Fehér Béla – Szilvakék paradicsom: Darázsfészek 3.

FÉNY! FÉNY!
Özvegy Dörgicsei Kálmánné konyhájában kiégett a villanykörte. A reumával küzdő, idős hölgy minden erejét összeszedve, többször is megpróbált felmászni a hokedlira, hogy becsavarja az új égőt. Egyszer majdnem sikerült neki, de amint megpróbált kiegyenesedni, kis híján hanyatt szédült a hokedliról. Maradt a félhomály, este a sötétség. Dörgicseiné végül rászánta magát, becsengetett a szomszédba, és megkérte Tőzeges urat, legyen olyan kedves, cserélje ki a villanykörtét a konyhában, mert igen keserves dolog este tükörtojást sütni a sötétségben. Dörgicseiné ugyanis minden este tükörtojást vacsorázott, egy csésze boros teát ivott hozzá. Tőzeges megértően pillantott az öregasszony befáslizott lábára, és már hozta is a kamrából az alumínium háztartási létrát. A csillár alá állította, zsebre dugta az új égőt, és felmászott. Lépkedett felfelé, fürgén hágott egyik fokról a másikra, de a létra nem akart véget érni, a csillárt is egyre távolabb látta a feje felett. Ezt furcsának találta. Ragyogás vette körül, de nem törődött vele, rendületlenül lépkedett tovább. Percekig, napokig, hetekig mászott felfelé? Nem tudjuk. Elfogyott körülötte az idő. Könnyűnek és boldognak érezte magát, teste feloldódott az ezüstös édes fényben. Meg sem lepődött, amikor göndör szakállú idős férfi állt elé saruban, fehér tógában. Tőzegesnek ismerős volt, bizonyára az egyik lakó a házból, bár azon csodálkozott, hogy az illető arasznyi aranykulcsot tart a tógája övébe tűzve.

– Hála istennek, hogy megjött, Tőzeges úr. Nálunk is kiégett néhány körte. Kicserélné őket? – kérdezte, és aggódva fürkészte Tőzeges arcát, vajon mit szól hozzá.
– Ha már itt vagyok, ugorjunk neki! – mondta készségesen.
A fehér tógás kinyújtotta a két karját, s azon nyomban barna papírdoboz termett rajta, tele vadonatúj villanykörtékkel.
– Jópofa trükk – dicsérte Tőzeges. – Hol kezdjük?
Több száz égőt kellett kicserélnie. A szakállas szorgalmasan kísérgette, vitte utána a dobozt. A rossz égőket ledobálta a mélybe. Megkönnyítette a munkát, hogy bármilyen magasan voltak is a csillárok, kandeláberek, nem kellett létra, Tőzeges csak elrugaszkodott, és könnyedén hozzájuk tudott lebegni. Még bukfencezett is a levegőben. Amikor már minden fényárban úszott, s egyetlen kiégett körte sem várt cserére, a szakállas ember megkérdezte, mennyivel tartozik, de Tőzeges legyintett.
– Ugyan, semmiség, írja a többihez! Akkor én mennék is.
– Eredj, fiam, ha menned kell!
Megkereste a háztartási létrát, elindult vissza.
Özvegy Dörgicseinét a konyhaasztal mellett találta, éppen hideg fasírtot evett, céklával.
– Na, végre! Azt hittem már sose jön le arról a létráról – közölte kicsit sértődötten.

TUDNIVALÓK A PIKKELYVIRÁGRÓL
Bátran ki merem jelenteni, a Vriesea splendens, azaz a cserépben nevelt pikkelyvirág a magányos ember legjobb barátja. Gondolom, sokan felkapják a fejüket erre a kijelentésre, hiszen a broméliafélék, ahová a pikkelyvirág is tartozik, közismerten ingatag jelleműek, alattomosak, sőt, tudunk olyan esetekről, hogy kiskorú gyermeket bántalmaztak, vagy puszta szórakozásból letépték a függönyöket. Higgyék el, a pikkelyvirág nem velejéig gonosz. Tudom, hogy hajlamos az erőszakra, hazudozásra, fertőző betegség színlelésére. Azzal is tisztában vagyok, ha egyedül hagyjuk, gátlástalanul használja a telefont, szemérmetlenül meztelenkedik az ablakban, megdézsmálja a befőtteket, a sarokba piszkít. Vendégeinket szexuális ajánlataival hozza zavarba. Ha viszont kemény kézzel bánunk vele, ha kell, testi fenyítést is alkalmazunk, meghálálja a szigorúságot. Kezes báránnyá válik. Attól kezdve rengeteg örömünk telik tölcsér alakú, sárga virágaiban.