Március

Hajnali öt óra. Lassan kikecmereg az ágyból. Csendben, mert a család még alszik. Gyors mosdás, és a kávéfőzőből áradó kellemes illatok végleg elfelejtetik az álmosan hívogató ágy utáni kellemes kísértést.
A házból kilépve mélyen beszippantja a márciusi erdő édesen keserű illatát. Vállán puska, és a vizsla is odacsapódik mellé esti csavargásából. Mellénye zsebére csap – csak úgy megszokásból –, megvannak-e a lőszerek. Elindulnak. Az erdő csendes még, ág sem roppan, madár sem szól. Hosszú az út a régi, megszokott szalonkázóhelyig, de nem bánja, mert az erdő illata talán ilyenkor a legjobb. A tavasz már ott nyújtózkodik a kertek alatt, és nemsokára, ha felébred, minden zöldbe borul. Néhol már kidugta fejét a havas avarból a hóvirág, a rókamama aggódva várja a nemsokára érkező kölyköket, és a rakoncátlan, mindig éhes vadmalacok is közelebb húzódnak anyjukhoz a hajnali hidegben.
Ugyanoda áll, ahova évek óta szokott: a fiatalos és az öregerdő közti útra. A kutya szorosan a lába mellé ül, és feszülten figyel. Lassan pirkad, megszólal az első rigó, és mintha csak ezt várta volna a többi is, lassan bekapcsolódnak az estig tartó koncertbe. A sötétségből kirajzolódik a fák koronája, az est elillan, mintha valaki – aki minden és mindenki felett való – lámpást gyújtott volna. Míg vár, gondolatai messze kalandoznak: újra a pesti konyhában jár, ahol nagyapja bolondos meséit hallgatta a veszett rókáról, a gerencséri nagy bakról vagy a vaddisznóról, amibe kettőt kellett lőni. Egy időre megint gyerek lett. Szinte érezte az öreg bagószagát és a régi konyha párás illatát. Látta a rozoga karosszéket, amiből nagyapja folyton mesélt. Még a nagymama hangja is feltűnt a messzeségből: – Hát mesélj neki!
Hirtelen a kutya felkapta a fejét, és a távolba figyelt. A mozdulat kizökkentette az emlékezésből, és újra az erdőben találta magát. Éppen jókor, mert a fiatalos felett megjelent két szalonka. Nem repültek sem gyorsan, sem lassan. Úgy tűnt, mintha a reggeli langyos szél hozná őket egyre közelebb és közelebb. De a vadász nem lő. A puska is úgy lóg a vállán, ahogy otthonról elindult, üresen. Csak a kalapjával int a szalonkák után: – Isten hozott benneteket! Az első szalonkák láttán nagyapja szavai csengenek a fülében: Pontos lövésekkel jó puskás lehetsz, de szeresd a vadat, tiszteld az erdőt, és akkor válik belőled igazán vadász.
A varázslat elmúlt.
Hazafelé már világosban ballagnak. Az erdőn még világít egy-egy havas folt, de nemsokára azokat is elnyeli a közelgő tavasz. Otthon már ébren a család. Ahogy belép az álmos, tejszagú meleg konyhába, két pizsamás apróság rohan felé.
– Láttál szalonkát, láttál szalonkát? – kérdi kislánya, és kócos haját kisimítja a szeméből.
– Láttam – válaszolja, és megsimogatja pici arcocskáját.
– És le is lőtted? – kíváncsiskodik tovább.
– Az első szalonkát nem szabad lelőni – igazítja ki testvérét a kisfiú.
– Miért nem, te nagyokos…? – néz meghökkenve testvérére.
– Hát ezt sem tudod, te buta? Azért, mert ő hozza a tavaszt…