Grandpierre: Zenénk az emberiség boldog jövőjének előhírnöke + Képek

Második, Végtelen Ázsia! című lemezét mutatja be december 5-én a Vágtázó Csodaszarvas. A VHK utódzenekarának tekinthető formáció énekesével, Grandpierre Attilával beszélgettünk a lovas népekről, a 21. századi kínai birodalomról, Bartók igazi népzenéjéről, az eltűnő koncerttermekről és arról, hogy fognak-e még vágtázni a halottkémek. Interjúnk.

– A végtelen Ázsia volna a tiszta forrás?

– Igen, két értelemben is: az eurázsiai síkságon évezredek óta a tiszta forrásból, a világegyetemet irányító alkotóerőből fakadó népzenék élnek, másrészt második lemezünk, a Végtelen Ázsia! is ebből a kozmikus, tiszta forrásból fakad. Ahogy első albumunk is, a 2006-ban megjelent Tiszta Forrás, amely hatalmas időívet jár be az emberré válástól máig. Új lemezünk, a Végtelen Ázsia! pedig kimondottan a lovas népek kultúrájára összpontosít: egy ötezer éves időszakot fog át, térben pedig a Kárpát-medencétől Japánig és Indiáig terjed.

– Járt ezeken a tájakon?

– Igen, jártam. Általában az az első dolgom, ha valahová eljutok, hogy beszerezzem a fellelhető legősibb zenéket. Ez persze nem könnyű, hiszen a helyi lakosok nem mindig nyitottak arra, hogy egy messziről jött ember felvegye ősi, féltett muzsikájukat. Ezenkívül igyekszem az ilyen zenét tartalmazó lemezeket megtalálni. Évtizedek óta járom a zenei könyvtárakat is, zenegyűjtő barátaimmal is cserélek zenéket, így egy rendkívüli gyűjteményre tettem szert. Ezt még a Dead Kennedys énekese, Jello Biafra is elismerte. Mikor az ő kollekcióját méltatták, akkor az én gyűjteményemre utalva elmondta, hogy van egy másik érdekes gyűjtés is: Magyarországon.


– Hogyan képzeljünk el egy ilyen „expedíciót”?

– Sokszor van rá módom, hogy eljussak az őslakosok közé. Legutóbb Indiában voltam a színek ünnepén. Szabadtéren voltunk, szólt a zene, és közben dobálták a színes festékporokat. Éppen egy komplexitástudományi konferencia résztvevőivel voltam ott – „megdobálták” az idős professzorokat is. De hát számolni kell azzal, hogy a színek ünnepén színes lesz az ember. Itt bengáli zenéket vettem fel. Indiában egy intézmény alapító ünnepén ősi táncokat adtak elő, ennek is felvettem a kísérőzenéjét.

– Nomád népek helyett azonban ma már birodalmakat találni ezeken a tájakon.

– Igen. Kínában reménykedem, mert bennük sok olyat látok, amit a talán már túl mélyen lévő Nyugat nem tud valóra váltani. Például tudományos konferenciákat szerveznek a kultúra, a természet és az ember közötti összhang megvalósítására. Ilyet én még nem olvastam Nyugat-Európában. Ugyanakkor látom azt is, hogy ott is kommunizmus van. Ott is ugyanaz a gazdasági növekedés rendezi át az emberek értékrendszerét, ami a Nyugatét. Kérdés, hogy ezt hogy fogják túlélni, mivel ha az emberi agyat átrendezték, az könnyen úgy maradhat. Indiában szintén reménykedtem. Az ottani értelmiség viszont azt mondja, hogy Indiának vége. A második világháború után szinte kötelezték az országot, hogy kialakuljon a korrupció, ez volt a béke ára. Másrészt ott van egy még nagyobb probléma: az oktatás. Az úgynevezett világnézeti semlegesség jegyében történő európai oktatás olyan agymosás, amely kőkemény materializmusra neveli az embereket. Úgy látják, nincs menekvés, végleg elvész India és vele az ötezer éves, a mindennapokban mindmáig élő kultúrája.

– Schmidt Éva néprajzkutató végrendeletében 2022-ig zároltatta kutatásának eredményeit. Ön nem számolt ezzel a lehetőséggel?

