A siklónak fontos szerepe volt abban, hogy egyszerűbb legyen a közlekedés a város és a budai Vár között. Ma már elsősorban nosztalgiázni szállnak fel az utasok és azért a gyönyörű kilátásért, ami a Dunára és a Lánchídra tárul. Buda városának kívánsága szerint a felső szinten is épült egy egyszerű szerkezetű csarnok. A szintkülönbség az alsó és a felső állomás között közel 50 m volt. A sikló első próbájára 1869. október 23-án került sor. A mozgatóerőt az alsó állomáson elhelyezett 35 lóerős gőzgép biztosította.
A sikló kocsija egyedülálló módon három, lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő fülkéből állt. Nagy forgalomban 24 utast szállított, haladási sebessége 8 km/h volt. Az első évektől egészen a XIX. század végéig évente átlagosan négy-ötszázezer utas használta a különleges járművet. Az utasszám lassan emelkedett, majd a világháborús években olyannyira megnőtt, hogy 1919-ben akár napi ötezer főt is szállított. Később, 1920-tól az utasforgalom fokozatosan csökkent. A világgazdasági válság idején a szállított utasok száma drasztikusan lecsökkent, majd a második világháború idején ismét fellendült a forgalom: 1943-ban összesen 2,1 millió utas vette igénybe a siklót.
A budavári siklót végül 1986-ban állította helyre a főváros a BKV-val összefogva, és az már a következő évben, 1987-ben az UNESCO világörökség-listájára került. A gépház ezúttal a felső állomás alá került, és gőzgép helyett villamos hajtást kapott. A kocsik kezdetben három métert tettek meg másodpercenként, de az utazóközönség kérésére ezt a sebességet 1988-ban a felére csökkentették – közölte a BKV.
origo.hu
„Én adtam életet a kisfiunknak, de a férjem mentette meg”
