, őt pedig az a megtiszteltetés érte, hogy most pont ezt vezetheti. Előbb érkezem az állomásra, várni kellene még egy fél órát a Budapestre induló vonatra, de Bohumil Stujber kalauz azt ajánlja, hogy üljek fel a vonatára, s Párkányban (Sturovó) bevárhatom a nemzetközit.
– Jól főznek a restiben, s van sokféle sörük is – mondja tört magyarsággal, de nevetve. Valóban, amikor lerakják elém a pacallevest, csak dicsérni tudom a vasúti gondviselést. Egy percig sem bánt, hogy azt olvasom az éttermi pult oldalán, hogy „Obsluha pri pulte”, s nincs magyar megfelelője, gondolom kiszolgálás csak a pultnál, vagy „Kusory predaj cigaret je zakázany 18”, úgysem akarnék – ha tizenhét éves lennék sem – cigarettát vásárolni. Viszont amikor egy egri ablakgyártó társaság itt, Szlovákiában dolgozó embere felállt az asztalától és odalépett a pulthoz, azt kérdezte: „kedvesem, átsült-é már a kolbász?”. És Ivett, a barna pincérlány mosolyog, s egy percig sem bánja, hogy hol magyarul, hol szlovákul beszél.