– Tőlem távol áll, hogy a munkámat titkosítsam. A tudás arra való, hogy az emberiség boldogulására fordítsuk, ezért meggyőződésem szerint a tudást, ha megszereztük, közkinccsé kell tenni. Lehet, hogy vannak időszakok, amikor ez bizonyos szempontból hátrányos lehet. Az én szempontom adott: engem a közjó és ez emberiség jövője érdekel. Én az emberiség boldog jövőjének korai előhírnöke vagyok. Lehet, hogy a zenekaraim és a tudományos tevékenységem is megelőzi a koromat. Más most a főáram, megy a pénz után, és számomra ez azt jelenti: itt az ideje, hogy elinduljon az örök értékek felfedezése és megvalósítása. A magyar népzene is az újjászületés fázisában van. Nem a jól ismert, „ártalmatlanított” népzene, hanem az igazi, amelyikről Bartók Béla is írt. Ő rájött, hogy van egy igazi népzene, amit nem lehet ártalmatlanítani, mert ez a kozmoszból születik. A kozmikus alkotóerőből fakad egy olyan népzene, amelyet Bartók igazi népzenének nevezett. Azért igazi, mert minden külső befolyás nélkül, felfokozott és öntudatlan állapotban születik. Nekem ezt sikerült megtapasztalnom.

– Hogyan?

– Tizenhét éves koromban zenéltem az osztálytársaimmal, és többórányi unalmas kísérletezés után egyszer csak felemelkedtem a székből, és elkezdtem rohanni, majd nekirohantam egy szekrénynek, azon elkezdtem dörömbölni, egyre jobban. Kis idő múlva a külvilág megszűnt létezni számomra, és akkor kitört belőlem egy ének. Nem voltam a külvilág tudatában, csak a belső világot éreztem, olyan mélyen, hogy nem tudtam visszaemlékezni, mi történt velem, de szerencsére felvettük: azelőtt soha nem hallottam ilyet. Barátaim mondták is: „nem is tudtuk, hogy egy müezzin lakik benned”. Merthogy valóban olyan volt, mint egy távoli ország ősi, keleties népzenéje, egy fohász az éghez.

Az ilyen elemi erővel, magától születő, igazi népzenére Bartók csak következtetett, ezt írja, de hogy ő hallott-e ilyet, azt nem írta. Abban az összefüggésben gondolta el ezt az igazi népzenét, amiben a pentatónia született, és ami magától született, úgy, ahogy az énekesmadarak is leggyakrabban éppen pentatonban énekelnek. De a pentatónia örök volta mellett Bartók megsejtette a nemzetek ősi zenéjét, az igazi népzenét, amelyik, éppen mert természeti erőből születik, elemi erejű, tiszta, kozmikus kapcsolatból érkezik a földi világba. Később, amikor a Vágtázó Halottkémekben játszottam, gyakran kérdezték, hogy milyen zenét játszom. Persze eleinte nem tudtam, minek nevezzem, mert ez a zene bár arra képes volt, hogy előröpüljön belső világomból, de címkét nem hozott magával, hogy minek nevezzem.

– Hogyan következhet ebből az emberiség boldogabb jövője?

– Ma egy mechanikus, fizikai világképünk van, amiben nincs hely se az ember, se az élet számára. És amilyen világképünk van, olyan lesz a társadalmunk is. Ezt tudománytörténészek ki is mutatták. Így van ez ma is: az anyagi siker és a fizikai hatalom ma a két legfőbb „érték”. Azonban a bartóki kozmikus erő, a zenei alkotóerő mellett én is felfedeztem egy világtörvényt, miszerint az élet, az érzések a legnagyobb és a legmaradandóbb boldogság, a leghosszabb és legragyogóbb élet felé törekszenek. Ez a természet akarata. A modern világ tagadja a fizikai törvényeken kívüli természeti törvények létét, de még a modern zeneszerző is arra törekszik, hogy a legmaradandóbb hatást érje el, és a legszebb művet hozza létre. Ezt az indíttatást ugyanúgy a mindenségtől kapjuk, mint a virágok, amelyek akkor mutatják meg szépségüket, mikor a legmagasabbra növelik szárukat. Mi lesz, ha egyszer minden ember eléri a növények szintjét, és a virágokhoz hasonlóan addig fejleszti legjobb képességeit, amíg csak tudja, és ha eléri képességei teljét, akkor kibontakoztatja legszebb belső világát, mondanivalóját? És ha ezek az emberek egymás közötti kapcsolataikban is eszerint viselkednének?

A társadalomnak is arra kéne törekednie, hogy megteremtse a feltételeket az emberekben rejlő képességek kibontakoztatására. Ez azt jelenti, hogy abban az új társadalomban, ami felfedezéseim nyomán kirajzolódik, nem a matematika és a fizika fog a középpontban állni, hanem a biológia. Ez a változás már a küszöbön is áll. Ha az újjászülető társadalomban ez lesz a legfontosabb elvárás, hogy mindenki a legmaradandóbb boldogságot keresse, akkor az lesz a legfontosabb, hogy milyen feltételek között lesznek az emberek képesek a legmagasabb kibontakozásra. Ez elsöprőbb lesz minden forradalomnál, amelyek csak függetlenségre irányultak, de ebben az új fordulatban az emberi érzések és a kibontakozás állnak majd a középpontban. Így, meggyőződésem szerint, ahogy Newton ipari forradalmából keletkezett a mai embertelen világ, úgy ebből az emberi világtörvényből is eljön az az idő, amikor az érző lényeket, az életet fogja a társadalom a legmagasabbra értékelni.

– Most azonban egy gazdasági világválság közepén vagyunk.

– Ez az emberek előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy meglopnak bennünket. Háromezermilliárd dollár eltűnt, és nem is keresik a felelősöket, viszont velünk fizettetik meg sokszorosan, és még tovább korlátozzák önállóságunkat. Próbára akarnak ezzel tenni minket. Megnézik, hogy jópofát vágunk-e ahhoz, hogy még több pénzt vesznek el a családjainktól, vagy úgy fogjuk fel, hogy ez már több a soknál. Remélem, egyre több ember ráébred, hogy valamit tenni kell, például már azzal, hogy belátja: a végtelen jóhiszeműség és önállótlanság nem vezet jóra. A modern ember ugyanis a készen kapott keretek között éli az életét, önállóságát nem alakítja ki, és nem juttatja érvényre. Az önállótlan élet készáru, mint a fogyasztói társadalom többi terméke. És ha így van, akkor az emberibb, igazságosabb jövő csak akkor kezdődik el, amikor az emberiség „megembereli” magát. A bennünk szunnyadó életerőnek egyszer megálljt kell parancsolnia arra a nyomorításra, amelytől már több ezer éve szenvedünk, és én abban reménykedem, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Biztos vagyok benne, hogy a természet rendje visszaáll. Nem lehet természetes ugyanis az, hogy történelmünk a háborúk történelme, ahogy az sem, hogy a civilizáció fejlődése a közösségeket, a közösségi érzést építi le.

A történelem eredeti lényege ugyanis az emberi élet felvirágzása, közösségi kibontakozása, és nem a háborúk, nem az intézményesített, közvetlen vagy közvetett, kifinomult, rejtett erőszak.

– A közösségi terek is veszélyben vannak. Gondolok itt például azokra a megszűnő vagy megszűnőfélben lévő koncerthelyiségekre, ahol a VHK is játszott, vagy a Vágtázó Csodaszarvas játszik, vagy játszani fog.

– Azok a zenekarok, akik azért léptek fel, mert mondanivalójuk volt, és ezzel keresték az embereket, az 1970-es években az együttesek 70 százalékát tették ki. Ma ez talán 10 százalék. Még régebben pedig a művészek a királyi udvar legmegbecsültebb tagjai voltak, és ők döntötték el, hogy fogadják-e az uralkodót, vagy sem. Ez a megbecsülés folyamatosan leépült, most már a költészet is szinte megszűnt, pedig ma kétmillió költő van Magyarországon, hiszen kamaszkorban szinte mindenki ír verseket. A társadalom pedig fél ezektől a fiatalemberektől, és ugyanígy érez a művészekkel szemben is. A pénzhatalom dönti el, hogy ki és hol léphet fel, a pénzhatalom pedig nem arról híres, hogy az értékeket támogatja. A zenekarosdi is kezd megszűnni, „projekt”-nek nevezett pénzügyi vállalkozásokat hoznak létre, és ha alárendelik magukat a pénzt kitűző pályázatok bírálói szempontjainak, megkapják a pénzt, mehetnek haknizni. Az önálló mondanivalóval bíró együttesek pedig nem kapnak pénzt, és a terv szerint majdcsak kimennek a divatból.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy üzletileg a tudomány a leggyümölcsözőbb befektetés.

– Ezzel a legtöbb országban tökéletesen tisztában vannak, szerintem idehaza is. Ha azt szeretnék, hogy legyen anyagi jólét, magasabb legyen az életszínvonal, ahhoz az alapkutatásokat kell támogatni. Finnország, Japán, Írország példája is ezt mutatja. Rakétaszerű fejlődésüknek ez a motorja. Tény, hogy az alapkutatásba fektetett összeg kilenc és félszer jobban megtérül, mint az átlagos beruházás. Mindenkinek ez lenne az érdeke. Az üzletembereknek is, hiszen akkor tíz vagy húsz év múlva is meg tudnak élni ebből a nyereségből. A kérdés az: miért nem fogják fel, hogy rosszat tesz az üzletnek, ha az emberek bután és korán halnak meg. Szerintem azért, mert folyamatosan agymosást kapnak. Ha lenne egy rabszolgatartó – közel vagyunk hozzá egyébként –, akkor neki sem lenne jó az, ha a rabszolgái képzetlenül és korán halnának meg, mert így elmarad a haszon. Magyarországon ma éppen ez történik. Az egészségügyet, a közlekedést, az iskolákat, a postákat, a mezőgazdaságot, az alapkutatást is lebontják. Ez az üzletembereknek is rossz üzlet. Egyre kevesebb és alacsonyabb hasznot tudnak elérni, saját maguk alatt vágják a fát.

– Visszatérve a zenére: csak koncertlemezeket készítenek majd?

– Sok előnye van. Próbálunk majd akusztikus koncerteket is adni a technika szinte teljes kizárásával. Tudnánk játszani így tábortűznél is. A Csodaszarvas is koncertzenekar, mint a VHK volt. Minden azon múlik, hogy milyen állapotba kerül a zenekar. A közönség jelenléte hatványozza a teljesítményünket, így lesz életszerű. Amikor a VHK a stúdióban volt, akkor is egyszerre hatan, élőben játszottunk, próbáltuk megidézni a hangulatot.

– Koncertnek, rituálénak, ünnepnek éli meg a fellépéseiket?

– Fellépéseink a legjelentősebb ünnepek közé tartoznak az életemben. Rengeteg olyan, a világegyetemben lévő energiát mozgatunk meg, amit azelőtt senki soha nem tett meg. Mi ezt az emberiség érdekében tettük és tesszük, ezek az erők aztán felhasználhatóvá válnak azok számára is, akik nem voltak jelen a koncerten, mert bekerülnek közös tudatmezőnkbe, és így azok is könnyebben rátalálnak ezekre az érzésekre, akik nem voltak ott. Gondolom, ezt tudták a kommunizmusban is, ezért is tiltottak be minket. Még egy olyan koncertünket is betiltották, amire csak három fő jött volna el, úgy látszik, még ez is túl veszélyes lett volna a fennálló rendszerre nézve. Ezzel egyet is értek: a zenénk mindenre veszélyes, ami rossz. A mi zenénk ugyanis a tiszta forrásból ered, a kozmikus életerőből, és az életerő felemelő erő.

– Lesz-e olyan veszélyes a Vágtázó Csodaszarvas, hogy betiltsák?

– Ez a veszély akkor fenyegetne, ha megint kommunizmus lenne, de a pénzközpontú világnak mások az eszközei. Nem erőszakkal akarja elérni a céljait, hanem kifinomultabban, például háromezermilliárd dollár eltüntetésével. Ez egy fejlettebb módja az emberiség megnyomorításának.